×

Választóvonalak
Interjú Tóbiás Krisztiánnal
Juhász Tibor
2017 // 09. 01

A Wilkinson penge verseiben a fizika, a matematika vagy a csillagászat a világ értelmezésének egy-egy lehetséges módjaként tűnik föl. A gondosan megszerkesztett kötetben Descartes és Fibonacci mellett olvashatunk a Délvidék tragikus eseményeiről, de a gyógyszerként használt petróleumról is. Tóbiás Krisztiánnal beszélgettünk.

Első, Ver/sec című köteted utószavában Danyi Zoltán azt írja, hogy „a szerző ízig-vérig vajdasági”. Danyit az ihlette erre a meghatározásra, hogy sok, általa „helyi színeknek” nevezett, többek között a Délvidék történelmére tett utalás olvasható a pályaindító könyvedben. A vajdasági tájról, a politikai rendszerek változásairól, háborúról sokszor írsz későbbi köteteidben is. Számodra mennyire volt meghatározó a születési helyed?

Minden hatás meghatározó, a mostani balatonfüredi környezetem is, csakúgy, mint a majd’ tízéves utazgatás, költözés egyik városból a másikba, egyik országból a másikba, de természetesen még mindig szülővárosom, Csóka az, ahol életem legnagyobb részét töltöttem, így egyértelmű, hogy ez a tájék dominál az írásaimban. Ami a szövegek „vajdasági” jellegét illeti, a régióra jellemző kulturális és társadalmi sokszínűség, és természetesen az elmúlt évtizedek politikai zűrzavara is része a „helyi színeknek”. A háború pedig nemes egyszerűséggel mondva betette a kaput az egész generációm előtt. Az addig „nyugatinak” titulált életszínvonal már erősen megrogyott, mire tizenévesként elkezdtem felfedezni a körülöttem lévő világot. Odáig jutottunk, hogy hétvégén, pénteken és szombaton is rendeltünk a barátaimmal egy üveg sört két pohárral. Ennyire volt elég a hétvégi zsebpénzünk. Egyik nap egyikünk fizetett, másik nap másikunk. Cigarettáért, lisztért néha napokig kellett sorban állnunk, ha elfogyott az aznapi szállítmány, mehettünk vissza másnap hajnalban, bízva a szerencsében. Ezek azért elég meghatározó élmények. Jó lenne egyszer célzottan ezt is megírni, de ahhoz kell még egy kis távolság. Véletlenül sem szeretnék abba a hibába esni, hogy bármiféle személyes sértettség hallatszódjon ki a sorok közül – ez minden épeszű embernek rossz volt, nemzetiségre és politikai nézetre való tekintet nélkül.

Danyi megállapítása értelmezhető a költői karakteredre tett utalásként is. Véleményed szerint mi a különbség egy vajdasági és egy anyaországi költő között? Beszélhetünk egyáltalán különbségről?

Az én olvasatomban ez inkább csak egy ténymegállapítás. Érezhetők a különbségek, és ez jól is van így. Terék Anna, Orcsik Roland, Kollár Árpád – hogy csak néhányukat említsem – mindannyian izgalmas szereplői a kortárs irodalomnak. Mások a hatások odaát, és ez szerencsés esetben beépül a vajdasági versnyelvbe. Ugyanúgy, ahogy országhatáron belül is egy-egy tájjelleg beépül a szerzők világába. Hogy hogyan „teremtődik” a vajdasági költő, azt én általában azzal a kis történettel szoktam illusztrálni, hogy előbb olvastam Tolnai Ottót, Fehér Kálmánt, Sziveri Jánost, mint Petőfit vagy Adyt. Elég korán, még óvodáskor előtt megtanultam olvasni, és talán az első könyv, amit a kezembe vettem, a Fórum kiadónál megjelent Messzike című antológia volt, amelyet kortárs vajdasági magyar költők gyermekverseiből állítottak össze. Ebben többek között Ladik Katalin, Brasnyó István, Utasi Mária, Domonkos István gyerekversei voltak. Rögtön szabadversek, kortárs versek, és nem is volt kérdés, hogy a felezőnyolcason túl is van élet. A többi olvasmányélmény csak ezután jött.

