Légüres terek

Csobánka Zsuzsa legújabb regénye, a Majdnem Auschwitz címválasztása megtévesztheti azokat, akik a cím alapján választanák olvasmányként, hiszen a kötet a szó szoros értelemben nem holokauszt történet.

A Majdnem Auschwitz térregény, nagy része a Zinger család történetét dolgozza fel; a koncentrációs tábort túlélő Jákob és a Duna-parti sortűztől megmenekült Edit megismerkedését, szerelmét, elválását, a második világháború történelmi hátterével. Mindezt János, az unoka tekintetén keresztül egy olyan nyomozást követően, ami soha nem tekinthető igazán befejezettnek. Az unoka élete alig, viszont lelki történései és az egyes személyekhez való viszonya annál inkább megmutatkozik a szövegben: mások életének megértésén keresztül próbálja elérni a múltja alóli feloldozást – nagyapja elvesztését és az apja hiányát – hogy lehetősége nyíljon az új kezdetre. A cél tehát az önmegértés, ami csak a múlt feltárásával és értelmezésével válhat lehetővé. Valójában azonban nem az egykori események rekonstruálásáról van itt szó, hanem olyan érzelmi állapotok és emberi kapcsolatok kimerevítéseiről, amelyek tértől és időtől függetlenül léteznek egymás mellett. Erre enged következtetni a regény utolsó harmadában olvasható epizód a világítótoronyban élő Goran Gasparovic és Lulu Binder szerelmének történetéről, melynek negatív kimenetele a Zinger család sorsához hasonlóan eleve elrendeltetett.

A múltbeli események elrendezésének oka már a kötet elején világossá válik: „Apám úgy halt meg, hogy gyáva volt utánamenni annak, amiben bízott, hogy egyre könnyebb lesz. Gyáva volt Krakkóhoz, gyáva az apjához. Soha nem tudta meg, ki volt Jákob Zinger. Annyi beszélgetés után csak a kérdés maradt meg belőle. Ha valaki túlélte a tábort, miért szökik meg? Honnan menekül, ki elől? […] muszáj megértenem ahhoz, hogy élni tudjak. Így tud életben maradni apám is.” De János közel háromszáz oldal után sem jut el a teljes megértéshez, nem tudja kitölteni a végtelen űrt.

A mű cselekménye a szöveg szerveződésének hatására szinte rekonstruálhatatlan, az olvasás folyamatában alig, de még a könyvet befejezve sem hozzáférhető maradéktalanul. A regény fokozottan számít az olvasó aktivitására: az elvarratlan szálak, a kihagyások, az elhallgatások, az utalások, a sejtelmes párhuzamok mind-mind a befogadó képzeletében állhatnak össze egyetlen történetté, tehát a regény nemcsak János, hanem az olvasó nyomozásaként is fölfogható. Ebből adódóan a történet értelmezése közben a regény tere mellett az olvasó tere is hozzátartozik a nyomkereséshez. S ha már térről van szó, a kötet szerkezete hét részre tagolható, mely különböző városok neveit viseli: Budapest, Kairó, Katmandu, Oświęcim, Krakkó, Palagruža, Szabadka. Az egységek további hatvanöt rövidebb szövegből állnak össze, melyek jelentős része – novellaként olvasva – önállóan is megállná a helyét. A különböző emlékképek és részek mégis egy egységes történetet hoznak létre. Maga a szövegtest is tükrözi tehát a regényben uralkodó szűk tereket: levegőtlenül áradó, rövidebb-hosszabb szövegegységek találhatóak egy-egy városnév mögött.

A kötet felépítése nem kronologikus, a gondolatokhoz hasonlóan felsejlő képek asszociatív viszonyban állnak egymással. Az időrend mellett a nézőpontok is váltakoznak, a narrátor saját identitását több aspektusból megismerhető történetekkel alkotja meg. Az egyes szám első és az egyes szám harmadik személyű narráció is megtalálható a kötetben, az unoka értelmezői attitűdje mellett az elbeszélőváltások lehetővé teszik, hogy olyanok is megszólaljanak, akik már nincsenek jelen. Ezek a technikák a talajvesztett identitását kereső ember zavarát erősítik, ugyanakkor orvosolják is egyben.

Az emlékezés tere és azon keresztül a történelmi tér kérdése mellett fontos az idő tere is. Csobánka könyve az emlékezés terében tematizálja a család történetét, amely a nagypapa alakjára visszavezetve a múlt ketrecébe zárja az unokát, nem ad lehetőséget a továbblépésre és a megnyugvásra: „Hiába, a rácsokon belül csak rácsok vannak. Ezt mondhattam volna magamnak is, ha már ilyen okos vagyok.” Az emlékezés során a történelmi tér hozza be viszont a holokauszt kérdését, a trauma feldolgozásának módja pedig az unoka kísérlete a múlttal való szembenézésre, amely visszakapcsolható a már említett értelmezés kérdésköréhez.

Az eddigieken túlmutat és további összefüggéseket képez a test és az emberi kapcsolatok terének kérdése az emlékezés és a trauma feldolgozásának függvényében, ami valóban izgalmassá teszi a szöveget, az igazi témáját szolgáltatva a regénynek: „Üregessé válhattak a testek, olyan tompán ütődött hozzájuk minden egyes csapás. Éva álmában újra és újra hallotta kongani az üregeket, de arra egyszerűen nem bírt emlékezni, ahogy a rugdosások után letépték róla a ruhát, a harisnyát a szájába tömködték, a fejére pedig zsákot húztak. Mintha kettévált volna, és az a másik rész benne úgy döntött, márpedig erre nem fogsz emlékezni. Márpedig ez meg sem történt” – olvasható a test üregeiről, amelyek belakhatatlanul és magányosan rejtőznek az emberben. A vágy és a halál légüressége hasonlóan meghatározóak, akárcsak a szerelem tere: „A szeretet lehet ilyen, gondolta, hogy kell legyen elég fénye, kell legyen benne elég atom, ion, molekulák, hogy az egymáshoz dörgölődző testeket hagyja lélegezni. Nem fullaszt, nem szűkít, hanem tágas tereket seper ki.” Mind-mind különböző lélekállapotok leírásai ezek, melynek összefüggésében a könyv címe is új értelmet nyer, az érzelmek poklát és a lehetetlen kapcsolatokat jelenítve meg. Viszonyokat, telis-tele korlátokkal, amelyek miatt az ember képtelen a boldog párkapcsolatra, és amelyek miatt egy olyan térbe száműzi magát, ami már majdnem Auschwitz. Menekülést innen nem a megértés ad, hanem a traumák elfogadása, és esetenként az elengedés.

Csobánka Zsuzsa: Majdnem Auschwitz, Kalligram, Budapest, 2013.

Pont: 8/10