Prózapoétikát a gyereknek?

Nem mindennapi mesekönyvet tart kezében az olvasó, ha Kathrin Schärer legújabb gyerekkönyvét választja. A könyv legizgalmasabb adaléka, hogy az író (és egyben rajzoló), valamint az alkotás során megszülető főszereplő folyamatos párbeszédben állnak egymással, sőt kölcsönösen hatással vannak egymásra. Harmadik félként ebbe a diskurzusba kapcsolódik be az olvasó, akit már az első oldalon megszólít az író.

A rövid történet által egy vonatútnak lehetünk résztvevői. A mese elején megismerjük a kocsikban ülő utasokat, köztük Johannát, a kismalacot, aki azáltal, hogy „visszaszól” Rajzolójának, egyszeriben főszereplővé válik. A kismalac izgalmas úti kalandokba keveredik. Megismerkedik az utasokkal, betekintést nyer a pályaudvar kaotikus életébe, belerobogva az éjszakába pedig egy-egy kivilágított szoba és ezzel együtt egy-egy életkép tárul fel előtte. A vonatúttal izgalmai mellett már csak egy útitársat követel magának, hogy ne unatkozzon az út hátralévő részén. Schärer kiváló alkotópartnere lesz Johannának, és összeismerteti Jonatánnal, a másik kismalaccal. Ezzel rá – mármint az író-rajzolóra – nincs is szükség többé: „De most már maradjon így minden. Fogj egy üres lapot, és rajzolj valami mást. Innentől egyedül utazunk tovább. Szia!” – búcsúzik Johanna, és éli tovább a műalkotásban megteremtett önálló életét.

Hogy a kötet milyen korosztályt szólít meg? Talán leginkább a 3–6 évesek alkotják a célközönséget. Nagy erénye, hogy a rajzok és a szöveg fantáziadús párbeszéde szinte felkínálja a lehetőséget arra, hogy szabadon is beszélgessünk a gyerekkel a látottakról, hallottakról. Az izgalmas képek és az arra reflektáló szövegrészek, kérdések, kiszólások mellett egyszerűen nem lehet szó nélkül továbbhaladni, hiszen ebben az életkorban ez a legideálisabb mesélőtechnika, ez a többrétegűség pedig a felnőtt és a gyerek olvasóknak egyaránt élményt nyújt. A felnőtteket olyan prózaelméleti kérdések továbbgondolására invitálhatja, mint hogy miként írja meg a mű önmagát. A gyerekeknek viccesnek, szokatlannak, ennélfogva izgalmasnak hathat ez a végtelenül aranyos történet, és persze nem maradhat el a tanulság sem. Johannával együtt az olvasó is magába szívhatja a világot, rácsodálkozhat az élet apró örömeire. Megtanulhatja, milyen fontos a barátság, milyen nagyszerű élmény az, amikor egy hozzánk hasonló társra lelünk, akivel megoszthatunk valamit (jelen esetben a fülkénket). Izgalmas az, ahogy a kötet beavat az alkotás folyamatába.

A mindenkori mesélő pedig jó eséllyel legalább annyira (ha nem jobban) élvezi a történetet, mint a közönsége. Nem is kell hozzá kortárs irodalmon edződött szülőnek lenni, bár Schärer tartogat még egy különleges meglepetést. A könyv belső borítóján látható rajzon a még üres papírlap mellett ott hever Max Frisch, Dürrenmatt és Pascal Mercier egy-egy kötete. A hátoldalon pedig a már elkészült Johanna a vonaton. Így vizuálisan is nyomatékot nyer, hogy Schärer és vele együtt Johanna az irodalom részévé váltak. Eközben szintén gyakoriak a műre és magára az alkotás folyamatára történő reflexiók. Ezért talán mégis lelkesebb az ilyen módon edzett olvasó, de ha tudatosan választotta a Scolar Kiadó könyvét, már egyébként is lehetett sejtése arról, mire számíthat. A kiadó ugyanis az igényes irodalmi csemegék, a tudományos-ismeretterjesztő művek és a skandináv bestsellerek mellett gyerekkönyveket is megjelentet.

Schärer tehát aktív befogadóvá, alkotótárssá lépteti elő megszólítottját. Mindvégig láttatja, hogy éppen most, közösen hozzák létre a mesét. Csak épp gyereknyelven teszi mindezt. A könyv játékos könnyedségével együtt nagy szerepet vállal az esztétikai nevelésben. Amit, ugye, nem lehet elég korán kezdeni.

Kathrin Schärer: Johanna a vonaton, Scolar, Budapest, 2012.

Pont: 10/10