Visszatérve a kérdésedre: költők között nem igazán van különbség, inkább költészeti irányzatok között van. A 20. század első felében érthető okokból más irányba indult a vajdasági magyar irodalom, voltak, vannak átfedések, de az új politikai és kulturális közeg más „fűszerezést” adott a tendenciáknak. Érdekes így utólag olvasni a Szenteleky Kornél által életre hívott Kalangya című folyóiratot vagy az Új Symposion korai lapszámait. Ebben az új közegben teljes egészében újra kellett definiálniuk a saját helyzetüket, és egy nagyon izgalmas, új hang született.

Tizenegy év alatt négy kötetet írtál, a szövegek egy része megjelent folyóiratokban, de nagy időbeli kihagyásokkal közölted a verseket. Nem publikálsz sokat, viszont a balatonfüredi Tempevölgy folyóirat főszerkesztőjeként és kulturális szervezőként az irodalom aktív résztvevője vagy. Hogyan határoznád meg a pozíciódat a magyar irodalomban?

Pozíció? Szerintem nekem olyan nincs. Csinálgatok ezt-azt, és remélem, hozzájárulok a nagy egészhez, de aktívan nem veszek részt az irodalmi közéletben. Az általad említett tizenegy év alatt íródott négy vékonyka kötet is erre példa. Képtelen vagyok folyamatosan írni. Van, amikor évekig egy sort sem írok. Ez történt a Túliratok és A Wilkinson penge közötti időszakban. Ez idő alatt a Tempevölggyel voltam elfoglalva. Élveztem a munkát, hogy egy egész folyóiratot kell átalakítani, egyfajta virtuális műhelyt létrehozni körülötte, könyvsorozatot szerkeszteni, konferenciákat szervezni. Eszembe se jutott, hogy írnom kéne. Pontosabban néha eszembe jutott, de nem volt időm foglalkozni vele. Emellett belőlem hiányzik sajnos a közlési kényszer. Az a habitus, ami jól jön, ha az ember fiának önmagát kell menedzselnie. Persze én is örülök, ha megjelenek, küldeni is szoktam kéziratokat szerkesztőségeknek, de nem tudok annyit foglalkozni ezzel, amennyit kellene. A köteteim nagy része viszont megjelent folyóiratokban, de mint azt már említettem, ezek a ciklusok elég rövidek. Emellett rengeteget törlök, kihúzok, átírok. Lehet, hogy van, akinek megy, hogy leír valamit, és az úgy jó – nekem nem. Van, hogy hónapokkal később is visszatérek egy-egy szöveghez, átírom, vagy csak lazán kitörlöm. Danilo Kiš rengeteget húzott, írt át, és ez érezhető is a szövegeiben. Jó lenne olyan feszesen írni.

Eddigi köteteidet zárt, következetesen felépített koncepció jellemezte. Bár az utóbbi két verseskönyved ciklusokra tagolódik ( Túliratok, 2012; A Wilkinson penge , 2017), a címmel ellátott verscsoportok között is szerves a kapcsolat. Az egységes versnyelv és -típus miatt az olvasó úgy érezheti, mintha egy hosszabb költemény szakaszait olvasná.

Szeretem, ha van egy koncepció, ami egy zárt egésszé formálja a kéziratot. Elkezdek foglalkozni egy témával, és körüljárom, keresem, mit lehet belőle kihozni. Addig folytatom, amíg jól érzem magam benne. Ha észreveszem, hogy kezd egy kicsit erőltetetté válni, ha már nem okoz izgalmat egy-egy újonnan írott vers, abbahagyom.

A strofikus tagolás nélküli, váltakozó hosszúságú sorokból álló, narratív, központozást nélkülöző rímtelen szövegek verstípusa a vasjani című kötetedben vált dominánssá, de már az első könyvedben is meghatározónak mondható. A Túliratok ban elhagyod ezt, legfrissebb kötetedben mégis visszatérsz hozzá. Miért?

