×

Jó és rossz trollok az irodalomban
Zsáner, pop, kultúra – konferencia
Szarka Károly
2015 // 05. 04

A József Attila Kör és a BME Szocio­lógia és Kom­mu­niká­ció Tan­szé­ké­nek közös konfe­ren­ciá­ján egy kicsit el­vesz­tünk a mű­fajok és az al­kate­góriák, illetve a defi­níciók és az újra­fel­osztá­sok erde­jében, de ez a bolyon­gás izgalmas, itt egyet­len olyan elő­adás sem volt, amely után ne röp­köd­tek volna a hozzá­szólá­sok és kér­dések, de gya­ko­riak voltak az élénk viták is.
Pajor Tamás óta tudjuk, hogy „a rock ’n’ roll az nem egy tánc”, viszont nem mindenki számára világos, hogy a Trónok harca fantasy-e vagy sem, mint ahogy azt is nehéz definiálni, hogy mi is pontosan a tömegkultúra, és mitől magas a magaskultúra. Ha egy tizenöt évados szappanoperát vagy romantikus regényt a popkulturális termékek bélyegével látunk el, nem tévedünk nagyot, sok esetben viszont nehéz meghúzni a határt, és lehet, hogy nem is kell, bár a kategorizálásra mindig van igény. A József Attila Kör és a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékének közös konferenciáján egy kicsit elveszünk a műfajok és az alkategóriák, illetve a definíciók és az újrafelosztások erdejében, de ez a bolyongás izgalmas. Bár a kétnapos tudományos konferenciák nem mindig a jelenlévők szórakoztatását szolgálják, itt egyetlen olyan előadás sincs, amely után ne röpködnének a hozzászólások és kérdések, de gyakoriak az élénk viták is.

Kulturális mindenevők

A két nap két nyitóelőadása Wessely Annáé és Gaborják Ádámé. Előbbi ad egy kis kultúrtörténeti áttekintést és lélektani hátteret – megjelenik előttünk a kép, ahogy a nők vasalás közben sorozatot néznek, a férfiak meg az unalmas munkanap végén egy hideg sörrel a kezükben bámulnak egy akciófilmet. Ez persze nem ilyen egyszerű, és az sem egyértelmű, hogy a tömegé a tömegkultúra, a szellemi elité pedig a magaskultúra. Egy másik felosztás szerint ugyanis a kizárólag könnyed szórakozásra vágyó tömegek a kulturális egyenkoszton élők; a műveltebbek, igényesebbek és nyitottabbak pedig a kulturális mindenevők – tehát utóbbiakat is érdekelheti a könnyűzene vagy a horror, és nyilvánvaló, hogy a szépirodalmi művekbe is beépülnek, mindig is beépültek zsánerirodalmi elemek.

Az átlag kultúrafogyasztónak a mindennapok kihívásai mellett rutinra, állandóságra, folytonosságra, kiszámíthatóságra és megbízhatóságra van szüksége. Kényelemre, otthonosságra, ismerős és ismétlődő dolgokra, a sorozatok szereplői például így válnak családtagokká. Erre a repetitív jellegű szórakozásra viszont a kényesebb ízlésűek is igényt tartanak, ezért olvassák újra kedvenc könyveiket, vagy hallgatják meg ezredszer is kedvenc lemezeiket.

