• Halvány remény sem marad

    Sándor Iván: A hetedik nap

    2018.08.14 — Szerző: Ménesi Gábor

    Sándor Iván legtöbb regénye a közelebbi vagy a távolabbi múltban játszódik. Az írót mégsem önmagában a történelmi múlt elbeszélése foglalkoztatja, sokkal inkább a história útvesztőiben bolyongó és különböző kelepcékben vergődő ember mentalitása, kiszolgáltatottsága, korszakokon átívelő, a mai viszonyokra is rámutató léthelyzete, tapasztalata kerül a szövegek középpontjába.

  • Halvány remény sem marad

    A hetedik nap a 16. századba vezeti olvasóját. Ez az időszak újdonságot jelent az életműben, de a szerző bizonyára azért választotta, mert olyan jelenségeket fedezett fel benne, amelyek erőteljesen hozzánk szólnak. A felütés („Fuss! Menekülj!”) előrevetíti valamennyi figura sorsát – nemcsak a főszereplőkét, a mellékalakokét is: mindannyian állandó menekülésre kényszerülnek a háború, a vallási viszályok, a parasztlázadások idején, embertömegek hagyják el otthonukat, s vándorolnak Európa egyik pontjáról a másikra. Thomas és édesapja azért indul el Leidenből, mert a várost elfoglalják a katonák, és nyugalmasabb helyet keresnek, ahol az apa folytathatja Hérodotosz történeti munkájának fordítását. Ám hamar kiderül, hogy megnyugvásra nincs mód, a férfit a berontó katonák meggyilkolják, s a mű egyik megrázó jelenetében apja lefejezett holttestét a kamasz fiúnak kell eltemetnie.

    A Jelenések könyvéből kölcsönzött mottó („Írd meg tehát, amik vannak, s amik történni fognak ezek után.”) egybevág Thomas apjának parancsával, amely a felejtés elleni küzdelemre, az emlékek minden körülmények közötti megőrzésére szólít fel. Ezt hivatott tárgyias formában jelezni a zsák, amit Thomas fáradhatatlanul cipel magával, bárhová is veti a sorsa, benne kitartóan őrzi nemcsak saját örökségét, azokét is, akikkel vándorlása közben kapcsolatba kerül. Erősen hat rá találkozása Simonnal és Eszterrel, sorsuk, a megbélyegzés, a félelem, az üldöztetés összekapcsolja őket a fiúval. A falubeliek a zsidókat okolják a bajokért, a katonák támadásáért, a járvány kitöréséért, és koholt vádak alapján máglyára hurcolják Esztert, férje pedig mellélép, és mindketten a tűzben lelik halálukat. Thomas személyes emlékei mellé a zsákjába teszi a házaspártól „örökölt” imakönyvet, egy rabbi arcképét (aki a férj valamelyik őse lehetett), s az így összegyűjtött tárgyak olyan jelekké válnak, amelyek önmagukon túlmutató jelentőséggel bírnak.

    A regény atmoszféráját még jobban kiemelik a sötét tónusok (például: „a víz sötét volt, visszatükrözve a szürke, résnyire sem nyíló felhőket”), a gyakori köd, az örökösen permetező eső, a végtelennek tűnő sár teljes kilátástalanságot hangsúlyozó jelenléte. A tenger hullámzása, dagály idején a gáton átcsapó víz látványa és főleg a hangja: a folytonos zúgás és moraj mellett furulyaszó is elkíséri Thomast útja során, amely az embertelen viszonyok között az emberséget jeleníti meg. Mindehhez rendkívül szikár fogalmazásmód kapcsolódik, a szöveg sajátos ritmust közvetít, amely ekképpen is jelzi a tenger hullámzását, a menekülők végtelen áradatát és a szakadatlanságot, hogy minden, ami egyszer már megtörtént, nem zárul le, újból megismétlődhet.

