• Szereplővé válni tét nélkül?

    Beszámoló a Mai mesék című konferenciáról

    2014.05.13 — Szerző: Pataky Adrienn

    Mitől kell inkább félte­nünk a gyere­keket, a tapasz­talat­tól vagy az isme­retlen­től? A kér­désre talán egy­értel­műnek tűn­het a válasz, ám sok szülő mégis úgy véli: jobb, ha a gye­reke nem tud bizo­nyos dol­gokról, hiszen az ő gye­reke úgy­sem fog olyan hely­zetbe kerülni, hogy… Biz­tosan? A Mai mesék kon­feren­cia ezt a kér­dést is körbe­járta.

  • A gyerek nem hülye, csak fiatal! A Kerekasztal által szervezett konferencián a klasszikus konferencia-előadások mellett bemutatók, workshopok és beszélgetések is teret kaptak, amelyek a fenti mondatot szem előtt tartva nyújtottak (színház)nevelési tanácsokat. A háromnapos rendezvény vendége volt többek között Edward Bond drámaíró, Chris Cooper rendező, Kádár Annamária mesepszichológus és Nahalka István, a neveléstudományok kandidátusa.



    A Mai mesék címmel meghirdetett konferencia a drámapedagógia egyik ága, a színházi nevelés (Theatre in Education – TIE) körül forgott. A színházi nevelésben a dramatikus tevékenységeken kívül nagy szerepe van a színházi betéteknek, a színházi formanyelvnek is, ám az csak eszköz a drámatanár kezében, fontosabb a fókuszba állított központi téma, amely mentén kérdéseket tesz fel az előadás. Célja valamiféle megértés, változás előidézése a résztvevőkben.

    A Mai mesék a klasszikus konferenciákkal szemben nem hagyományos előadások sorozatát kínálta, a konferencia-előadásokat olykor nyílt próba, máskor színházi nevelési program, beszélgetés vagy workshop váltotta, változatos és izgalmas programsorozatként állva össze.


    „Nem akarok olyan népmesét vagy tündérmesét, ami úgy magyarázza meg az életet, hogy leegyszerűsíti. A fiatalok nem vennék komolyan” – szólt a konferencia mottója Edward Bondtól, az angol drámaíró-rendezőtől, aki a konferencia fő vendége volt. Ennek jegyében a konferencia nyitóeseménye Bond A széttört tál című drámájának magyarországi ősbemutatója volt a Kerekasztal Társulás (Lipták Ildikó, Nyári Arnold, Bagaméry Orsolya és Farkas Attila színész-drámatanárok) előadásában.

    A széttört tál 10–13 éveseknek szóló színházi nevelési program, egy jövőbeni szellemvárosban játszódik, ahol nincsen sajtó és audiovizuális kommunikáció. Egy apokaliptikus világot ábrázol, amelyben napi küzdelem élelmet szerezni. Az előadás bemutatja, milyen hatással lehet egy családra az életkörülmények váratlan megváltozása, s hogyan reagál egy házaspár arra, hogy a lányuk folyton négy személyre terít három helyett, a képzeletbeli barátjára gondolván, s hogy mennyire képtelen feldolgozni az apa, amikor egy pillanatra ő is látja, akit nem láthatna. Bond darabját Chris Cooper, az angliai Big Brum TIE társulat művészeti vezetője rendezte, külön érdekesség, hogy a bemutató előtti próbafolyamatokról a Kerekasztal Színház egy blogot is vezetett. Az előadást beszélgetés követte, a darabot fordító színész-drámatanár, Bethlenfalvy Ádám a szerzővel és a rendezővel beszélgetett.

    Délután Bond Gyerekek című előadását mutatták be, amely az Örkény Színház Kaptár csoportjához fűződik. Ennek különlegességét fokozta, hogy a két színészen (Szandtner Anna és Ficza István) kívül kizárólag fiatalok szerepeltek benne. Színre vitték, hogy egy szélsőséges helyzetektől egyáltalán nem mentes, szülői tekintélyelvvel és sokszor nihilizmussal belengett légkörben mit tehetnek a fiatalok, milyen lehetőségeik lehetnek, főleg ha a vádlottak padjára kerülnek súlyos, de nem szándékos tetteik miatt. Az előadást újabb beszélgetés követte, majd Chris Cooper – aki évek óta a Kerekasztal állandó szakmai partnere – workshopja zárta az első napot, középpontban a Makacs gyermek és a Jancsi és Juliska mesékkel. Vajon hányan gondolkodtak már a klasszikus gyerekmeséről úgy, hogy azt valódi kontextusba helyezték?