Gaborják Ádám, bár nem feltétlenül nevezné tendenciának (paradigmának pedig végképp nem), a kulturális regiszterek határán mozgó kortárs irodalmi művek számszerű növekedésére hívja fel a figyelmet. Ilyen Bartók Imre trilógiája (A patkány éve, A nyúl éve és A kecske éve) Dávid Ádám Millenium expressze, Csurgó Csaba Kukoriczája, Kolozsi Lászlótól A farkas gyomrában, Lakatos István Óraverzuma vagy Totth Benedek Holtversenye, de Mán-Várhegyi Réka friss ifjúsági regénye, a Szupermenők vagy Csepella Olivér készülő képregénye, a Nyugat + Zombik is ide sorolható. Látható, hogy egy olyan új generációról van szó, amelynek szocializációja sokkal látványosabban tért el az előzőekétől, bár Gaborják megemlíti Hazai Attilát és Garaczi Lászlót is – az ő posztmodernbe sorolt műveik popkultúrához való viszonya is figyelemre méltó. A hagyományos besorolás helyett viszont más kategóriákban is lehet gondolkodni – függetlenül attól, hogy hova soroljuk: az említett Holtverseny vagy a Szupermenők ifjúsági témájú, A farkas gyomrában pedig cigány identitáskérdésekkel foglalkozó könyv.

Ugyanakkor a magas- és tömegkultúra szembenállását erősíti néhány olyan törekvés, amely éppen a határokat szeretné elmosni. A Galaktika magazin 300. száma „a sci-fi is irodalom” felkiáltással olyan szerzők írásait vonultatta fel, mint Benedek Szabolcs, Csaplár Vilmos, Cserna-Szabó András, Darvasi László, Dragomán György, Parti Nagy Lajos vagy Szabó T. Anna. A szándék a zsánerműfaj legitimálása volt szépirodalmi szerzőkkel, de Gaborják szerint az, hogy fel kell emelni a popkultúrát, olyan, mintha elismernénk, hogy eleve alacsonyabb színvonalú. Ide kapcsolható Sepsi László következtetése is, aki Poppy Z. Brite Exquisite Corpse és Jeff Lindsay Dexter darabokban című, egyaránt sorozatgyilkosokról szóló regényeit elemzi – előbbi homoszexuális szereplőivel és avantgárd utalásaival több határt lép át, mint utóbbi, amely inkább a mainstreambe sorolható. Sepsi szerint a szövegek saját belső kódjaikkal pozicionálják magukat, jelölik ki saját helyüket a kulturális hierarchiában, szintén erősítve a magas-alacsony dichotómiát.

Angyalosy Eszter egy háromdimenziós koordinátarendszert mutat be nekünk, amelynek tengelyei a valóságostól a fiktív, az érthetőtől az elvont, a múltból pedig a jövő felé mutatnak. Ennek a koordinátarendszernek lehetnek hibái, mindenesetre érdekes Angyalosy másik felvetése: mi lenne, ha Oravecz Nóra könyvéről kiderülne, hogy Esterházy Péter írta. Válasz persze nincs, de a szerző vagy éppen a kiadó neve sok esetben meghatározza, hogyan olvasunk egy könyvet.

Heidegger és Prodigy New Yorkban

Nemes Z. Márió az egydimenziós felfogású és a hierarchia csúcsán trónoló magaskultúra ellen, valamint a hibriditás, a kulturális regiszterek és műfajok közötti átmenetek mellett foglal állást, példaként hozva a már említett Bartók és Havasréti József szövegeit. Nem tartja szerencsésnek az átemelés egyirányúságát: ha a magaskultúra vesz át popkulturális elemeket, azt nemesítésként fogjuk fel, a fordítva történő áramlást viszont lealacsonyításként. Ráadásul a popkultúra felemelésének legitim formája általában az irónia és a paródia. Pedig Nemes szerint mindkét pólust komolyan kell venni, és nem betegnek vagy fattyúnak bélyegezni azt, ami hibrid. A hibriditás ugyanis hidat képez a két oldal között, új rokonsági kapcsolatokra mutatva rá. A Bartók-féle trilógia többször is szóba kerül a két nap során: Nemes a hibriditás remek példájaként az egyik csúcsjelenetet említi meg, amikor Heidegger egy New York-i szórakozóhelyen Prodigyre táncol. Bene Adrián viszont a szöveg és a szerkesztés hibáira is felhívja a figyelmet.



