A kis(s)család purgatóriuma

A szokásoktól eltérően a kötethez nem kapunk fülszöveget, csupán egy első szám első személyben megírt lírai bemutatkozást: „1986-ban születtem Dunaújvárosban, ahol lesnek az emberekre a víztornyok. Irodalmat tanítok és gyereket nevelek, de ha bármi lehetnék, csavargó lennék – egy igazi clochard a régi szép időkben.” Az egyetlen fogódzó a foglalkozása és az anyasága.

Ugyanis már az első versnek hagyományos értelemben címe sincs, ahelyett egy képet látunk: egy fekete négyzetet. Malevics szuprematista művészetének meghatározó darabja megadja azt a színteret, amiben a kötet verseit el tudjuk helyezni. Innen „[a]z út kétfelé ágazik, mint a gonosz állat nyelve” – vagy a rendszerváltás előtti korszakot látjuk a világban, vagy a világítótoronynak látszó víztornyokat. Ebben a sorban benne van a régi idők mitológiája is: az ördög villás nyelve, a gúny és az irónia. Másfelől jelenti azt is, hogy nincs olyan út, amelyik során ne buknánk bele rossz dolgokba.

Eszerint indítja kötetét Nagy Kata, és nem is folytatja könnyebben. Hiszen az Ablakzsiráf, bár címében utal arra, hogy a szerző édesanya, semmiképpen se a könnyebbik anya–gyerek kapcsolatot mutatja be. Egy magabiztosan feltett gyermeki kérés: „Anya, mondd el nekem a halált”, és olvasóként szétesünk. Mit lehet erre reagálni, hogy a gyerek is kielégüljön, és mi se érezzük úgy, hogy hazudtunk, nem válaszolunk semmi lényegeset neki? De a szerző hangtalanul is sokat mond: „túl gyorsan érünk föl: a számból üresen távozik a levegő”. Az utolsó lehelet nekünk, olvasóknak nem csupán kielégítő, de hogy a gyerek mennyire figyelt erre, mennyire várta a választ, azt nem tudjuk meg. A vers elliptikussága kifejezetten jól működik, szinte elfelejtjük a súlyos kérdést, miközben az ágyba lassan hulló tárgyakat nézzük, mint a csillagokat.

A gyerek mellett a családi tér, a ház is megjelenik, csupa szürkeséggel és őszi elmúlással. A hetedik ház című versben az elidegenedés, a halál újra felbukkan. Az önvádló hang mégsem bicsaklik meg: „Ez a ház a szégyenemtől vöröslik, / mégis benne élek, a galambok szürkék, / mint az elvágott köldökzsinór.” Furcsa, hogy a sok szín közül mégis ez a galambszürke, ami annyira maradandó. Egy anya számára mindenképp az a szín, amit haláláig viszontlát. Ez a felejtés nem megy könnyen, pláne amikor, ahogy a következő versben, A leghosszabb hónapban is olvashatjuk, az élettel való küzdés száznyolcvan fokot fordul. Egy élet megtörik, a család pengeélen táncol: „veszekedés után az ablaküvegre a tüdőmet rajzoltam”. Aztán mintha József Attila bűnbánó arcát látnánk, és az ártalmatlan házimunka közben a lírai én elmélkedne: „Még mennyi évet kell lemosogatnom, ahhoz, hogy megértsd, / mindig csak bérlő voltam.”

Az elszakadás, a fájdalom kiüresedése és a mulandóság jelenik meg a kötet közepe tájékán, talán az egyik leghosszabb versben, Az erőszak ornamentikájában. Az első szakaszban a szerző elliptikusabban, rejtélyesebben fogalmaz, mint a korábbi szövegeiben. Ahogy Murányi Zitánál, úgy Nagy Katánál is feltűnik a William Carlos Williamsre emlékeztető kékszilva-metafora: „ugyanúgy fáj, mint az ütések, amikkel kiverte belőlem / az elkékült főnevet, a szilvamagnyi szívem”. A második szakaszban a háttérszerepet a hóhullás kapja. A havazás valahogy a szeretetre hasonlít: a hópihék könnyűek, mindegyiknek más a formája, szinte megfoghatatlanok. De a hóesés előtt történt valami egészen megrázó is: „a három órás vihar letörte mind / a fáknak ágait utcahosszat”. Ez az egyszerű kijelentő mondat többletjelentésű, kinek vihar, kinek veszekedés. A harmadik szakasz a hallgatás időszakát írja le. A vers utolsó sora szentimentális, de nagyon kifejező: „ne érints engem”. Ennek fényében pontosan értelmezhető a mottója is: „És nem azért beszélek halkabban, hogy bárki közelebb jöjjön.”

Mégis, a fentebb kiemelt, összetettebb versek mellett Nagy Katának leginkább a személyesebb hangvételű írásai azok, amelyek jobban működnek. Ilyen az Északi Összekötő verse is: „anyaként voltam a nyakadban, vagy lányként”. Melankolikus hangulata annyira erős, hogy a jelenetet nem csupán látjuk, hanem érezzük is – talán éppen ezért nehéz írni a legtöbbről. Ahogy a Kertészettan című versről is: a nagymamáról szóló memoárt éppen a ház meséli el. Amikor azt írja a szerző: „éjjelente a falához simulok, / és mézzel töltöm fel / a ráncokat. / Ez az egyetlen anyag, ami / nem csorog ki”, egyértelmű benne az elkeseredés, a tiszta, szívből jövő szeretet. Pollágh Péter költészetében tapintható ki ilyen mértékű poliszémia.

Nagy Kata első, bemutatkozó verseskötete rövidsége ellenére is nagyon erős, kimunkált, de az ismert verseket közben hiányoljuk (mitokondrium, Variációk tavaszra, Variációk nyárra), és felvetődik a kérdés: miért maradtak ki? Viszont az Inkognitóablak rendkívül színes, de szomorú könyv is egyben. A versekben megbújó személyesség és a görcsbe ránduló szívünk miatt tudjuk, hogy a következő Nagy Kata-kötetre még többet kell majd várnunk, mint erre. És az is húsbavágó lesz.

Nagy Kata: Inkognitóablak, JAK–Prae.hu, 2016.