×

Véletlen hősök
Interjú Tompa Andreával
Juhász Tibor
2017 // 11. 06

A széki parasztasszony, a rózsanemesítő férfi, a hóstáti lány és Krisztus menyasszonya – az Omerta négy összefonódó, mégis különálló perspektívája, amikből az ötvenes évek Erdélyére, valamint az akkor kiépülő diktatúrára látni. Tompa Andreával beszélgettünk.

Több helyen nyilatkozta, hogy az Omerta előtanulmányainak történelmi dokumentumok, oral historyk is nélkülözhetetlen pontjai voltak – az Ön számára mi volt a legmegdöbbentőbb ezekben az anyagokban?

A rengeteg apró felfedezés, amivel az ember sokáig semmit sem tud kezdeni, mert alig érti. Sokszor az a legérdekesebb, ami egyáltalán nincs leírva. Például: bemegy egy rab kihallgatásra (beviszik), és a jegyzőkönyv szerint, ami egy oldal, nyolc órán keresztül ott tartják. Nyolc óra egy oldal – hogyan viszonyul egymáshoz a valós történés (nyolc óra kihallgatás) és annak az emlékezete (egy oldal szöveg)? Óriási űr tátong itt. Másik példa: a néprajzosok gyűjtésében megdöbbentett, hogy mennyi gyermek- és asszonybántalmazásról számolnak be az emberek, elsősorban a nők. Az is megdöbbentő, hogy bizonyos személyek, például Jordáky Lajos (akinek a kéziratos naplója fontos forrás volt), adott pillanatban milyen kristálytisztán láttak. Hogy Nemes Nagy Ágnes számára ’56 nyarán milyen volt Erdély. Hogy a nyolcvanas évek derekán, a Ceaușescu-diktatúra közepén milyen progresszív szociológiai elemzések jelentek meg a Hóstátról. Az 1958-as Kádár-látogatás, az akkor elhangzó beszédek. A semmi, az üresség szólamai. És hát voltak reménykeltő felfedezések is: ülnek az emberek a börtönökben, vagy éppen bujkálnak az üldözőik elől, és megerősödnek a hitükben. Mintha őskeresztények volnának.

A történelem, mint egy felsőbb akarat, átveszi az irányítást az Omerta szereplői felett, elveszi tőlük a döntési szabadságot, a választási lehetőségeket. Az eddigi könyveiből kirajzolódó történelemszemlélet sem volt pozitív előjelű – jól gondolom, hogy ezt mégsem nevezhetjük pesszimizmusnak?

Sem magánemberként, sem íróként nem tartom magam pesszimistának, de nem is igen tudok mit kezdeni ezzel a szóval. Van az a közhely, hogy a pesszimista a jól informált optimista. Ebből annyit tartanék meg, hogy szeretek jól informált lenni. Körültekintő, aprólékos, gyakran túlrészletező – meg is kapom ezért a magamét a kritikáktól. Én inkább úgy tekintek hőseimre – bárkire a három könyv hőse közül –, hogy választási lehetőségeket kapnak, és tudnak is élni velük. Belső szabadságuk van, él bennük egy belső ember, akit nem olyan könnyű szétzúzni. Néha persze sikerül. Engem egyszerre és ugyanakkora mértékben érdekel a belső és a külső ember, bár ezek nincsenek annyira szétválasztva, nem is szükséges őket szembeállítani. A belső embernek élete van, jelenléte, csörgedezik benne valami remény, olykor szenvedély, szeretet is talán. A külső ember, mivel ilyen rossz történelmi korokról és elnyomó rendszerekről írok, mindenféle nyomorúságnak van kitéve. Azt próbálom mintázni, amit magam is éltem, élek, tapasztalok: hogyan tudunk a körülmények dacára eligazodni a világban? Ugyanakkor nem hinném, hogy könyveim reménytelenül, fény nélkül érnének véget. Egy kis fény mindig van az utolsó oldalakon.

A Stáció építése előtt Vilmos a „bizottság” tagjaival nézi a hóstáti földeket, földmintákat gyűjtenek. Egy hóstáti lány csöndben, mozdulatlanul áll, távolról figyeli Vilmosékat, azokat, akik nemsokára elveszik a családja tulajdonát is – egy rövid bekezdés a könyvben, mégis az egyik legmegrázóbb jelenet. Az alkotómunka során mennyire volt nehéz objektíven közelíteni az ötven es évekhez? Törekedett egyáltalán objektivitásra?