Zelei Dávid egy másik kortárs szerző, Horváth László Imre Lett este és lett reggel című alternatív történelmi regényének (sci-fijének, negatív utópiájának, naplóregényének) recepcióját vizsgálta, amelynek során arra az eredményre jutott, hogy a könyvet mind a szépirodalmi, mind a zsánerirodalmi kritika ignorálja. A szépirodalmi megközelítés persze kézenfekvő, hiszen a könyv a Magvetőnél jelent meg, amely szépirodalmi kiadóként pozicionálja magát, ugyanakkor a zsánerirodalmi vonatkozások elemzése kimerül abban, hogy megemlítik vele kapcsolatban Philip K. Dick munkásságát.



Benyovszky Krisztián a populáris kultúra kutatását helyezi közép-európai kontextusba, és ez alapján láthatjuk, hogy a lengyel, cseh és szlovák kultúrában sokkal kitüntetettebb helyet foglalnak el a zsánerműfajok, mint nálunk, és ezt később Kellermann Viktóriának a lengyel fantasyról szóló előadása is megerősíti. Báthory Kinga tanárként a hazai irodalomoktatás felől közelíti meg a kérdést, és a diákok számára izgalmasabb, illetve hozzájuk nyelvben és időben is közelebb álló művek tantervbe való bevonását javasolja. Ilyen lenne Csepella Olivér már említett, Nyugat + Zombik című képregénye, amelyben a magyar irodalom olyan emblematikus alakjai küzdenek az élőhalottakkal, mint Ady, Babits, Karinthy vagy Kosztolányi. A felvetés elgondolkodtató, mivel az évtizedek óta változatlan kötelező olvasmányok, a bemagolandó versek és a kőbe vésett elemzések, a költők születési évszámai és családi hátterük ismertetése sokszor nemhogy nem kelti fel a diákok érdeklődését, de akár el is veszi a kedvüket az irodalomtól, miközben úgy érettségiznek le, hogy fogalmuk sincs a kortársakról.

Jó és rossz trollok

Ami a többi előadást illeti, egészen új dolgokat tudunk meg a fantasyról, a sci-firől és krimiről. Havasréti József a svéd Stefan Spjut Stallo című regényét elemzi – a könyvben szereplő trollok a lapp hiedelemvilág és a helyi turizmus szerves részei, de feltűnnek olyan valóságos alakok is a könyvben, mint John Bauer illusztrátor és Sven Jerring, a svéd rádiózás kiemelkedő alakja. Előbbi trollokat ábrázolt, utóbbi pedig maga a troll, vagyis a „jó troll”, aki a skandináv mitológia óriási és általában félelmetesnek feltüntetett lényeivel ellentétben jól bánik a gyerekekkel. A trollok megjelennek többek között A Gyűrűk Urában is – Tolkien trilógiája még mindig a fantasy-rajongók bibliája, pedig a műfaj sokat változott a három regény megjelenése óta. A fantasy definíciójáról és fajtáiról Sohár Anikó tart előadást. Tisztázza, hogy ez a zsáner a fantasztikus irodalom része, de nem egyenlő azzal, és elmondja, hogy a kiindulópont a jó és rossz szembenállása, a világ megmentése, sok-sok varázslattal és különös lényekkel.



Ez eddig rendben is van, de Sohár megállapításával, miszerint napjaink legnépszerűbb fantasy-sorozata, a Trónok harca tulajdonképpen nem fantasy, hanem alternatív történelmi regény, már kevesen értünk egyet a teremben. Szerinte George R. R. Martin nem teremtett sajátos világot (szemben Tolkien minden elemében fantasztikus világával), az uralkodóházak megfeleltethetőek valós dinasztiáknak, és ha kivesszük a történetből a sárkányokat, ha leválasztjuk róla a fantasztikumot, olyan, mintha a Rózsák háborúja jelenne meg előttünk. A fantasy műfaján belül viszont jól elkülöníthető az urban fantasy: Hegedűs Norbert sorolja a példákat a Neil Gaiman-féle Soseholtól kezdve China Miéville Kraken című könyvén át László Zoltán regényéig, az Egyszervoltig. Mindegyik létező nagyvárosokban játszódik, amelyek nemcsak hátteret, de szövegszervező erőt is adnak a történetekhez, ugyanakkor Londonnak vagy éppen Budapestnek egy rejtett, sötét, félelmetes oldalát képzelik el és mutatják be.