    A második nap délelőtti programja a Meséljünk együtt címet viselte, amely gyakorlatilag egy nyílt próbát jelentett (a fenti darabból) a kerekasztalosokkal, ami egyben a konferencia legizgalmasabb része lett. Itt betekintést nyerhettünk Bond írói és rendezői módszerébe: Bond egyetlen jelenet apró mozzanatait vesézte ki. Kiderült, mennyire fontos szerepe van a megértésben egy-egy szónak, hangnak vagy kézmozdulatnak. Szerinte adott esetben egy-egy jelenetnek kell megelőlegeznie az egész darab mondanivalóját, „a dráma akkor lesz jó, ha a színészek átveszik a hatalmat […] amikor a történet mesél téged, és nem te a történetet, bevon a saját rendszerébe”. Nem egyszerű Bondot játszani, mert – ahogy Hajós Zsuzsa, az előadás asszisztense és a konferencia egyik szervezője fogalmaz egy interjúban – „a megszokottól teljesen eltérő színészi attitűdöt kíván. Bond azt mondja, hogy »stop acting«, vagyis nem egy karaktert kell eljátszani, hanem a szituációt. Ezek a helyzetek, bár első ránézésre talán nem látszanak annak, rendkívül sokrétűek: megfejtésük komoly színészi és rendezői munkát kíván.”

    A konferencia egyik célja pont az volt, hogy bemutassa, másrészt valamelyest igazolja is a Kerekasztal munkáját, amelyet az utóbbi időben értek támadások is amiatt, hogy egy ideje a Bond-féle színházelmélet és dráma felé fordultak, s ezekkel „terhelik” a gyerekeket. A vád nem alaptalan, hiszen a Bond-drámák szó szerint drámák, többnyire súlyos, nehéz történeteket dolgoznak fel, ám ennek ellenére vagy talán épp ezért veszik őket komolyan a gyerekek. Bond szerint civilizációnk alapja a történetmesélés, s a gyerekeknek szélsőséges és komoly történeteket kell nyújtani, mivel nem a világtól, hanem a világban kell megvédeni őket.

    Nem az a fő, hogy mi történt velünk a múltban, hanem hogy azt hogyan dolgozzuk fel a jelenben, és hogyan tudunk vele továbblépni a jövőbe – mondta Kádár Annamária mesepszichológus csütörtöki előadásán a Zimbardo által leírt időperspektívákra utalva, de ehhez hasonlót indukált a záró előadás, a Varjak is. Kádár Annamária rámutatott, hogy a varázsmeséket leginkább 4-5 és 9-10 éves kor közötti gyerekeknek érdemes adagolni, mert korábban még nem tudják megkülönböztetni a valóst a szimbolikustól, ekkor még nem alakult ki a kettős tudatuk, később viszont már kiürül számukra a varázsmese: „a kilenc-tíz éves kor nagyon fontos fejlődés-lélektani állomás, mert ekkor van vége a mesére való beállítódásnak, és ekkor kezdődik elég intenzíven a valóságra való figyelem”. Kádár szerint a legkorábbi gyermekévek szenzitív periódusa kihagyhatatlan lehetőség a kezünkben az érzelmi intelligencia fejlesztésére: „A gyerek egy mesehőssel azonosulva szimbolikusan, a szívében rengeteg tanulságot el tud vinni.” De a mesék mindig tartogatnak számunkra mondanivalót, nem csak gyerekkorban, a mesékben az elindulás például kilépés a saját komfortzónánkból, a hamuban sült pogácsa a saját erőforrásainkra és tartalékainkra, a sárkány a belső félelmeinkre, a királylány a jobbik énünkre utal, míg az élet vize, a királylány keze vagy az égig érő fa teteje az önmegvalósítási folyamatunk végét jelzi – véli Kádár Annamária –, tehát a mesére időt kell szentelni, s nem szánni. Tavaly megjelent Mesepszichológia – Az érzelmi intelligencia fejlesztése gyermekkorban című munkájában erről részletesebben is olvashatunk.