A rövid válaszom: „igen, de”. Személyes nézőpontokat kínálok fel – minden történetet egy-egy karakter mesél, mindenki szubjektív, tévedhet, és nincs rálátásra az „egészre”. De az az irreális reményem, vágyam, hogy a személyes perspektívákból összeadódik valami, ami közös – mondhatnánk azt is, hogy egyfajta „szubjektív totalitás”, Lukács Györgyöt parafrazálva. Biztos sok rés maradt a képben, sok puzzle-darab hiányzik abból, amit kiraktam, de abban reménykedem, hogy valamilyen kép mégis látható. Erre a konkrét jelenetre reflektálva: sokszor úgy éreztem, hogy amíg nem vagyok képes „ellépni” a traumától, a drámai eseménytől, addig bénultan ülök, és nem tudok történetet mesélni. Viszont ha távolról nézem – egy távoli térből és múltból –, ha hidegen hagy, akkor érdektelen lesz a történet: olyan, ami által az olvasó sem fog megérintődni. Mi hát a jó távolság? A fene tudja. Megőrizni a megérintettséget és rálátni mégis egy nagy képre, amiben megtörténik. Nem a felelősöket nézegetni, hanem azt – és ez már írói feladat –, ahogy végbemegy egy dráma a színpadon. Szorosan figyelni, kik vannak ott, hogyan és mit cselekszenek, belehelyezkedni a történetbe. És ez majd a maga módján megteremti a hatást.

Egy széki parasztasszony, egy rózsanemesítő férfi, egy hóstáti lány és Krisztus egyik menyasszonya – miért pont ezt a négy perspektívát választotta?

Legszívesebben azt az olvasatot szeretném elérni – ami lehetetlen, de erről később –, hogy ezek véletlen hősök: találtam őket, szembejöttek az időben. Ha ez sikerülne (sikerült volna), az olvasónak az a benyomása lehetne, hogy ő maga is egy véletlen hős. Hogy neki is joga van történetet mesélni. Igazság szerint ezek a karakterek körvonalazódtak ki számomra az időből. És bár sok más („centrális”, meghatározó, értelmiségi, történelmi stb.) alakkal találkoztam olvasmányaim során, amikor szinte öntudatlanul is embereket keresgettem, a képzeletem néma maradt – nem váltak élesebb figurákká. Az Omerta alakjai úgy véletlenek, ahogy ma is: ha valami sorsológép kiválasztana a tízmillió magyar állampolgár közül négyet, négy mai embert, akik a mai korról mesélnének, akkor az mind legitim perspektíva lenne, miközben ők aligha volnának rendkívüli emberek. Ennél persze többről, egyfajta komponált véletlenről van szó: szereplőim el tudnak mondani valamit, saját történettel bírnak, van belső és külső életük. De véleményem szerint mindegyik emberben felfedezhető a saját története. Ugyanakkor ezt a véletlenszerűséget ritkán bírjuk elfogadni, értelmezni a művészetben – arra van szükségünk, hogy az okságba kapaszkodjunk.

A magas pozícióba jutó Vilmos felett talán a legkönnyebb ítélkezni. Van jogunk elítélni őt?

Találkoztam nagyon megengedő és nagyon szigorú olvasatokkal, amelyek morális szempontból elítélik a hős útját, tetteit, sodródását. És persze olyan olvasattal is, amely magát a hőst nem fogadja el. Én mindenesetre szerettem volna belülről ábrázolni és elsősorban megérteni Vilmost – megérteni szenvedélyét a rózsák iránt. Nekem az ő „művészete” fontosabb nézőpont volt, mint a történelmi sodródása fölötti bíráskodás. Azt szerettem volna elérni, hogy Vilmos történetét olvasva az olvasó saját döntésein töprengjen: azon, hogy ő hogyan cselekedne, mit várna el magától, mit tett volna. Jó volna magunkon tűnődni, és nem annyira másokon… Egyébként természetesen minden megalkuvót el lehet ítélni – látjuk, a nagy megalkuvókra mindenki sátánt kiált –, de azt javaslom, az ítélkezést kezdjük magunkon. Bár attól tartok, ha számba vesszük saját disznóságainkat és kisebb-nagyobb rossz kompromisszumainkat, már nem lesz kedvünk mások felett pálcát törni.