A Túliratok ciklus egy játék volt, amelyben a kezdő lökést mások által írt verssorok adják, és nekem az volt a dolgom, hogy lehetőség szerint szervesen csatlakozzak ezekhez a sorokhoz, átgondoljam, továbbgondoljam, átértelmezzem őket. Ha csak a saját világomat kell megjeleníteni, akkor ezek az általad felsorolt formai elemek működnek. A vasjaniban találtam meg ezt a hangot. Ennek is megvannak a saját szabályai – visszatérő motívumok, ismétlések, kadenciák –, de ezeket hozzá lehet igazítani a logikai folyamathoz: nem kell formát keresni a mondandóhoz, vagy várni, míg ez a kettő egymásra talál. Próbálkoztam mással is, kötött formákkal például. Hasznos gyakorlatok voltak, de annyira testidegenek lettek a versek, hogy inkább nem folytattam.

A Wilkinson penge legtöbb verse természettudományos ihletettségű. A kötet egyik versében egy káposztaleveleket rágcsáló csigáról olvashatunk, a csigák párzási szokásait és az utódok jellegzetességeit taglaló sorok után Fibonacci és az aranymetszés-arányú peték is előkerülnek. Mintha a természettudomány a világ egy lehetséges értelmezési módja lenne.

A Wilkinson penge akkor íródott, amikor Einstein Speciális és általános relativitáselméletét olvastam. Valójában onnan indult az ötlet, hogy manapság úgy hivatkoznak a relativitáselméletre, mint annak idején a Bibliára. Persze már több ponton megkérdőjelezhető ez az elmélet is, de a bennünket körülvevő világ jelenségeinek magyarázatára most ez a legkoherensebb felvetés. A ciklusban azzal próbálkoztam, hogyan lehetne ezt beemelni a költői nyelvbe. Ehhez van némi előtanulmányom, vegyész vagyok, annyi ezirányú tudással, hogy épp csak megértsem az elméletet. Emellett fontos volt, hogy mindez ne legyen idegen anyag a versekben.

A szellem- és a természettudományok eltérő gondolkodásmódot igényelnek. „Vegyészköltőként” hogyan viszonyulsz az alkotómunkához?

Vegyészköltő, ez borzalmasan hangzik. Most végigfutott az agyamon, matematikusíró, pszichológusköltő… Komolyra fordítva a szót, nagyon lelkesen kezdtem tanulni, de szerintem csak azért tudtam befejezni az iskolát, mert a tanáraim meg voltak győződve – igen előrelátóan –, hogy sohasem fogok a szakmámban dolgozni. Vegyészeti tanulmányaim is élményeket adtak, hatásokat, amik tagadhatatlanul befolyásolták az életem. Ezzel együtt vagyok kénytelen viszonyulni mindenhez, például az alkotómunkához is.

Mint mikor a vénába / kontrasztanyagot fecskendeznek / és minden dobbanással egyre inkább szétárad / a testben / úgy kellene a versbe is / beleinjekciózni valamit / valami idegent” – írod A Wilkinson penge nyitóversében. Az alkotómunka során mennyire bizonyult „idegen anyagnak” például Einstein relativitáselmélete?

Ez az, amit az olvasónak kell majd eldönteni, én csak remélni tudom, hogy sikerült megoldanom a feladatot. Sokat segített ebben a kötet szerkesztője, Lanczkor Gábor is, aki következetesen kiszúrta azokat a részeket, ahol tényleg „idegen anyagként” jelent meg a koncepció.

Az előbbiekben már szóba került verstípus a kezdetektől fogva meghatározó a köteteidben. Írásművészetedben hogyan viszonyul egymáshoz a tartalom és a forma?