    Klasszikusnak nevezhető konferencia-előadások is voltak, ilyen volt Cziboly Ádám drámatanár-pszichológusé – a vele készített interjú a Kortárs Online-on is olvasható – és Nahalka Istváné, a neveléstudós egyetemi tanáré is. Cziboly Ádám arról a kutatásról beszélt, amelynek során Bethlenfalvy Ádámmal a mai magyar színháznevelési programokat tárta fel – a 2012/13-as színházi évadban 118 színházi nevelési programot találtak –, ennek eredményeképp született a Színházi nevelési programok kézikönyve. Cziboly öt terület szerint csoportosította a programokat: az alapanyag, a fókusz, a problémafelvetés módja, a feldolgozás módja, illetve a feldolgozás és történet viszonya szerint.

    Előadásában azt a központi kérdést tartotta szem előtt, hogy mitől lesz egy történet „mai mese”, mitől működik. Végül arra jutott, hogy nincs erre recept, talán attól lesz valami jó történet, ha „közöm van hozzá, és ha a feldolgozásnak tétje van” – mondta. Hogy mitől lesz a résztvevőknek köze egy történethez, azt nagyon nehéz előre tudni. Ilyen szempontból például melléfogásnak tűnik elit gimnazisták számára a Kolibri Színház egyébként nagyon érdekes Mario és a varázslója, a Cziboly által megkérdezett diákok számára legalábbis biztosan, akik meglepő módon nem reagáltak a felvetett problémákra, nem is érezték azokat problémának. Ez sokszor a generációs szakadékból fakad: a gyerekektől távol állnak olyan történelmi jelek, események, amelyek a darab készítőinek, a tanároknak viszont egyértelműek, s Cziboly felhívta a figyelmet arra, hogy ez fordítva is így van. Ezért érdemes például felkészítő foglalkozást tartani, amely segíthet átérezni és kötni mai aktuális problémákhoz a majdani előadásbeli problémát – bár nyilván nem mindig szerencsés az sem, ha előre kell ilyet megtartani. Sokszor éppen a nagyon egyszerű utalások, jelek, gesztusok azok, amelyek képesek beindítani a fantáziát, a beleélést és a kinyílást. Ilyen például egy emlékezetes jelenet egy szomolyai előadásról, amely a Kávához kötődik – meséli Cziboly –, ahol Schilling rendezőként megértette, hogy elég egy apróság ahhoz, hogy beindítsanak egy egész falut. Esetükben az ominózus jelenet pusztán ennyi volt: két ember egymással szemben megy, majd az egyik nyújtja a kezét, a másik pedig nem fogadja a kézfogást.


    Nahalka István a tanulásról, illetve a konstruktív elméletről tartott előadása kiemelte, hogy az egyéni tudáskonstrukció kialakításában fontos szerepe van a mesének, vagyis a képzeletnek és a gondolatok szabad szárnyalásának, hiszen a történetek nem közvetítenek, hanem a világ értelmezésének alternatív lehetőségeit biztosítják csupán: újabb tapasztalatokat adnak. A mesék saját magunk által is alakíthatók, s hogy hogyan válhatnak színházi performansszá, azt Kárpáti Péter drámaíró workshopján tudhatták meg az érdeklődők, amely Saját mesék címmel zajlott. Ezután Kárpáti munkabemutatót, nyílt próbát is tartott A negyedik kapu című előadás (FÜGE, Gólem Színház, Titkos Társulat) kapcsán, amely még kialakulóban van, ám így is képes volt beavatni a nézőket egy sajátos mesebeleélési technikába.