Eleonóra, a negyedik könyv elbeszélője azért is fontos szereplő a számomra, mert úgy érzem, megtalálta a módját annak, hogyan őrizheti meg az ember a szabadságát (ha csak egy kis részét is) egy diktatúrában. Tudom, hogy merész kérdés, de kíváncsi vagyok a véleményére: lehetséges szabadnak maradni egy elnyomó rendszerben? Ha igen, mennyire és hogyan?

Sokáig tűnődtem, mit válaszolhatnék, hogy a válasz egyszerre lehessen érvényes több, általam megismert restriktív rendszerre. A hőseim nem élvezhetik a mozgás, a szólás, a testük fölötti rendelkezés, a gyülekezés, a lelkiismeret szabadságát – csak kis töredékeket őrizhetnek mindebből. De a rendszerek sokféleképpen elnyomóak. Például mi van akkor, ha teljesen szabadok vagyunk minden előbb felsorolt jogainkban, de mondjuk, úgy kelünk fel reggel, hogy már a kávénál gyűlölködünk? Ha észre sem vesszük, de magunkévá tettük egy rendszer negatív szándékait? Akkor vajon nem a szabadságunkból veszítünk? Persze tudom, hogy egy rossz rendszerben az egyéni érvényesülésünk, lehetőségeink nagyon függenek attól, hogy együttműködők vagyunk-e, megfelelünk-e a rendszer elvárásainak. Ez is fontos. De engem most jobban foglalkoztat az, hogy amikor gyűlölködés, félelemkeltés, ellenségkép-építés zajlik körülöttem, én mikor csípem rajta magam, hogy ezzel „együttműködöm”. Vagyis úgy kezdek viselkedni akárkivel – a szomszédomtól kezdve a játszótéri gyerekkel, a szakmám tagjaival –, hogy ugyanazokat a tüneteket produkálom, mint amilyeneket rendszerszinten látok magam körül: agresszió, könyörtelenség. Ez a legkétségbeejtőbb szabadságvesztés ma számomra. Amikor elveszítjük a jóra való képességünket.

Az olvasóközönség egyértelműen pozitívan értékelte a művet, de hogyan viszonyul az író a saját könyvéhez? Mit jelent az Ön számára az Omerta?

Az író (vagyis én) mélyen csalódik, mikor befejez egy könyvet. Van némi öröm és megkönnyebbülés, hogy eljutott a végére, vagyis hogy nem hagyta ott félúton. De azt is pontosan látja, hogy amit leírt, az fényévekre van attól, mint amit elképzelt vagy szeretett volna. Mert, mondjuk, az író azt remélte, hogy a hegyek megindulnak a könyve hatására. Vagy hogy legalább egy zseniális művet alkot, ami valami drámai fordulatot, felismerést hoz a világban. Nos, mindez nem történik meg, a hegyek a helyükön stb. A bizonytalanság, hogy meg kell-e egyáltalán jelennie ennek a műnek, nagyon nagy. És a csalódottság ideális esetben nagy tanító: az ember megérti, mire képes, és főleg azt, mire nem. Később – legalábbis az eddigi könyveim során így volt, az Omerta még nem tart itt – az ember az olvasók és némiképp a kritikusok (ők szintén olvasók, csak profik) hatására megtanulja megszeretni a könyvet, meglátni az értékeit a gyengeségein túl. Amikor elmegyek egy olvasókörbe, és tapasztalom, hogy a mű milyen sokat adott másoknak, és velem szemben sok értelmes, kíváncsi, általam tisztelt ember ül, akkor megpróbálom megérteni őket – azt hinni, hogy valamilyen szándékom mégis célba jutott, és ha nem is a hegyek indultak meg, de valamit kaptak az olvasók. Én most éppen útban vagyok afelé, hogy kicsit megszeressem az Omertát. Hogy egészen őszinte legyek: ha választanom kellene, hogy így írjam meg, ahogy megírtam, vagy ne írjam meg egyáltalán, még mindig az írás mellett döntenék.

Megosztás:

Programsorozat

Párbeszédek a valóság sokoldalúságáról

Bővebben

Verseny

Kreatív irodalmi verseny középiskolás csapatok számára

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

A Kortárs novemberi számából ajánljuk

Zsolnai György: Terrakotta magány

Vilcsek Béla: A vers legyen velünk (Turczi István 60 éve)

Sturm István: Kemsei István / 40 év – 40 könyv. Válogatott bírálatok

Csuday Csaba Felülnézet (Kertész Imre: A néző – Feljegyzések 1991–2001)

Bővebben