Ez jó kérdés. Úgy érzem, inkább a tartalom követeli meg magának azokat a formai elemeket, amik felbukkannak, de ez az alkotói oldalról tűnik így. A másik oldalról lehet, hogy más látszik. Ezek narratív szövegek, itt a tartalom kell hogy központban legyen, a forma másodlagos: a beszűrődő, formai elemekként definiált sajátosságok a tartalomnak vannak alárendelve. Ha valamihez hasonlítanom kellene, talán a bibliai példabeszédeket említeném. Van egy történet, és az egész történetnek van egy mélyebb mondanivalója. És nem elég, hogy ez nekem mond valamit, az olvasó felé is kell hogy közvetítsen. Lehet, hogy mást, mint nekem, de valamit mindenképp muszáj. Ha ez nem történik meg, nincs értelme a nyilvánosságnak írni. Nem működik. Artaud írja a maga színházeszményéről, hogy a jó színházba úgy kell menjen a néző, mintha a fogorvoshoz menne: tudja, hogy nem fog belehalni, de azt is tudja, hogy történni fog vele valami. Ezt itt más eszközökkel kell előidézni.

A Wilkinson penge , akárcsak a többi könyved, a vajdasági zEtna gondozásában jelent meg. Van valami különösebb oka annak, hogy tizenegy éve ugyanannál a kiadónál vagy?

Egyrészt a zEtna majdnem együtt született az írói énemmel, már a legelső kiadványában publikálták néhány versem. Ha még inkább visszamegyünk az időben, a kiadó mindenese, Beszédes István szerkesztette az Újvidéken megjelenő Képes Ifjúság című ifjúsági folyóirat irodalmi rovatát, ahol az első verseim megjelentek. Tehát van egy érzelmi kötődésem a kiadóhoz, emellett pedig, mint már említettem, nem tudom elég jól menedzselni magam. Jó lenne hazai kiadónál is megjelenni, több okból is, de ez még várat magára.

Ha jól értettem az első kérdésemre adott válaszodból, egyszer majd szeretnéd megírni fiatalkorod történelemmel összefonódó élményeit is. Születtek már ebben a témában szövegek? Min dolgozol jelenleg?

Nemrég olvastam Sinkó Ervin moszkvai naplójegyzeteit, és elgondolkodtam, hogy érdemes lenne ezt a balkáni háborús időszakot feldolgozni, naplószerűen dokumentálni és egyben értelmezni is. Most, bizonyos távolságból, lehetőleg objektíven, semmiképp sem szeretnék hirtelen felindulásból hülyeségeket írni. Ennek megvalósításához prózai hang kellene, ami nekem teljesen új. Prózát nagyon keveset írtam, azt is általában felkérésre, ez meg mégiscsak egy eléggé terjedelmes anyag lenne.

Jelenleg egy új verscikluson dolgozom, a témája szülővárosom Mikulása, aki egy hátára szíjazott pléhrakétával jár házról házra már vagy negyven éve. Egyszer az óvodások megkérdezték tőle, hogyan jöhetett szánon, mikor kinn süt a nap. Azóta rakétán utazik. A háború alatt a belügy meg is figyelte, mivel időközben az udvarában többméteres pléhrakétákat hegesztett magának szórakozásból. Nemzetbiztonsági kockázat lett a csókai Mikulás. Ennek az ötletadó verse már megjelent A Wilkinson pengében, de úgy gondoltam, kicsit továbbgombolyítom a szálat. Emellett egy kisregényhez gyűjtök anyagot. A 19. század végén nagy port kavart egy fiatal mérnök, akit az anyósa feljelentett, hogy megmérgezte a feleségét. Ebből egy hatalmas bulvárszenzáció kerekedett, a bírósági tárgyalásokra jegyet árultak, a Gyorskocsi utcában százas tömegek álltak, és rikkancsok közvetítették a benti eseményeket. A történet szinte már krimibe illő. Kiderül, hogy többen is megmérgezhették a feleséget, de felmerül az öngyilkosság lehetősége is. Van néhány ötletem, meglátjuk.

Megosztás:

Programsorozat

Párbeszédek a valóság sokoldalúságáról

Bővebben

Verseny

Kreatív irodalmi verseny középiskolás csapatok számára

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

A Kortárs novemberi számából ajánljuk

Zsolnai György: Terrakotta magány

Vilcsek Béla: A vers legyen velünk (Turczi István 60 éve)

Sturm István: Kemsei István / 40 év – 40 könyv. Válogatott bírálatok

Csuday Csaba Felülnézet (Kertész Imre: A néző – Feljegyzések 1991–2001)

Bővebben