×

Az itt és most örökkévalósága
36. Magyar Sajtófotó Kiállítás (2018)
Thimár Attila
2018 // 04. 11

Az idei sajtófotó-kiállítás nem meglepetésekkel, hanem az egyenletesen magas színvonalával, képeinek szépségével érdemli ki figyelmünket. Akik eddig nem jártak a Magyar Sajtófotó Kiállításokra, azok számára „egy szép barátság kezdete” lesz.

Furcsa, de régóta van némi fenntartás bennem a sajtófotó megmérettetésével, illetve a sajtófotóval mint versenykategóriával kapcsolatosan. Hosszú ideig nem engedtek lényegében semmiféle technikai változtatást az elkészült képkockákon, éppen a hitelesség megőrzése jegyében, noha tudjuk, hogy elég csak egy fél lépéssel arrébb menni, vagy csak két centiméterrel arrébb fordítani a kamerát, s már egy egészen más jelentésű vizuális tartalom kerül a képmezőre: például éppen lehagyjuk az egyik agresszív felet egy verekedésből, vagy kimarad így egy gondokosodó kéz a magára hagyottnak tűnő sérült mellől. A fotós tehát mindenképpen azt ábrázolja, amit fontosnak tart kiemelni a valóságból, s nem magát a valóságot. De ilyen értelemben miért ne erősíthetne rá saját vizuális mondanivalójára a digitális képfeldolgozás módjaival? Miért kellene „érintetlennek” lennie a képnek? Itt rögtön hozzá kell tennem, hogy a 36. Magyar Sajtófotó Pályázat kiírása e tekintetben fontos engedményt tett, amikor a képek manipulációját a technikai megoldások mezőjéről a tartaloméra helyezte át: „Nem számít manipulációnak a hagyományos fotográfiai korrekció, így a színek, tónusok és a fényerő beállítása, illetve a felvétel közben keletkezett technikai hibák eltávolítása. Manipulációnak számít, és kizárást von maga után, a képek tartalmának megváltoztatása, vagyis képi elemek utólagos eltávolítása vagy hozzáadása egy képhez.” Igaz, a képkivágás problémáját ez a meghatározás nem érinti.

A 2017. évi képekből összeállított 36. Magyar Sajtófotó Kiállítás (407 kép), illetve a pályázat nyertesei és díjazottjai a kiírás rugalmasságát nagyon jó értelemben használták ki, s olyan képek és sorozatok készültek, amelyek a fotós saját szerkezetű, egyéni világlátását, gondolatait, munkáját, szellemiségét mutatják fel a kiállított fotók túlnyomó részében olyan művészi kifejezőerővel, hogy nem válik elsődlegessé az „esemény” valóságvonatkozási dokumentálásának kizárólagos igénye. Az emberi életek, sorsok, remények, örömök ilyen magas szintű fotózása és bemutatása (különösen a sorozatokban) már nem azt emeli ki, hogy a Borsos család melyik településen, melyik megyében vagy országban és éppen melyik évtizedben él. A MUOSZ-nagydíjas sorozat – Móricz-Sabján Simon munkája – a világban bárhol készülhetett volna, és mindenhol legalább ennyi emberség, munka, kitartás, érzékenység kellett volna a fényképész részéről.

Bánkuti András sajtómegnyitójának szavaiból számomra legértékesebbek azok voltak, amelyek arról szóltak, hogy az utóbbi években újra fotós nagyhatalommá váltunk. A 20. század első évtizedei után ismét nagyon magasan díszeleg a „magyar fotográfus” név bárhol a világban. Sokan jönnek hozzánk továbbképezni magukat a sajtófotózás s egyáltalán a fényképezés terén. A jó fotográfiai pozíciónk hosszútávú megalapozását látom abban, hogy a fotósok nagy része – de az idén kiemelten díjazottak mindenképpen – fiatalok. Ha ehhez hozzátesszük, hogy az itteni sorozataikhoz többnyire jó pár, néha négy-öt év munkaidő kell, akkor látjuk, hogy nagyon korán kezdték a munkát, másrészt igen nagy kitartással végzik, s harmadrészt a képek minőségét látva meglehetősen magas színvonalon és a rengeteg befektetett energiát nem sajnálva teszik ezt. Mindebből számomra az következik, hogy ha semmi sem változik, csak annyi, hogy kicsit még több élettapasztalatot szednek magukra – és nem szegődnek örökre külföldre –, akkor visszatérhet a régi magyar fotográfia egykori aranykora.

A mostani kiállításon nekem az tetszett legjobban, hogy noha nehéz életek és sorsok láthatóak itt bőven, de nem a szenzációkeresés, a bombasztikusság, a különcség, hanem az emberiesség, a tisztelet, az érzékeny és jó értelmű fotós látásmód jellemzi a képeket. (Az összes pályázati kép, illetve a nyertesek megtekinthetőek itt.) Ebben szerepe van minden bizonnyal a zsűrinek is, akik a győzteseket, díjazottakat kiválogatták az anonim benevezett 6300 képből, s mindezt nyilvánosan, visszakövethető módon dokumentálták a weboldalon. (A zsűri: Szlukovényi Tamás elnök, Filip Horvat, Maciek Nabrdalik, Michael Hanke, Szabó Bernadett.) Azt is hozzá kell tennem ehhez, hogy a kiállításra válogatott képek között számos társadalmi és közéleti témájú akadt, de közvetlen politikai célzatú – talán éppen a kiállítás ideje alatt megtörténő országgyűlési választások vagy éppen a képeknek az aktualitáson túlemelkedő gondolatisága miatt – nem.

A kiállítás installálásának újdonságát Szigeti Tamás emelte ki a sajtómegnyitón: immár nemcsak fekete és szürkeárnyalatos hátterek simulnak a képek mögé, hanem bizonyos esetekben más színezéssel (pl. arany, kék) is próbálkoztak. Ez mutatja azt a jó irányú változást, hogy a fotók létezési módját a hagyományos múzeumi szerepükből az életszerűség felé mozdítsák el a rendezők. Talán ennek erősítésére – s jó adag anyagi beruházást igényelve – minden teremben elhelyezhettek volna digitális kivetítőt, ahol az összes képet véletlenszerű módon meg lehetne tekinteni, mert így a bejárás linearitását egy másik sorozat reflexív párhuzamosságával lehetne többrétűvé tenni. A mai világunkban áramló képdömpingtől nem lenne idegen egy efféle megoldás.

A kiállításon mindenkinek lesznek kedvencei, s nem csak a díjazott képek, sorozatok. Nekem például a vizes vb-n készült sziluettes képek – Illyés Tibor; Máté Bence naplementés képei; Hajdú D. András Szofi-története; Urbán Ádám idős artistái. A kiállítási anyagban a művészeti kategóriát éreztem gyengébbnek, pedig összetett emberi sorsok és nagy kihívást jelentő élethelyzetek ezen a területen is akadnak bőven manapság is.

Miért érdemes megnézni az idei sajtófotó-kiállítást? Nemcsak azért, mert jó fotókat láthatunk, nemcsak azért, mert a díjazott képek valóban kiemelkedő munkák eredményei, hanem mert a tárlatot végignézve szép képeket kapunk. Mindenkit buzdítok tehát, hogy kelljen útra a Nagymező utcába, e kiállításban nem fog csalódni.

36. Magyar Sajtófotó Kiállítás
Robert Capa Központ, 2018. március 29 – május 19.
Kurátor: Szigeti Tamás

Megosztás:

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs júniusi száma

Bővebben

A júniusi lapszám letöltése pdf-ben