Paetzke, a német–magyar koprodukció

A Szemfényvesztők egy német anyanyelvű, Magyarországra emigrált író fiktív meséje. A történelmi vonatkozások, politikai személyek és értelmiségiek megidézett alakjai teszik izgalmassá a kötetet, melyben Mészöly Miklós, Ottlik Géza vagy Petri György nevével is találkozunk. Valóság és fikció kettősével játszik a könyv címoldalán látható kép is, amely a regény főhősének portréjaként feltételezi annak valós voltát. De mi köze is van ennek az arcnak a magyarokhoz?

„Vadul elszánta magát, hogy német hazáját magyarra cseréli. Még nem tudja, hogy nem cserélhetünk hazát, mint egy inget, hogy a haza nyelv is, mindaz, amit megéltél, amit átéltél, amire emlékszel, hogy a hazát nem tudod elhessegetni magadtól, mint egy kellemetlen gondolatot, hogy gyerekkorod hazája mindig a hazád marad, függetlenül attól, hogy mit követett el ellened, hogy legfeljebb kitágíthatod, kiegészítheted egy másikkal, hogy aztán homogén újjá olvadjanak össze.” A részlet jól körvonalazza, és előre is vetíti a regény témáját, illetve a megjelenített otthon, nyelv vagy emlék fogalmakat, emlékeztetve Tompa Mihály ismert sorára is: „Szivet cseréljen az, aki hazát cserél!”

Hans-Henning Paetzke Szemfényvesztők című kötete már alcímével – Német szerző magyar történetei – is felveti a kérdést: fordítható-e a kultúra? Paetzke egy olyan német származású szerző, aki Magyarországon él, s folyamatos fordításban, átjárásban van a két nyelv között. Könyve (ál)dokumentumregény, családregény, önéletrajz, de történelmi vagy kalandregényként is olvasható. A szöveg fő szervező ereje e nyelvi tapasztalat összetett élménye, ami néhol a kirekesztettséget, máskor a hontalanság érzését mutatja meg, de ezek mellett politikai és vallási viszonylatban is megjelenik, egy olyan rendszerben, amely az önmeghatározáshoz köthető.

Paetzke szereplői a nyelv által létrehozott és jellemzett alakok. Ahogy egy új szereplő érkezik a történetbe, azonnal megtudhatja az olvasó, hogy annak mi az anyanyelve, milyen más nyelveken beszél, milyen szerepet játszik életében a nyelv kérdése, és így tovább: „Ernő majdnem anyanyelvi szinten beszél németül […] szíve magyarul és németül vérzik”, az após-nagypapa „kiválóan beszél franciául, angolul és németül”, Andor „otthonról a francia, angol és német nyelvet kapta útravalóul […] kiváló nyelvtanárok ültették el benne a nyelvek ismeretét és szeretetét […] magyarul kisfiú korában tanult meg”, Miriam „szintén beszél németül és angolul. Az idegen nyelvek a fülébe másznak. Az éteren át” – a felsorolást még oldalakon keresztül folytathatnám. Az egyes szereplők nyelvhasználatának leírásával jutnak kifejezésre olyan nyelvelméleti problémák (az anyanyelv problematikusságától kezdve az új nyelv tanulási folyamatán, a nyelvtévesztésen és a kevert nyelvűségen keresztül a nyelvfelejtésig), melyek érzékeltetik a nyelv meghatározó voltát.

A Szemfényvesztők főhőse, Leo Kleinschmidt foglalkozása szerint – ahogyan a regény írója is – műfordító. Ebből a meghatározó perspektívából kap betekintést az olvasó a nyelvek által irányított világba. Ez rá is világít a megközelítési módra, arra, hogy a fordítás aktusa és kérdései kerülnek a fókuszba, azaz azok a szabályok és gyakorlati problémák, amelyek felmerülnek a szövegek más nyelv(ek)re, s ezáltal más kultúrá(k)ba történő átültetésekor. Leo Kleinschmidt a nyelv művésze, de csakis önmaga számára, a külvilág a szerző néma közvetítőjének tekinti. A fordító diszkréten háttérbe vonul, alázatosan szolgálja az idegen nyelvű irodalmat, saját domináját. Német–magyar fordításai kultúraközvetítő szerepvállalásként értelmeződnek, hiszen a műfordító nem más, mint a kultúra követe.

