×

„A versekben titok van”
Interjú Fekete Ádámmal
Hekler Melinda
2018 // 05. 31

Legtöbben a Tiszta szívvel című filmből ismerhetik, munkaidejét a színházi világ berkeiben tölti dramaturgként, rendezőként vagy színészként. Sokak számára meglepetésként hathat, hogy nemcsak hogy verseket ír, de elnyerte velük a rangos Petri-díjat, így hamarosan megjelenik első kötete a Magvető Kiadónál.

Gratulálok a frissen elnyert Petri-díjhoz! Mit szóltál hozzá?

A díjat egy kuratórium ítéli oda. Minden kurátor visz saját kötettel még nem rendelkező, szerinte kiadásra érdemes szerzőket, aztán a kuratórium eldönti, hogy ki legyen az az egy, aki a Magvető Kiadónál publikálhatja az első verseskötetét. Ez egy nagy elismerés azért is, mert a kuratórium tagjai igyekeznek minden évben olyan embert választani, aki Petri György szellemiségét hordozza, viszi tovább valamiképpen, és ennek a célkeresztjébe kerülni nagyon jó érzés. Már 2013-ban is ott voltam a díjra jelölt három végső jelölt között, de akkor végül nem az én kötetemet választották. Azt hiszem, jó is ez így, mert azóta újraválogattam a verseket, sok új került bele, érettebbek is, mint amik akkor lettek volna benne. Nagyon örülök, mert a kiadatás kérdése feszített már engem egy ideje – igaz, nem sokat tettem érte. Az embernek, ha gyűlnek a versei, és meg akarja azokat osztani a világgal, elég nehéz dolga van, nagyon nagy feladatnak tűnik bekerülni abba a szűk körbe, ahol ez látszólag könnyen és gyorsan megy.

A Magvető Kiadó által rögtön egy igen elit körbe kerülhet be a Petri-díjat elnyert költő.

Igen, így az ember azonnal ott találja magát egy halmazban, ami előtte nem volt kilátásban. Gondolkodtam a magánkiadáson is, és azon is sokat agyaltam, hogy meddig várjak/várhatok ezzel, de így végül minden a legjobban alakult. Előzetesen egy tervet kellett leadnunk, az alapján döntött a bizottság. Persze újra dolgoznunk kell majd a köteten egy kicsit, apróbb módosításokat el kell végezni. Most találkozom Váradi Szabolccsal is, ő is elmondja külön a véleményét a verseimről és a kötetösszeállításról is. Sokszor érzi az ember, hogy valami nem stimmel, de mivel nekem személyes viszonyom van a versekhez, jobb, ha olyasvalaki is rávilágít ezekre a javítandó dolgokra, aki csak az olvasás felől közelít. Adódhat a szituáció, hogy van két vers, amik „ütik egymást”, ha ugyanabban a kötetben szerepelnek.

Hány év termése olvasható majd a kötetben?

Nagyjából hat év, különböző korszakok és helyzetek termékei. Van egy 2013–2014-es ciklus, egy, ami az utóbbi hat-nyolc hónap alatti írásokból áll, és lesz benne pár különálló vers is, amit korábban megosztottam a Facebookon, de igazából sehová sem sorolható. Sokszor szeretem azonnal közzétenni, amit írok: inspiráló, ha rögtön látják néhányan, és kapok visszajelzést. Volt egy tumblr-oldalam is erre a célra, és egy zárt csoportot is létrehoztunk a jó barátaimmal, akik közül egy csomó mindenki ír verseket, olyanok is, akik nem rendelkeznek kifejezetten költői ambíciókkal. Ez a közeg mindenkinek nagyon felszabadító volt – sokkal inkább, mint amikor csak magának ír az ember.

Már eddig is volt pár „foglalkozásod”. Dramaturgként végeztél a Színművészetin, dolgoztál már szerzőként, színészként, rendeztél jó néhány színházi előadást. Most már hivatalos költő is vagy. Más lett ettől kicsit az öndefiníciód?

Nekem nem, viszont lehet, egy csomó embernek új lesz ez velem kapcsolatban, mert nem ismertek erről az oldalamról. A versírás nem látszik rajtam napi szinten, sokak számára eddig titok volt. Az az érdekes, hogy ha belegondolok, akkor az összes „foglalkozásom” közül talán leginkább éppen hogy költő vagyok, mert nyolcéves korom óta vannak verseim. Ennyi idősen nem színészkedtem, és színdarabokat sem írtam még, tehát mind közül ezzel foglalkozom a legrégebb óta. Furcsa, hogy mindennek ellenére ennek mégis csak most lesz nyilvános megmutatkozása, de ez rendben van így. Persze az is kérdés, hogy attól költő-e valaki, hogy megjelenik egy kötete.

