×

Csak átmenet
Potozky László: Égéstermék
Bornemissza Ádám
2017 // 11. 30

Bevallom, titkon hepiendet reméltem, bár Potozky László eddigi művei alapján erre nem sok esély kínálkozott. Az Égéstermék a borító ajánlója szerint egy közép-kelet-európai fővárosban kitörő forradalom fikciója, persze mindenki azonnal Budapestre gondol, és a helyszínek, politikusok és események akár meg is győzhetnek e sejtésekről. De a lényeg messze nem ez.

Potozky László prózaírói tevékenységét a kezdetek óta igyekszem követni. Legelső írása, amire felfigyeltem, 2012-ben jelent meg a Kortársban, ez volt a Povak Albertini körkörös éjszakája, egy kavargó (rém)álom, netán egy egész élet villanásokból összeálló kafkai zanzája. Majd jöttek az első két kötet, az Áradás és a Nappá lett lámpafény rövidprózáinak sötét tónusai, a drámai élethelyzetek, a szereplők magas halálozási rátája. Aztán megjelent az Éles, amelyet generációs regényként, kult-gyanús könyvként említettek sok helyütt – mivel én egy másik generációhoz tartozom, ebben nem foglalnék állást. Az Éles az úttalanság, a lecsúszás, a roncsolódás, a lent-lét világát festi le, nekem néhol már túlzottan is, ezért titkon drukkoltam, hogy a soron következő Potozky-regény kissé engedje el a társadalmi aljnövényzetet és a folyamatos határhelyzeteket – és minden álmom így váljon valóra!

Lendületes, jó tempójú regény lett az Égéstermék, az első oldaltól az utolsóig gurul, szinte egy levegővel mesél a főhős, itt-ott gyerekkori visszaemlékezéseket közbevetve. Egy tágan vett alsó-középosztály tagjai adják a szereplőgárdát. Nem a klasszikus kispolgárság tárul elénk, inkább a napról napra élő, céltalanul tengődő, neten lógó, füvező fiatalság különösebb jövőkép nélkül, csak a főhős álmodik egy majdani vállalkozásról. Túlzott vidámsággal nem vádolható a kötet, de már messze nem olyan komor, mint a korábbi Potozky-prózák. Sőt, itt-ott még a rejtői szatirikus hang is suttog egyet az apró, mégis nyilvánvaló túlzásokon át (akárcsak az Éles befejező részében). Külön öröm volt számomra, hogy a főszereplők hiánytalanul életben maradnak, ez eddig nem volt divat Potozky Lacinál. Hiába, az idő senkit sem kímél. A szerző még éppen harminc alatti, úgyhogy bőven „van hova” öregedni: ha ez a trend megmarad, a közeli jövőben akár egy születés is helyet kaphat a következő regények egyikében – egy szolid fogadásban is benne vagyok.

Az Égéstermék a borító ajánlója szerint egy közép-kelet-európai fővárosban kitörő forradalom fikciója. Persze mindenki azonnal Budapestre gondol, és a kötetben szereplő helyszínek, politikusok és események akár meg is győzhetnek e sejtésekről, de a lényeg messze nem ez. Az események nem a majdani történelem visszatekintéséből érdekesek, hanem az egyes emberek aktuális jelenéből. Felismerünk vagy felismerni vélünk pártokat, vezetőiket, újságírókat a mai magyar közéletből, de nem ők az igazi szereplők, ők a regényben csak statiszták. A politika és a mögé felhúzott ideológiai drapériák díszlete előtt a hús-vér emberek végre kiélhetik főszereplési vágyaikat, megélhetik, hogy válhatnak valamivé-valakivé – már akinek van ilyen hajlama. A nagy világnézetek bűvöletében élő bölcsészhallgatók, akiknek az internet maga a valóság; a rendőr testvér és barát; a balhéra éhes szkinhedek, akik mind csak ütni akarnak, mindegy, milyen vélt vagy valós megalapozottsággal; a mindebből saját hasznukat lefölözni szándékozó politikusok, vezetőjelöltek kavalkádjában tétován topog a talán egyedüliként a földön járó főhős. Bár ő sem teljesen százas, mégis működnek benne az alapvető ösztönök, félelmek és persze a zsigeri berögzültségek is. Az is-is és a vagy-vagy helyett inkább a sem-sem. Miközben résztvevője az eseményeknek, igazából inkább azok farvizén evez, hiszen ő csupán belesodródott, nem is tudja igazán, miért alakultak úgy a dolgok, ahogy, ki milyen célért küzd (ezt általában maguk a küzdő felek sem tudják). Egy nagy káosz közepén találja magát, ahová újdonsült barátnője révén kerül, és leginkább már túllenne az egészen. Az idejét már inkább a lánnyal töltené, és nem a felkelőtárssal. De mikor végre elülnek az események, csak a tehetetlen düh marad, amiért a forradalom kellős közepén is sikerült kimaradni szinte mindenből, és ezen a frusztráción (és öccséért érzett aggodalmában, felé tett gesztusként) egy értelmetlen gyújtogatással próbál úrrá lenni – mondom, ő sem százas. De ki az?

A forradalom szó hallatán valamiféle magasztosságra gondolunk, valami nagy összefogásra, egyetértésre. Na, ez hiányzik leginkább a regény forradalmáraiból. Homályosak – ha egyáltalán léteznek – a célok, inkább indulatok, mint elhatározások. Az Égéstermék forradalma kirobban, tart, elmúlik. Felfokozott állapotok, miközben a főhős látszólag nyugodtan veszi tudomásul, hogy épp merre sodorja az ár. De ez nem nyugalom, talán inkább egyfajta közönybe gravitáló beletörődés. Számára ez az egész forradalom csak átmenet – a semmilyenből a kibírhatatlanba.

Bevallom, titkon hepiendet reméltem a regény kétharmadától kezdve, bár Potozky László eddigi művei alapján erre nem sok esély kínálkozott. Ennek ellenére is remek regénynek tartom az Égésterméket, az írói érés termékének (hülye szójáték, de kifejező). Attól kicsit féltem, hogy a mai magyar politikai háttér mint téma belerántja a közéletre jellemző beszédtérbe, illetve annak minőségébe. Hogy olyan helyzetekre, olyan mondatokra, netán állásfoglalásokra csábítja a szerzőt, amelyek akaratán kívül is a közbeszéd (közordítás) szintjére alacsonyították volna a regényt. Megnyugtató, hogy Potozky László nem enged az ilyen, rövidtávon akár haszonnal is kecsegtető kísértéseknek. Az Égéstermék még akkor is baromi jó könyv lesz, amikor a mai politikai közélet már régen a múltba vész a nívójával együtt.

Potozky László: Égéstermék, Magvető, 2017.

Megosztás:

Verseny

Kreatív irodalmi verseny középiskolás csapatok számára

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs decemberi száma

Bővebben