×

A megkésett barokkos ouroboros
Korpa Tamás: Egy híd térfogatáról
Nagypál István
2014 // 03. 10

Korpa Tamás első kötete kísér­leti munka, amely inkább rövid­prózának nevez­hető, semmint lírának. Barok­kos körmon­datai között egé­szen kivé­teles, mély eszté­tikai meg­figyelé­sek is meg­talál­hatók. A kötet egé­szére mégis a meg­késett­ség, az avítt­ság és leg­főkép­pen a modo­rosság jellemző.
Korpa Tamás könyvének fülszövegében Oláh Szabolcs a szerzőt szenvedélyes feljegyzőnek írja, ennek ellenére ahogy az első vers, A hosszú napszak, úgy a továbbiak sem váltanak ki az olvasóban semmiféle szenvedélyt. A kötet egészére a nehézkes, helyenként modoros nyelvezet vet rossz fényt. Korpa verseire nem túlzás a barokkos jelző sem, amely akár a bélyeg, úgy ég bele a lapokba. Mondhatnánk azt is, hogy a kötet nem jött ki éppen megfelelő időben, ugyanis Esterházy barokkos szövegeire és a Tolnai-féle posztmodernizmusra rájátszó versek a mai olvasó számára az unalom manifesztumává váltak. Azonban a mély, elgondolkodtató és esztétikus képek nem maradnak a polcon, mint kegytemplom oltárain vagy ablakában.

Korpa költészete a csendéletnek, a tájképnek és a pamfletnek ad meleg otthont. Hideg, kimért, egyszerű leíró jelleggel alkotja meg költeményeit. A tenger és a hajó unalomig használt metaforáit nem írja meg, nem fordítja ki, egyszerűen nem tesz hozzá semmit a Come Back című darabban. A szerző e versében prűden bevezet az erotikába is: „hanyag lepedőn szüzesség csordul a combok kampói közül”. Miközben szavait nem válogatja meg (mint csordul), és a gyűjtőszavakat emelt fővel állítja középpontba. Mígnem az olvasó el nem jut a vers legfontosabb soráig: „a télikertben gyanús vegetáció. júdásfa, golgotavirág, passiógyümölcs.” Iskarióti Júdás és Jézus kapcsolatának történetét meséli el, akár a templom falára felfestett freskók, mindezt egy csendéletbe ágyazva. Az ilyen emlékezetes képek sajnos majdhogynem elsikkadnak a túlírt szöveghalmazban.

Korpa nem ódzkodik régi formák (nibelungizált alexandrin) megverselésétől sem, ám a Skótkockás mondanivalója bravúros formajátéka ellenére csupán halkan pendül meg. Ezzel szemben a kötet végén található Mint őszi start előtt jellegzetes tizenhat soros (a szonett formára rájátszó) ritmikus vers minden strófa utolsó frázisait összeolvasva is termékeny alkotás: „ujja mellé csöppen, majd felkel”; aztán: „mert még csak nem is este mert még csak nem is délután”; majd: „de most. de mégis. és felkel.”; és végül: „mielőtt ugrana a levegőben még hirtelen megáll”.

A szerző rövid, számozott verseinek a Napok I. címet adta; ezek összegyűjtve egy haikukísérlet temetőjét teszik ki, csupán az utolsó (34.) emelkedik ki közülük: „ár, apály, a tenger anyagcseréje / a bifsztekvörös korallzátony körül”. A szín árulkodik a szerző elhivatottságáról és mély tudásáról, de ez a legtöbb versben modorosságba és csacsogásba torkollik.

A kötet egyik legmegrázóbb és legsikerültebb verse a Hamlet de Costa emlékére írt Song. Már a bevezető sorok is erről tanúskodnak: „a határ, gyémántkemény zárvány, aranykereszttel tetején. / felzaklat egy végletes részlet, Hamlet elkes- / kenyedő pormentes gépe felhő-ömlenyben”. A völgy erdőkerület inkább kispróza. Hosszú, természeti és útleírásai Mark Twain szürke, dohos útirajzaira emlékeztetnek. Ez a fajta kísérletezés töri ki a hintaló lábát, és a kötet végére érve az a benyomásunk támad, hogy nem eleven költészet ez, hanem Borges fikcióihoz hasonló leírásokat olvashattunk. Ami ugyan nem baj, de ha a címkézésnél megakad a szövegvilág, akkor az tagadhatatlanul megzavarja az olvasást.

Ahogy a Mein Mund számozott betoldásait nézzük, szintén hasonló akadályba ütközünk. Korpa itt sajnos öncélú, posztmodern homokozójában találjuk magunkat, amely kevésbé élvezetes. Ehhez hasonló a Fal is, amelyben egy olyan erős téma, mint a „szarvas és a vadász” esik ennek áldozatául. Ellenben a Variációk a szoborra című versben ez a költői húzás kevésbé lesz zavaró: itt Rilke Archaikus Apollo-torzó szonettjének esztétikai meglátásai kerülnek terítékre. A szerző a mester negatív formáival alkotja meg azt a világi tájat, amely kifejezetten csak rá jellemző a fiatal kortárs magyar költészetben. Az így megalkotott antropológiai táj lesz az idom Korpa költészetében. Ez a Viszonylagos, de részletes alkotásban is megnyilvánul: „a kegytemplom ezüstfenyője lándzsaként leszúrva”. Egy atya a templom ablakából az ellenség portréjára tekint le, amelynek első „szózata” a természet sötét és árnyékos alakja, az ezüstfenyő. Umberto Eco szemiotikus leírásaiból is származtatható ez a szociológiai érzékenység.

Korpa kötetét mégis a szét- és a túlírások teszik kevésbé vagy teljesen élvezhetetlenné. A szövegek mögött inkább egy prózaírót látni, semmint egy költőt, aki kifinomult tudását költészetté szeretné nyomorítani. Nincs is ezzel baj egészen addig, amíg barokkos leírásai önmagukba harapnak, akár egy ouroboros. A kötet egésze azonban olyan, mintha dunsztosüvegbe zárnánk egy fenséges és heroikus tájat, vagy karácsonyi üveggömbbe a költészetet, mindezt irónia nélkül.

Korpa Tamás, Egy híd térfogatáról, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2013.

Értékelés: 4/10

Megosztás:

Verseny

Kreatív irodalmi verseny középiskolás csapatok számára

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs decemberi száma

Bővebben