Azért a költészet és a dramaturgia nem áll messze egymástól. Segíti egyik a másikat. A rímekkel hogy állsz?

A költészet másfajta munka, ott többet csiszolgat az ember. Nekem viszonylag könnyen jönnek a rímek, miközben a legtöbb versem szabadvers. Amikor Forgách Andrással jó pár éve a Julius Caesart fordítottuk, teljesen ráállt az agyam a jambikus verselésre, sokszor utólag veszem észre a jambusokat egy-egy sorban. A versekhez nagy szabadság, „felelőtlenség” kell bizonyos értelemben – ebbe az állapotba másnaposan könnyen kerül bele az ember, azt figyeltem meg. Ilyenkor nem is gondolkodom, hogy egy-egy sor mit jelent, csak egymás mellé dobálja az agyam a szavakat valami speciális hangulati rendszer alapján. Egy idő után már csak az a kérdés, hogy hol van vége a versnek, esetleg az egy vers-e, vagy kettő.

Szeretem, ha valami tömör, ezért közel állnak hozzám a haikuszerű szövegek. Amikor elkezdek bőbeszédűvé válni, akkor a vers általában rossz lesz, ez a tapasztalat. A sűrű dolgokat szeretem. Nagyon nagy a szavak ereje: az ember négy jó szót egymás mellé rak, megfelelően tördeli, és érzi, hogy hatni kezd. Ilyenkor összekapcsolódik az olvasó fejében valamivel, egy nagyobb rendszerben létezik. Ez az egész folyamat nagyon izgalmas.

Kik voltak nagy hatással rád és a költészetedre?

Richard Brautigan amerikai író költészete nagyon nagy hatással volt rám, ő a hippikorszakban, az ’50-es, ’60-as években alkotott. Magyarul nem adták ki a verseit. Ezek többnyire nagyon egyszerű megállapítások egy-egy tűéles mondatban megfogalmazva. Ennek az egyszerűségnek a humora is nagyon inspiráló számomra, rezonál az enyémmel. Angolul is szoktam verseket írni, és ez konkrétan őmiatta van. Angol nyelven teljesen más az írás, egy csomó mindent meg lehet angolul csinálni, amit magyarul nem. Teljesen máshogy áll egy idegen nyelv alkotóelemeihez az ember, sokszor játékosabb tud lenni, mint hazai pályán.

A magyar költők közül Tolnai Ottó erősen hatott és hat rám. Emlékszem, amikor öt-hat éve megismertem a műveit, lélegzetelállító volt számomra, hogy mit csinál a nyelvvel. A verseit sokszor nagyon személyes motívumok szövik át. Különben a befogadás tényleg hihetetlenül misztikus dolog: nem tudnám megmondani, hogy Tolnai Ottónál honnan érzem, hogy egy-egy motívum „nagyon személyes”. Az ő személyessége mindenesetre felhatalmaz arra, hogy én is ilyen személyes legyek. Az is megfog benne, ahogy sokszor a nyelv zeneiségére helyezi a hangsúlyt, ott a nyitja. Van, hogy nem is értem pontosan, miről ír, mégis érzem, ahogy zeneileg felépíti. Parti-Nagy költészete is közel áll hozzám, és Petri is – ugyan elég különböző verseket írunk, mégis úgy érzem, hogy rezonál bennünk valami.

A régebbi magyar irodalmat nem kedveled annyira?

Dehogyisnem! Egyre jobban szeretem a régi szövegeket is, sokat olvasok például Vörösmartyt mostanában. Valahogy ezek a régiesen hangzó szövegek harcias erőt hordoznak. Janus Pannoniusban is erőt érzek, nagy hatásúak a szavai. A színházi világban Zsótér szokta kiaknázni a lehetőséget, hogy régebbi fordítást vesz elő, így az adott szöveg expresszivitása kerül előtérbe, akár az érthetőség rovására. Nekem különösen sokat jelent ezeket a fura, ódonnak tűnő szavakat olvasni vagy hallani. Van bennük kraft.

Abban a néhány versedben, amit eddig volt szerencsém olvasni, előkerült az elakadás, eltévedés témája.

