„Visszapillantó tükörterem”

A Turista és zarándok olvasása közben jól kitapintható a Kemény-művek fogadtatásának kétarcú jellege. Bár nem kérdőjeleződik meg, hogy jelentős, figyelemre méltó életmű formálódik, az értelmezők egy része láthatóan nem tud mit kezdeni a szövegekkel, s ez a megállapítás különösen érvényes az alkotó első pályaszakaszára. Gyakoriak a kifogások, a kritikusok pongyolaságnak titulálnak, hibaként rónak fel bizonyos megoldásokat, s még olyan recenzió is születik – Szabó Szilárd tollából –, amely az elrontottnak vélt szöveghelyek korrigálására tesz javaslatokat.

A recepcióban kulcskérdéssé válik az értés-nem értés problematikája, ezzel összefüggésben az elemző-értékelő folyamatok nehézsége, olykor lehetetlensége. Beck András sokszor idézett írásában a szövegek érzékiségét emeli ki, a „megértéssel szembeni ellenállásról” és „kifinomult felületességről” beszél. A nehézséget csak fokozza a recenzens szerint, hogy az értelmezés folyamán akaratlanul is visszatérünk „ahhoz a valósághoz, amelytől maguk az írások elszakadni látszanak. Ha ugyanis egy másik, a miénkkel összemérhetetlen valósággal kerülünk szembe, kérdéses, hogy másságán kívül mondhatunk-e róla, tudunk-e mondani róla egyebet.”

Az első ciklus („Visszapillantó tükörterem”) korábban már publikált kritikákat sorakoztat fel. Általában egy írás tartozik a fontosabb kötetekhez, de nagyobb figyelmet kap A néma H (1996), amely tematika és forma tekintetében is fordulópontot jelent, amennyiben – Tábor Ádám gondolatait idézve – a költő „korábbi oldottabb, »fluidabb« stílusa helyébe keményebb, kontúrosabb, már-már klasszicizáló versformálás lép”. Térey János pedig azt hangsúlyozza, hogy „az idő előrehaladtával több teret nyer a személyesség, a belterjesség mázától mentes alanyiság – éppen a bajosan kibogozható mítosz rovására”. A két évvel későbbi, válogatott és új verseket tartalmazó Valami a vérről lezárásnak és összegzésnek tekinthető, ugyanakkor az új törekvések felé is utat nyit. Az Élőbeszéd című 2006-os kötet szövegei az etikai dilemmákat, az emberi lét nagy kérdéseit exponálják, nem sokkal később pedig a közéleti-politikai témák is beszűrődnek Kemény versvilágába. Az elmozdulásokat a kritikusok is üdvözölték, és érdekes megfigyelni, hogy fokozatosan háttérbe szorultak a megértés nehézségeivel kapcsolatos fenntartások.

A kritikákban felmerülő kérdésirányok, problémák megkerülhetetlenek az életmű vizsgálata közben, s a középső ciklusban elhelyezett tanulmányok szerzői ezeket gondolják tovább, fejtik ki alaposabban, újabb szempontokat is felvetve. A sort Kemény francia fordítója, Guillaume Métayer nyitja meg, aki a költő történelemszemléletét állítja középpontba, a személyes líraiság és a történelmi háttér egymásba fonódását tárgyalja körültekintően. Milián Orsolya kiváló tanulmánya „mellérendelő viszonyban, egymás mellett jó egyetértésben ücsörgőként, nem pedig hierarchizálva, a nagyregényt minden prózai műfajnak fölérendelve gondolja el Kemény kisprózáinak és nagyregényének kapcsolatát”. A dolgozat további fontos megállapításai vonatkoznak a Kemény-prózában artikulálódó történelemfogalomra, amely a história posztmodern, relativista elgondolásából eredeztethető, valamint a szövegek intermedialitására, mely összekapcsolja a korai és a későbbi munkákat.

Fekete Richárd a gyakran felrótt hibapoétikát és élőbeszédszerűséget emeli írása központi témájává. Nyilvánvalóvá teszi, hogy Kemény eljárása nem megközelíthető a szakirodalom által „nyelvkritikainak” nevezett költői attitűd felől, ilyen értelemben tehát nem tekinthető a Tandori Dezső, Parti Nagy Lajos és Kukorelly Endre nevével fémjelzett szemlélet folytatójának. Kemény lírája ugyanis „nem dolgozik az olvasóra tett katartikus hatás ellen, ezért a benne fellelhető nyelvi deviációkat elidegenítő gesztusként sem lehet értelmezni”. Fekete jellemző példákon keresztül azt igyekszik bizonyítani, hogy a hibák „maguk is formaalkotó tényezők, a versszöveg organikus részei”. Mohácsi Balázst leginkább az foglalkoztatja, hogyan érhető tetten a város nyelve, illetve város és történelem egymást feltételező jelenléte Kemény István versvilágában.

Az utolsó két tanulmány szerzői, Benedek Anna és Lapis József az irodalmi hagyományhoz való viszonyra fókuszálnak, amely két irányból is joggal merül fel Kemény kapcsán. Egyrészt a maga választásaira gondolva, mindenekelőtt Ady hatását említve, másrészt pedig a tekintetben, hogy hogyan látják folytathatónak a keményi versszemléletet a fiatalabb nemzedékek. Közöttük is elsősorban Térey János és Peer Krisztián nevét szokás megemlíteni, majd pedig a Sárkányfű köréhez, illetve a Telep-csoporthoz tartozó alkotókat, akik mindannyian eltérő módon viszonyulnak elődjük írásművészetéhez, annak más-más sajátosságait építik be és gondolják tovább saját költői praxisukban.

A záró kötetegységben a verselemzések szerepelnek. Találunk korábban már publikált írást – Szilasi László esszéjét, amelyben az Apa barátai című vers fölött töpreng –, de a szövegek többsége kifejezetten a kötet kedvéért született. Figyelemre méltóak a dialogikus versértelmezések, amelyek egyszerre két-három nézőpontot működtetnek, s nyitott struktúrájukkal az olvasót is bevonják a gondolkodás folyamatába. Borsik Miklós, Kerber Balázs és Závada Péter izgalmas esszéjükben Kemény költeményét, a Reményt Ady-parafrázisként közelítik meg, és elsősorban A Sion-hegy alatt című verssel olvassák össze.

Balajthy Ágnes és Borsik Miklós munkája akkor sem lett volna hiábavaló, ha csupán a korábban megjelent kritikák, tanulmányok és esszék legjavából állítanak össze egy kötetre valót. Ők azonban többre vállalkoztak ennél, hiszen új tanulmányok, elemzések megszületését inspirálták. Nem volt könnyű dolga a két szerkesztőnek, de láthatóan sikerült fellelni és kiemelni azokat az írásokat a terjedelmes anyagból, amelyek pontosan tükrözik a kritikai diskurzus alapvető tendenciáit. Remélhetőleg ez a gyűjtemény csupán kezdő lépése annak a folyamatnak, amely az életmű alaposabb vizsgálatát célozza, s inkább előbb, mint utóbb egy Kemény-monográfia megírására is akad vállalkozó kedvű irodalmár.

Balajthy Ágnes–Borsik Miklós (szerk.): Turista és zarándok – esszék és tanulmányok Kemény Istvánról, JAK-füzetek, Prae.hu, 2016.