×

Elrugaszkodási pontok
Interjú Závada Péterrel
Juhász Tibor
2017 // 09. 22

Závada Péter továbbhaladt az előző kötete által kijelölt úton, de a Roncs szélárnyékban versnyelvének fegyelmezettsége és letisztultsága azt sejteti, hogy ez a következetesen építkező költői pálya a jövőben újabb távlatokat foglal majd magába. A szerzővel hatásokról, fókuszváltásról, elrugaszkodási pontokról beszélgettünk.

Az Ahol megszakadban egyértelműek a Nyugat és az Újhold köréhez tartozó szerzők hatásai, de pályaindító köteted több nyelvi megoldása is a Parti Nagy-féle nyelvjátékokra emlékeztet. A Mész esetében mintha a Telep Csoport alkotói jelentettek volna inspirációt a számodra. Több interjúban hangsúlyoztad, hogy tudatosan váltottál megszólalásmódot – mintha nemcsak költőként, hanem olvasóként is képeznéd magad.

Az Ahol megszakad nyugatos referenciái tagadhatatlanok, és Parti Nagy is komoly szerepet játszott az első könyv versnyelvének evolúciójában. Ezt követően a Mész beszédmódbeli váltása, ahogy mondod, tudatos döntés volt. De nem elsősorban a telepes szerzők hatottak rám, sokkal inkább a Telepet követő generációk, ha úgy tetszik, poszt-telepes megszólalásmódja, amely részint magában foglalja a telepes esztétikát, ugyanakkor meg is haladja azt. A Mész szövegei a személyesség és személytelenség határmezsgyéjén mozogtak többfajta poétikai törekvést sűrítve magukba. Az ember olvasmányai óhatatlanul hatással vannak arra, amit ír.

Ha jól értem, a te esetedben az olvasás tanulást is jelent – újabb poétikai és nyelvi megoldások kerülnek az érdeklődésed homlokterébe, alakítva ezzel az írásművészeted. Poétikai célkitűzéseid alapján választod ki az olvasmányaid, vagy az olvasmányélmények vezetnek rá azokra a megfontolásokra, amelyek alapján nekiállsz a következő kötetnek?

Nem tudom, ez másoknál hogyan működik, de engem mindig vonzott az ismeretlen terep feltérképezése, belakása. Amit kedvtelésből olvasok, természetesen ugyanúgy alakítja az ízlésemet, szóval az ember akaratlanul is eljut új versnyelvekhez. De az utóbbi időben, például a rilkei és Nemes Nagy-féle tárgyiasságot kutatva a téma maga is elvezetett általam kevésbé ismert szerzőkhöz. Így ovastam például az észlelés tapasztalatáról szóló szövegeket Mánditól (A bútorok) vagy Peter Handkétől (Végre egy kínai). Szóval ezek mind alakítják azt, ahogy az ember szövegekről gondolkozik, következésképpen azt is, ahogy ír.

Szóval újabb és újabb poétikai dilemmák foglalkoztatnak? Vagy arról van szó, hogy műveidet az előzőekhez méred, és a korábbi teljesítmények meghaladásában látod költészeted folytathatóságát?

Leginkább egy saját kánon kialakítása foglalkoztatott. Az olvasmányok tükrében ez időről időre alakult, és alakul most is. Felfedezőkedv és érettség kell hozzá, hogy az ember megtalálja azokat a szerzőket, akik számára igazán fontosak. És persze jobb és jobb versekkel szeretnék előállni, már ha van ilyen egyáltalán.

A Roncs szélárnyékban írása idején kik voltak rád a legnagyobb hatással?

Számtalan szerzőt sorolhatnék. Ted Hughes, Sylvia Plath, William Stafford, Robert Bly, Mark Strand, Adrienne Rich, Seamus Heaney, Anne Sexton, Anne Carson, Meghan O'Rourke, Dean Young, Saeed Jones, Ocean Vuong, Nick Laird, Rilke, Gottfried Benn, Paul Celan, Paul Éluard, Giuseppe Ungaretti, Eugenio Montale, Wislawa Szymborska, Tomas Tranströmer, Tor Ulven, Nemes Nagy Ágnes, Simon Balázs, Gál Ferenc, Takács Zsuzsa…

Új könyvedben a korábbiaknál sokkal fegyelmezettebb, letisztultabb a versnyelv. Mondhatjuk azt, hogy kifejlesztetted ezt a megszólalásmódot? És ha igen, hogyan jutottál el ehhez?

