×

Költészet és banánhéj
Szkárosi Endre: Véletlenül nem jártam itt
Sós Dóra
2018 // 06. 05

Szkárosi Endre, amikor művészetre kerül a sor, minden volt már, csak akasztott ember nem. És még ez sem igaz. 2011-ben jelent meg az Egy másik ember (eszmélkedéstörténeti emlékirat), 2013-ban a Verboterror (performanszköltemények), most pedig érkezik a Véletlenül nem jártam itt (válogatott és új versek). A Szkárosi-életmű egyre gazdagabbá válik, ám a dokumentáció csak futhat a nyomában. Egy intermediális performert könyvalakban utolérni lehetetlen.

Mit lehet várni egy negyvenhat évet átfogó kötettől? Előfeltevésem szerint egy alkotói életpálya legkomplexebb és legletisztultabb remekeit, amelyek mindegyike gigászi bölcsességekkel nehezíti el a papírt, és minimum a létösszegzésnek, ha nem is az örökkévalóságnak szól. Aztán elolvastam az első verset (a Gyűlést), és elcsúsztam a banánhéjon. Így szól:

„A feladatok komolyak.
Mi szépek vagyunk és okosak.
Van egy kis
humorunk is.
A hangulat
jó.”

Az előfeltevésem azért dőlt meg már az első oldalon, mert nem vettem számításba Szkárosi személyiségét, vidám alaptermészetét, helyette a „búsmagyar magasirodalom” kortárs mentalitásából indultam ki. A nagyapám gyerekkoromban megtanított nekem egy versikét, amit azóta is felidézek, ha túl soknak érzem már az irodalomelméleti komolykodást. Fogalmam sincs, honnan ered, de egy igazi abszurd remekmű, ami arra emlékeztet, hogy a nyelv szép, szavalni jó, és ne vegyük magunkat annyira komolyan. Így kezdődik:

„Felmászott a nyúl a fára,
Jaj de szépen kukorékol,
Piros csizma van a lábán,
Nem süt a nap a szemébe.”

Ez a kedvenc A-B-C-D rímképletem, mert teljességgel képtelen, nem is vers ez, csak ha annak vesszük, és szabadon beleérthetünk bármit, amit szeretnénk. Mert néha jó, ha van egy kis tér a szavak között, ahova mi is beilleszthetjük a gondolatainkat, feltölthetjük a logikai rést. Ez volna az aluldetermináció elve. Szkárosi maga is tematizálja ezt egyik versében, a Konceptmetodikai elemzésben:

„Mert a költészet mégiscsak boldogul a szavak között
definitive nem létező, izgatóan
szabályozatlan és érzéki nyelvi tartományban:
az idegek és a fogalmak közötti örök érzetáramlásban:
az eseti nyelvi reflexió csöndes extázisában.”

A szavak közt szakadék tátong, és az olvasónak kell megépítenie a hidat. Társalkotás. Ez lehet jó és lehet rossz: van, akit frusztrál a túlzott szabadság, van, aki tobzódik benne. Általában kiráz a hideg azoktól, akik eladják a lelkület egy üres, közhelyes rímért (ezért is van popzene-allergiám), de tudom értékelni a humort, ha az a nyelvi struktúra és hangzás sokféleségére játszik rá, ha asszociatív szójátékaival kicselezi logikai és nyelvtani elvárásaimat. Nézzük meg a Buborék (1972) néhány részletét:

„Muzsikus család. Id. Bubor, a család uramburája, csellózik és teremburázik. Így igazságos. Felesége, Buborné született Néth Klári plarinétozik. Legidősebb fiuk, Bőrtelen fagitten játszik, és néha spinét hozik a házhoz. […] Egyetlen leányuk, egyben középső gyermekük Johanna, de szülei vigyáznak rá. Gongórára jár. Kitűnően húrozott is, de mióta szülei kivágták a kertből a hárfát, csak szatíron játszik.”

A kötet végére érve hátradőltem, és elborított az eklektikus összhatás, a stiláris káosz. Mégsem vagyok csalódott. Mert aki ízig-vérig kísérletező ember, annál nem letisztul a stílus, hanem kibővül az eszköztár, és amikor évtizedek alkotásaiból áll össze a válogatás, a megannyi állomás megannyi embert fed fel. A szövegekben egymásra íródik a gondolati motívum, a nyelvi logika és a szavak hangzása/látványa, és ezek megtermékenyítik egymást. E szex a szavakkal egészen eltérő műszervező elvek mentén történik, így nagyon is külöböző stílusú, autonóm nyelvi alkotások jönnek létre.

