Vissza a természethez

Horváth Veronikának már számos irodalmi folyóiratban jelentek meg versei, és most első önálló, nyomtatott kötete is napvilágot látott a FISZ kiadásában (korábban e-könyv formátumban elérhető Kóborlátás című kötetével „debütált”). A Minden átjárható szokatlanul impozáns külsőt kapott, rendkívül igényes tervezői és grafikusi munka érződik mögötte. A tengerkék színű borító a versekben és a rajzokon megelevenedő természet nyugalmát árasztja, ugyanakkor életet is lehel az időnként statikus állapotokat, jelenségeket megörökítő írásokba. A fejezetek címoldalait kidolgozott grafikák díszítik, ahogyan az egyes versek hangulatát, atmoszféráját illusztráló motívumok, élőlények sem csak a szöveg szintjén, hanem vizuális tapasztalatként is rögzítődnek.

Ez a természeti beágyazódás adja a Minden átjárható egyik esszenciális összetevőjét: a versek olvasása közben szinte érezzük a liget és a fakéreg illatát, a sejtjeinket borzoló fuvallatokat az erdőben vagy éppen a fellegekben párává szublimálódott nagyapánk esőcseppjeit. A szövegeken átívelő témák közt ugyanis újra és újra felbukkan a szülés, az életet adás aktusa, a gyermekkor, a családra, az ősökre való emlékezés tudati szférája, a hátrahagyott örökségek és az átélt veszteségek következtében fellépő gyötrő bűntudat és szégyen érzése. A lírai én identitáskeresésében tudat és képzelet folyton egymásnak feszül, s csak saját korlátaira reflektál, a „ki nem vagyok én” kérdésre felel. Ezzel részben filozófiai, ismeretelméleti problémákat is felvet.

Horváth Veronika széthasadt szubjektumai sokszor testileg is megnyomorítottak: kettéfűrészelt, derékban végződő vagy mellszoborként tengődő emberek (ez köszönhető annak a mindenen áthatoló belső nézésnek is, amellyel a szubjektum rendelkezik, és a fény, illetve az árnyékok hatására alakjai megtörnek). Ebben a világban minden állandó, alanyai „őrzik, amit az idő beléjük mosott”, de a változatlanságot ellensúlyozzák és töredékessé teszik az egymástól szinte független tudatfoszlányok, asszociációk. Az okokra és a miértekre nem kapunk válaszokat, ahogyan a következményeket kiváltó emberi sorsokba sem nyerhetünk betekintést – a némaság költészete ez. A gyakran felbukkanó első szám második személyű elbeszélő ráadásul tovább fokozza az eltávolító mechanizmust, néha szinte mások tudatába férkőzve. Az élet és a halál kérdései a természet örök körfogását járják körül. Mesterien megkomponáltnak tekinthető a Látogatók című vers, melyben a nagypapa „arany virágszálam” megszólításából a beszélő „szirmaiból szellőzteti az elfekvő szagát”.

Érdekes formai újdonságnak számít az a népdalos lüktetés, amely jó néhány versben megjelenik, továbbá népmesei szófordulatok is gazdagítják időnként ezt a közeget. Maga a természet, az élővilág tematikája remekül illeszkedik ebbe a sajátosságba, és a rajzok is ősi magyar motívumokban pompáznak. A művekben felbukkannak régi népdalok szövegfoszlányai, refrénjei, ismétlései, ismert dallamai, és ezek a sorok textológiailag, tengerkék színükkel is kiemelkednek. Jellegzetes tördelési módjuk (eltolások, hiátusok, katonás rendbe szerveződő, különálló szavak) átszervezi a szöveget, és különleges ritmust kölcsönöz neki. Horváth Veronikára egyébként is jellemző a formai változatosság, a kísérletezés, hasonlóképpen a belső önkereséshez. Vannak már-már prózába hajló művei is, amelyek közül talán a legérdekesebb a Talpfa című vers. Folytonosságában nyoma sincs írásjeleknek, ezért a hangsúlyok, mondatvégek oda tolódnak, ahová a befogadó érzi, olvasása mégis darabosnak hat az értelemkonstruálás miatt. Ugyanakkor itt is teremtődik meg a kötet koncepciója a legerőteljesebben: „lehunyt szemem mögött a táj beáramlik az ablakon kiáramlok az ablakon […] ki kell köpni azt a nyálas csomót mert nem oldja fel a gyomorsav sem a mozdonyra kötöm a végét és húzza húzza ki belőlem nehéz ez mert hányni kell mert sírni és fuldokolni kell de így akkor egyszer majd vége lesz majd feljön és majd állok és remegek fehér leszek mint a madarak és a nyulak és nézem nézem és kinn lesz a benn mint ez a táj”. Felépítése úgy zakatol, mint a vonat, amelyen ülve a beszélő látomásos képzete megelevenedik.

A szerző ösztönös verselő, eredeti ötletei és formái mögött szövegei helyenként még rutintalanságról, összeszedetlenségről és kidolgozatlanságról árulkodnak. Nem mindig tudja a legtöbbet kihozni kissé túlságosan is egysíkú témáiból, és ezáltal kivitelezésük sem válik elég erőteljessé. Előfordul az is, hogy csak a jó hangzás miatt illeszt be egy-egy szót. A kifejező színvilág és grafikák mindenesetre képesek kissé elfedni a hiányosságokat. Ennek ellenére Horváth Veronika első kötete ígéretes tehetséget rejt maga mögött, hangja a későbbiekben minden bizonnyal csak határozottabbá és öntudatosabbá fog válni.

Horváth Veronika: Minden átjárható, FISZ, 2017.