Úgy látom, a Roncs szélárnyékban poétikája bizonyos szempontból továbbhalad ugyan a Mész által kijelölt úton, például ami a szabad, rímtelen verseket illeti, miközben elhagyja azokat a szintaxisbeli és motivikus megoldásokat, melyek a '80-asok és '90-esek generációjához köthetnék. Szeretném hinni, hogy ezáltal új kockázatokat is vállal. Az újholdas poétika, a fenti kérdésedre válaszolva, inkább a Roncs szélárnyékban verseire hatott, mint az előző két könyvre. Szándékos elhatározás volt, hogy nyomokban megpróbáljam rehabilitálni ezt az évtizedek óta úgyszólván „tiltólistás” beszédmódot. Gyakran lehetett hallani olyan jelzőket Nemes Nagy, de főleg Pilinszky kapcsán, mint a „szertartásos”, a „pátoszos” vagy egyenesen a „giccses”. Én ezzel szemben azt gondolom, hogy ezeknek a verseknek a hatásmechanizmusai 2017-ben, reflektált módon újra kiaknázhatóak, és csak veszíthetünk vele, ha ezeket továbbra is eltartjuk magunktól.

Míg korábban a test és a testi érzékelés volt fókuszban, ebben a könyvedben a tér és a tekintet kerül középpontba. Honnan eredeztethető ez a változás?

Ez a fókuszváltás, azt hiszem, a színházi tanulmányaimnak és a folyamatos színpadi munkáimnak köszönhető. A nézői pozíció, illetve az ezzel kapcsolatos konvenciók megváltozása régóta a színháztudományos érdeklődés homlokterében van. Ha ezt kiterjesztjük a színház épületén kívülre is, és, mondjuk, az észlelés teatralitását a hétköznapi életben vizsgáljuk, eljutunk a Roncs szélárnyákban verseinek érdeklődéséhez.

A versekből kirajzolódó terek mintha kívül lennének a mindennapok időkoordinátáin – a helyszíneket is pásztázó kamera vagy reflektor a terek díszletszerűségére, plasztikusságára is felhívhatja az olvasók figyelmét. A kötetben megjelenő antik karakterek kettős pozícióban vannak: egyrészt ősalakok, másrészt színpadi szereplők. Mikor kezdett el költőként foglalkoztatni a színház közege? Mi izgatott benne?

A kortárs színház gyakorta helyez antik mítoszokat kortárs díszletezésbe, és vice versa. Azt tapasztaltam, hogy a különböző korok játékhagyományai és hatásesztétikái megtermékenyítően hatnak egymásra. Ez az időbeli és térbeli szimultaneitás egyébként a kubizmus kapcsán kezdett el először érdekelni: hogyan lehet kvázi meggörbíteni a kultúrtörténeti téridőt? Egyébként mondhatjuk, hogy a klasszikus mitológiák újraértelmezése általában véve a lírára is jellemző. Ugyanúgy megjelennek a modern köntösbe öltöztetett archetoposzok Yeatsnél vagy Seamus Heaney-nél, mint, mondjuk, Ady vagy Kemény István verseiben. Az én szövegeim az utóbbiaktól annyiban biztosan eltérnek, hogy a modern kontextusba helyezett mitologikus alakok kapcsán fölmerül a kérdés: a „valós” énjüket látjuk, vagy a színész-ént, aki eljátssza őket?

A színházi tapasztalatok nyelviesítése során nézőként vagy színházi alkotóként szerzett élményeid voltak meghatározóak? Gondolom, szaktudományos ismereteid is nélkülözhetetlennek bizonyultak.

A nézőként szerzett tapasztalataim addig fokozták a színház iránti lelkesedésemet, míg el nem döntöttem, hogy foglalkozni szeretnék az elmélettel is. Majd az egyetemen olvasott szövegek tudatosították bennem, hogy van ennek a diszkurzív nyelvnek egy sajátosan poétikus regisztere. Ekkor jutott eszembe, hogy izgalmas lenne a színháztudományos szaknyelvet visszaírni a versek megszólalásmódjába. Poétikailag a nézés esztétikája érdekelt.