A hazai sci-firől Veres Miklós és Vancsó Éva adnak komoly történeti áttekintést. Veres a dualizmus korának több-kevésbé Verne hatása alatt álló tudományos-fantasztikus irodalmába kalauzol el bennünket, és nemcsak Ambrus Zoltán, Cholnoky Viktor, Csáth Géza és Herczeg Ferenc, valamint Jókai, Jósika, Karinthy, Madách és Mikszáth jelenik meg előttünk sci-fi-íróként, hanem olyan kevésbé ismert szerzőkről is hallunk, mint Farkas Gyula vagy Privigyei Pál. Rajtuk keresztül pedig időutazásról és fantasztikus találmányokról, hazánk elleni támadásokról és magyar győzelemről, vagy éppen Attila király feltámasztásáról. Az első világháború aztán megakasztotta a műfaj fejlődését, Vancsó előadásából viszont kiderül, hogy a hetvenes években már kiterjedt tagsággal rendelkeztek a különböző rajongói klubok, a Galaktika pedig egyeduralkodó volt, a rendszerváltás után viszont új szerzők és angol álnéven kiadott regények árasztották el a piacot, míg a műfaj háttérbe nem szorult. A kriminek még kisebb a hagyománya idehaza, mint az említett zsánereknek, bár itt is meg lehet említeni Lengyel Péter Macskakő című könyvét vagy Kondor Vilmos Budapest-regényeit – ezekről Füzi Péter értekezik.



Szegények vagyunk, de jól élünk

A térben és időben is jóval távolabbi, 19. századi skót krimiről beszél Ruttkay Veronika, de talán még az övénél is jobban kilóg a sorból Varga Nórának a bábszínházról szóló előadása, és bizonyos értelemben Hermann Veronikáé is, amely a hipszter-jelenséget vizsgálja. Utóbbi viszont azért érdekes, mert a hipszter szóval egyre többször találkozunk úgy, hogy valójában keveset tudunk róla. Már csak azért is, mert nem szubkultúráról van szó, hanem egy heterogén stílusról, amely külsőségekben és fogyasztási szokásokban nyilvánul meg.



A mai hipszter őse a 19. századi francia flâneur és a negyvenes évek Amerikájának beatköltője, a nagyvárosi, középosztálybeli, identitásválságban szenvedő fiatal, aki nemcsak a kispolgári létbe képtelen beilleszkedni, de sehol sincs otthon, és saját életének is külső szemlélője. Örök kívülálló, egyszerre turista és krónikás, aki szegény, mégis jól él, koncertekre jár, és éttermekben vacsorázik. A figura prototípusai természetesen az Úton és a Zabhegyező főhősei, de valószínűleg kevesen gondolunk hipszterként az Esti Kornél vagy az Utas és holdvilág szereplőire, esetleg Térey János és Cserna-Szabó András néhány sodródó karakterére.

.

Valahogy úgy érzem magam a konferencia közben, és főleg utána, mint Stan és Kyle a South Parkból, akik egy-egy epizód végén megállapítják, hogy ma is tanultak valamit.

.

Fotók: Gaborják Ádám

Megosztás:

Programsorozat

Párbeszédek a valóság sokoldalúságáról

Bővebben

Verseny

Kreatív irodalmi verseny középiskolás csapatok számára

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

A Kortárs novemberi számából ajánljuk

Zsolnai György: Terrakotta magány

Vilcsek Béla: A vers legyen velünk (Turczi István 60 éve)

Sturm István: Kemsei István / 40 év – 40 könyv. Válogatott bírálatok

Csuday Csaba Felülnézet (Kertész Imre: A néző – Feljegyzések 1991–2001)

Bővebben