A kultúra fordíthatóságának problematikája több szinten is megmutatkozik a szövegben, így a saját és az idegen kultúra oppozíciójában: Leo Kleinschmidt szerint „Magyarországon minden más. A társadalom úgy működik, mint egy nyitott kasztrendszer. Ha beengednek, akkor megnyílnak a sorompók, eltűnnek az életkori határok, a különböző életutak határai.” De megjelenik az ideológiákkal kapcsolatban is: a „politikai hatalmi viszonyok Kelet-Európában más nyelvet beszélnek”, és a vallás minden időben az uralkodó politikai hatalmat szolgálja.

Paetzke könyvében Leo Kleinschmidt története összefonódik Maria Piontek tragédiájával. Ebben az esetben a tragédia egyben szerencse is, legalábbis abban az értelemben, hogy a váltakozó történeti szálak segítségével sikerült olyan feszültséget teremteni, amely képes fenntartani az olvasó érdeklődését. A női sors kibontakozásának lehetősége magával ragadja a befogadót, a néhol száraznak tűnő nyelvvel kapcsolatos fejtegetések, az olykor követhetetlen családtörténeti magyarázkodások vagy – felületesen olvasva – indokolatlannak tűnő történelmi utalások ellenére is. Mindez Maria Piontek tragédiájában összpontosul, így világossá válik, hogy egyik elem sem hagyható el. Sőt, a fordítás kérdése is meghatározza a meseszövést, bár kevésbé egyértelműen, mint az eddigiekben: a trauma elbeszélhetőségével kapcsolatosan. Emlékezés és nyelv viszonya, a beszélgetés lehetetlensége és feloldásának módja, a tragédia újraírásainak lehetősége mutatkozik meg itt. Az emlékek adottak, a kérdés az, hogy milyen fényben világítjuk meg őket, és hogy képesek vagyunk-e a nyelvi megformálásra. Azonban az egyes történetek csak a nagy egész megérthetősége miatt fontosak, ugyanakkor az idegennel és annak kultúrájával való találkozás mégis a saját világot teszi próbára: szükség van az interpretációra a kultúránk és önmagunk meghatározása miatt.

Maria Piontek életének feldolgozója, Leo Kleinschmidt a fordítások által irányított világban él, amelyben ő csak emigránsként kap helyet. Olyan betelepülőként tölti mindennapjait, aki politikai és vallási ideológiák határán van. Nemcsak elvont értelemben, hanem ténylegesen is, hiszen az országhatárok között ingázik. Ő egy olyan magyar, aki német, és egy olyan német, aki magyar. Otthonának nevez egy idegen országot, ugyanakkor idegenként élne otthon. Identitásának meghatározója ez a kettős állapot, mely során nem tudja feldolgozni a múltat, de a jelent sem. Hogy a jövővel mi lesz? Azt még ő sem tudja.

Hogy mégis melyik az a nyelv, amely által újraalkotható a múlt, az nem derül ki, de hogy a kultúra közvetítése a nyelv medializáltsága segítségével létrejöhet, az bizonyos. Mivel egy kultúra egyedisége egy másik kultúrával való összevetésekor mutatkozik meg a legjobban, a Némethonból származó író a külső nézőpontjával, „mindenhol idegenségén” keresztül tesz hitelessé egy szubjektív történetet. Hogy miért németül? Talán, mert mindenki a saját nyelvén képes a legmegbízhatóbban tolmácsolni gondolatait.

Hans-Henning Paetzke, Szemfényvesztők. Német szerző magyar történetei, ford. Szijj Ferenc, Kalligram, Pozsony, 2012.

Pontszám: 10/8