Bár a kötet remekül olvasható laikus olvasóként is, úgy gondolom, a Roncs szélárnyékban rétegzettségének felfejtéséhez jártasnak kell lenni a színháztudomány és a költészet területein. Nem félsz attól, hogy a Roncs szélárnyékban megosztja az olvasóközönséget?

Épp ez volt a célom. Egy olyan nyelvet szerettem volna kialakítani, amelynek nem a stiláris bonyolultságában rejlik az összetettsége. Épp ellenkezőleg: egyszerűen beszél adott esetben fogalmibb, elvontabb kérdésekről is. Így legalább két síkja létezhet a befogadásnak: egy primer szint, amelyen az úgynevezett hermetista jelet önmagaként értem (a kő követ jelent, nem valami mögöttes allegorikus vagy szimbolikus jelöltet, ehhez, azt remélem, bizonyos mértékben minden olvasó tud majd kapcsolódni), és egy szekunder szint, ahol a jel összes konnotációja és denotációja játékba lendül, és a jelentés végtelen irányban szóródik. Nincs szükség rá, hogy színházi szövegeket olvassunk a mélyebb megértés érdekében. Reményeim szerint egy olyan, sajátos belső logika alapján működő világ ez, amelyben bárki megtalálhatja a saját értelmezését, kapaszkodóit, elrugaszkodási pontjait.

Egy korábbi interjúban azt nyilatkoztad, hogy izgatnak a határátlépések. Egyaránt foglalkozol zenével, slammel, színházzal és költészettel – eltérő művészeti ágak, de sok összefüggés van köztük. Alkotóként hogyan lehet egyensúlyba hozni a más-más területeken végzett munkákat?

A slamben és a rapben a vers performativitása izgat, a színházban ezen túlmutatóan a test színrevitele is. De alapvetően minden műnemben és médiumban szövegekkel dolgozom. A közöttük való átjárás számomra magától értetődő. Kizárólag esztétikai vagy presztízsbeli okai lehetnének annak, hogy ez ne így legyen. Magyarul itt bizonyos pózokról is szó van: „egy költő ilyen, egy rapper vagy egy slammer olyan. Az egyiknek így illik írni, a másiknak úgy.” Ezek csak sztereotípiák, amelyek, bevallom, olykor egészen közel kerülnek ahhoz, hogy érdekeljenek. Viccet félretéve, rendkívül fontosnak tartom, hogy az úgynevezett popkultúrában is ugyanúgy megtaláljam a számomra jelentőséggel bíró tartalmakat, mint, teszem azt, a szépirodalomban. Egymás mellett létező, egymást részlegesen fedő territóriumokként látom a kultúra különböző területeit. Nem hiszek benne, hogy alárendelői viszonyban állnának egymással. És tényleg fontos a komfortzónámat időről időre elhagyni, ha másért nem, hogy ne unatkozzak.

Tudom, hogy az elvégzett munkát majd a kritika fogja értékelni, de kíváncsi vagyok, hogy költőként gondolkodsz-e ideális olvasóban, olvasóközönségben, vagy volt-e/van-e olyan közeg, ahová szeretted volna, hogy a Roncs szélárnyékban érkezzen?

Szeretnék frappánsan válaszolni, de őszintén szólva nincs a fejemben ideális olvasó. Ilyen szempontból önző vagyok. Kénytelen vagyok azzal foglalkozni, arról írni, ami épp az adott pillanatban érdekel. Máskülönben csalnék.

Megosztás:

Programsorozat

Párbeszédek a valóság sokoldalúságáról

Bővebben

Verseny

Kreatív irodalmi verseny középiskolás csapatok számára

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

A Kortárs novemberi számából ajánljuk

Zsolnai György: Terrakotta magány

Vilcsek Béla: A vers legyen velünk (Turczi István 60 éve)

Sturm István: Kemsei István / 40 év – 40 könyv. Válogatott bírálatok

Csuday Csaba Felülnézet (Kertész Imre: A néző – Feljegyzések 1991–2001)

Bővebben