Szkárosi hangköltő, performer. Alkotói attitűdjének része a „kiáltás”, a társadalomkritikai vonulat. Nem véletlen tehát, hogy a hazai slam része. Bátorítja a fiatalokat, velük imprózik, velük szaval, zsűrizik, és saját példáján keresztül tanítja őket arra, miként szólítsák meg az aktualitást és a hagyományt. Arra inspirál, hogy legyünk benne a pillanatban, üvöltsük bele, amit érzünk, hogy legyen egy élő közösség, és tagjainak legyen véleménye. Rámutat, hogy a humor és a kritika megfér egymás mellett. Hogy a jelenre reflektáljunk – arra, amit a múlt és a jövő nekünk jelent innen nézve, a mostból, ne pedig az öröklétért vagy honorért körmöljünk a papírra dagonyázó mélyeket.

Szkárosi 2013-as (Arany Imrével közösen jegyzett) Verboterror című kötete egy kísérlet volt arra, miként lehet a jelenben kibontakozó, a pillanatnak szóló performanszokat dokumentálni az utókor számára fotókkal, illusztrációkkal, leírásokkal, gépelt szövegváltozatokkal párosítva. Ehhez képest a Véletlenül nem jártam itt sokkal szövegorientáltabb, azaz nagyobb az olvasásra szánt szövegek száma.

„Elmegy lassan az is, aki megszűnik,
szigorú önfelszámolásban elmegyek én is.
(Minden halál egy alkalom.)
És nincs szívem vagy merszem hátranézni.
Ennyi marad egy ember után?
Néhány éretlen vázlat, a mester kezenyomával,
néhány elsietett skicc
és két-három őszinte kifakadás?”

Az itt olvasható részlet az Önfelszámolás című versből egy klasszikus sorvers. Egy komolyabb hangvételű szembenézés azzal, hogy lehetetlen áthidalni a jelenvalóság esetlegessége és a múlandóság véglegessége közti szakadékot. Azt az űrt, amelyet eltávozott barátaink, szeretteink hagynak maguk után, se felfogni, se betemetni nem lehet – és a végén ránk is e felszámolódás vár. Alkalmi megidézésük során fel lehet villantani néhány közös emléket, de még a sorok közt tátongó szakadékba sem fér bele egy ember élete, egy lét összegzése. Nem rekonstruálható, hogy kik voltak ők valójában, és mit jelentettek ők számunkra – csak tétova kísérleteket tehetünk, gesztusértékkel biccenthetünk emlékük felé, ám nem több ez, mint egy keringő a levegővel.

És ez óhatatlan szembesít minket azzal, hogy ezer arcunkból, ezer jelentésünkből, ezek viszonyunkból, ezer emlékünkből nem vonható ki egy ember esszenciája se a jelen, se a múlt, se a jövő felől szemlélve. E próbálkozásunk hiábavaló, minduntalan elcsúszunk a banánhéjon. Jobban tesszük hát, ha nevetünk, még ha e mosolyba olykor szomorúság is vegyül. Ennyit A szerencséről:

„Ha kertem volna,
a bánat ott egy virág lenne.
De nincs kertem, így hát
a bánat a szobám falán egy kép
lenne. De szobámnak nincs fala,
így hát a kedvesem szemében egy csepp
lenne a bánat. De kedvesemnek nincs
szeme, így hát a bánat a hajamban egy fűszál.
Lenne. De nincs hajam,
így hát
szerencsére
bánatom sincs.”

Szkárosi Endre: Véletlenül nem jártam itt, Ambroobook, 2018.

Leadfotó: Hamarits Zsolt (forrás)

Megosztás:

Esszépályázat

„Életem legfontosabb értéke”

Pályázat az értéktudatos jövőkép kialakítására 

Bővebben

Kortárs kritikapályázat 2018

A Kortárs kritika-pályázat eredményei itt olvashatók.

A díjakat a Kortárs szeptemberi lapszámbemutatóján adjuk át! 
 
A díjazottaknak gratulálunk! 

 

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs július-augusztusi száma

Bővebben

A július-augusztusi lapszám letöltése pdf-ben