    Halvány remény sem marad

    Az író precízen megkomponálja művét, és – hasonlóan korábbi munkáihoz – több nézőpontból láttatja a különböző történéseket. Az első fejezetben egyes szám harmadik személyben megszólaló narrátor számol be a főalak sorsáról, de sok mellékfigura is feltűnik, s az ő látószögük is érvényre jut. Sándor Iván kevésbé egyéníti figuráit, különösen a mellékszereplőket, inkább típusokat ábrázol, és a sorsukat akarja felmutatni, amely nem egyéni, hanem közös, nemzedékről nemzedékre adódik tovább. Kurzív betűkkel szedve pedig beékelődik az a szöveg – legalábbis annak két szemelvénye –, amit Thomas apja felhívását követve alkot, rögzítve mindent, amit útja során tapasztal. A következő három fejezetben egy-egy én-elbeszélő szólal meg, mindhármuk sorsa összefonódik Thomaséval: a színészcsapat élén vándorló, újabb játéklehetőségeket kereső Jensen; a leideni nyomdász, Mathias, aki Thomas nagybátyja; valamint a furulyán játszó leány, aki a szerelem szépségével is megismerteti a főhőst. A lázadó parasztok felgyújtják kastélyukat, szülei meghalnak, a lány elveszíti hangját a rémülettől. Attól kezdve kizárólag a furulya dallamainak segítségével kommunikál, amely a kimondott szónál tisztábbnak, igazabbnak tűnik. A színészek magukkal viszik, hogy hangszerével kísérje a játékukat – zenéje azt is képes kifejezi, amire nincsenek érvényes szavak.

    A művészet és a hatalom viszonya a regény egyik fontos rétege. Jó példa erre, hogy Mathiast lefogják, napokra cellába zárják, s mikor kiengedik, a Helytartó magához rendeli, és alkura kényszeríti: zavartalanul működtetheti a nyomdát, de nyomtatás előtt minden példányt köteles bemutatni, és engedélyt kérni. Ugyancsak hangsúlyosan vetődik fel a kérdés, hogy milyen hatást képes kiváltani a művész, illetve a kultúra közvetítője, amikor a mindenkori emberi helyzet megértésére és megörökítésére vállalkozik. Jensen társulatával eljut Londonba, betéved a Globe Színházba, ahol éppen a III. Richárd próbája zajlik. A „magas, fürge mozgású, hegyes szakállú” figura, aki Shakespeare-re emlékeztetheti az olvasót, éppen a két bérgyilkost instruálja, akiknek az uralkodó parancsára meg kell ölniük a herceget. A királyt alakító színész megkérdezi a rendezőtől: „tanul ebből a közönség?” A mester pedig így válaszol: „nem tanul… a színház olyan, mint az élet… az élet olyan, mint a színház…” Megelevenedik az a közel félezer évvel korábbi pillanat is, amikor Oidipusz önmegismerésének drámájából nem kért a vicenzai közönség, és tojással dobálták meg a színészeket. Jensen maga is érzékeli játékuk hatástalanságát, az értetlenséget és a közönyt, hiszen a nézők többsége a nehéz időkben inkább a szórakozást keresi, nem akarnak magukra és a környező világra ismerni, de elszántan küzd azért, amire feltette az életét.

    Az új könyv méltó folytatása és továbbgondolása az előzőeknek. Sándor Iván sokértelmű, többszörösen rétegzett, az olvasót fontos kérdésekkel szembesítő regényt alkotott, amelyet történelmi, irodalom-, művészet- és művelődéstörténeti utalások gazdagítanak. Mindez azonban nem terheli meg a szöveget, épp ellenkezőleg, természetesen simul bele a mű szövetébe. Pedig az író helyet talál azoknak a dilemmáknak, amelyek akár esszéiben is foglalkoztatják, mégsem fenyegeti – ahogy korábbi regényeiben sem – az esszészerűség veszélye.

    Az egyik menekülő Szent Ágoston szavait idézi fel: „a sötétség és a világosság közötti derengésben élünk”. A szerző legutóbbi két regényének (Az éjszaka mélyén, 1914; A Vanderbilt-jacht hajóorvosa) világát szintén a sötétség és az üresség uralja, ami itt visszavonhatatlannak tűnik. Az utolsó fejezetben, ama hetedik napon, már halvány remény sem marad.

    Sándor Iván: A hetedik nap, Magvető, 2018.


  • További cikkek