    A konferencia harmadik napja a Káva Kulturális Műhely Az emlékezés drámái – Szobor című előadásával kezdődött, amelyet Perényi Balázs rendezett. A darabot a néhány évvel ezelőtt történt romagyilkosságok ihlették, s azon központi kérdés köré szerveződött, hogy egy ártatlan roma fiú emlékére állítsanak-e szobrot a faluban. A részt vevő fiatalok nem ismerték az eredeti történeteket, de mégis tudtak reagálni az előadás által megjelenített helyzetekre, amennyiben valamelyest csatolni tudták saját életükhöz – bár a köztéri szobrokat teljesen funkció nélkülinek találták. Az előadás után az alkotók, Takács Gábor, Róbert Júlia és Sebők Bori mesélték el, hogyan készült a darab.


    A konferencia méltóképpen egy Kaposi László által rendezett előadással, majd az arról való beszélgetéssel zárult. Kaposi László drámatanár, rendező hozta be Magyarországra a tanítási drámát és a színházi nevelést, s ő alapította az első magyar színházi nevelési társulatot, a Kerekasztalt (1992), amely e rendezvény életre hívója volt.

    A Kaposi által rendezett Varjak eredetileg a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány kezdeményezésére készült olyan nevelőotthonokban élő fiatalok számára, akik már többször megszöktek vagy próbáltak megszökni lakhelyükről. A Varjakat a létrehozók közös olvasmányélménye a Kafka a tengerparton című Haruki-könyv mellett a csapatostul szálló varjakkal szemben egy egyedül gubbasztó varjú inspirálta. Az előadás pengeélen táncol abból a szempontból, hogy minimális benne az eltávolítás, hiszen az életkor, az élethelyzet, a kultúra és szinte minden ugyanaz, mint azok esetén, akik számára készült. Az egyetlen távolító tényező az, hogy itt nem nevelőotthonból, hanem kutatóközpontból szökik meg a központi figura, s úgy tűnik, ennyi elég is, hiszen az eddigi előadások a készítők elmondása szerint jól működtek, akármilyen vékony is ez a réteg, védi a gyerekeket, akik belemennek a játékba, sőt „a színházi részekkel annyira együtt élnek, hogy kommentálják az eseményeket” – jegyezte meg Kaposi. A fiút hősként képzelik el, és egyre mélyebben viszik őt a történetbe. Az előadásnak többféle alternatív befejezési lehetősége van, amely választási lehetőséget mutat fel a gyerekeknek, s talán ez a legfontosabb.

    A konferencia megerősítette bennem, hogy csak annak a történetnek lehet tétje, amelyik bátor, amelyik mer kockáztatni. Kamaszgyerekeket felesleges tündérmesékkel fárasztani, ám nem kell attól félni, hogy megviselik őket a durva sztorik, ha az azokhoz kötődő foglalkozások lehetőséget adnak minden problémás pont megbeszélésére. Fontos, hogy a foglalkozás készítői a gyerekek nézőpontjára hangolódjanak, s az ő generációjuk problémáit próbálják megragadni, egyúttal univerzális problémákra is érzékenyítve őket. A jó történetek tapasztalatként épülnek be az ember életébe, s a tudás, amit egy ilyen történet ad, éppolyan valós, mintha az életből származna.


    Mai mesék konferencia – a Kerekasztal Társulás színházi nevelési konferenciája
    Időpont: 2014. 04.30.–05.02.
    Fő helyszín: Marczibányi Téri Művelődési Központ

    Április 30.
    10:00–14:00 Edward Bond: A széttört tál, utána beszélgetés az előadásról
    14:00–17:00 Edward Bond: Gyerekek, utána beszélgetés az alkotókkal
    17:00–19:00 Chris Cooper workshopja
    május 1.
    10:00–12:00 Edward Bond nyílt próbája a Kerekasztalosokkal
    13:00–14:00 Cziboly Ádám előadása
    14:00–15:00 Kádár Annamária előadása
    15:00–16:00 Nahalka István előadása
    17:00–20:00 Kárpáti Péter worshopja és munkabemutatója (a Jurányi Inkubátorházban)
    Május 2.
    10:00–15:00 Az emlékezés drámái – Szobor, utána beszélgetés az alkotókkal
    15:30–19:00 Varjak, utána beszélgetés az alkotókkal

  • További cikkek