Az ember a verseiben akaratlanul vagy akaratosan is pont olyan, mint ő maga. Egy vers sokszor onnan indul, hogy mély nyomot hagy bennem egy történés, összetett érzést kelt egy ember, amitől valamilyen homályos lelkiállapotba kerülök, és az lassan elkezd kristályosodni. Ilyenkor a nyelv a segítségemre siet, és ha sikerül írnom valamit, kicsit tisztul a fejemben, hogy mi is van velem. A vers nem olyan, hogy az ember tud valamit, és azt aztán leírja, hanem fingja nincs, hogy éppen most mi is zajlik körülötte vagy benne – elkezd rajta dolgozni, amiből jó esetben keletkezik valami. Ha jó, akkor hirtelen azt érzi, hogy vissza is kap tőle valamit. Egy csomószor írás közben kiderül az érzésekről, hogy nem is azok, amiknek hittük őket előzőleg. Az ember nem is szomorú, hanem mérges: amit hatalmas problémának gondolt, az nem létezik – kiderül, hogy mindössze két sor születik az egészből. Sokszor akkor érzem késznek a verset, amikor világossá válik bennem valami. És tök fura, hogy ezt az olvasó is érezni tudja, még akkor is, ha a vers maga rejtélyes marad. Ez a legnagyobb, megfejthetetlen titok számomra a versekben.

Hogy viszonyulsz a slamhez?

Hatalmas fenntartásokkal. Bevallom, nem tudtam átkerülni azoknak a táborába, akikben egy idő után megszűnt a szkepticizmus ezzel kapcsolatban. Én valahogy a nárcizmus melegágyának látom. Általában úgy éreztem, hogy az előadók nárcizmusa eltakarja azt, amiről beszélnek. Nincs pontosan tisztázva, hogy ez most akkor előadóművészet és költészet egyben, vagy ha nem, akkor micsoda is valójában. Nem sok jó slamszöveget hallottam eddig, nekem ezek majdnem mindig eltolódtak a magamutogatás irányába. De nehéz ebben állást foglalni, mert lehet, hogy csak nem találkoztam még jó slammel, és kész.

Szerinted ma Magyarországon olvasnak verset az emberek? Van igény akár a te verseidre is?

Szerintem nincs nagy versolvasási kultúra itthon, nem annyira tudjuk, mit kezdjünk a versekkel. De igény van versekre. A vers olyan, amihez a leghirtelenebb módon tud személyesen kapcsolódni az olvasó, van egy pillanatszerűsége az egésznek. Az, hogy mennyi emberhez tud eljutni egy-egy kötet, már marketing kérdése, és nem mindig azon múlik, hogy mennyire ír valaki nagyszerű verseket. A saját kötetem megjelenése ilyen szempontból is nagyon izgalmas, mert végre megtudom, hogy szélesebb körben tudnak-e a verseim adni valamit. Az biztos, hogy egy csomó ember ír a világban nagyszerű műveket, és ezek nagy részét senki nem fogja soha elolvasni, mert nincsenek kötetbe rendezve és kiadva. Magamról is gondoltam, hogy lehet, hogy egy ilyen színházi ember leszek, akiről néhányan tudják, hogy amúgy ír verseket is. Ilyen szempontból ez most egy izgalmas állomás az életemben, de meg fogok próbálni odafigyelni arra, hogy a biztosabb publicitástól ne jelentsen nekem mást az írás, mert – ha már az öndefinícióról kérdeztél – én most ettől nem lettem költőbb költő, mint voltam. De ez borzalmasan nehéz lesz, mert automatikusan bele fogok majd kerülni egy körbe, és ott biztos lesz egy csomó érdekes beszélgetésem más költőkkel, szakmabeliekkel – én legalábbis így képzelem. Az embernek figyelnie kell rá, hogy miután megjelenik a könyve, továbbra is arra figyeljen, ami a munkája, és amit szeretne csinálni.

A színházban most mit csinálsz? Sokat kísérleteztél az elmúlt egy-két évben. Sikeresnek érezted ezeket a projecteket?

Ezek valóban kísérletek voltak, és rengeteget tanultam belőlük. Sok volt a jó találkozás, ezért nekem nagyon sokat adtak ezek a munkák, mind a Jeditanács, mind a Reggeli dinoszauruszokkal, amit a Studió K-ban csináltam, de ugyanez elmondható a Zsótér-osztálynak rendezett vizsgaelőadásról is. Mégsem vagyok elégedett.

Sokat gondolkodom, hogy ebben a színházi struktúrában hogyan van értelme csinálni a szabadúszó életformát. Letör, hogy több helyen előadás-lemondások vannak, mert nincs közönség, és ez most nem csak a saját rendezéseimre vonatkozik. Közönségszervezés nincs, mert nem jut rá pénz és figyelem. Sokszor megcsinálunk egy előadást alkalmi társulatokkal lehetetlen egyeztetési körülmények között, hogy aztán havi egyszer eljátszhassuk. Olyan ez, mintha a gyerekeinket lélegeztetőgépen tartanánk. Így a színészek sem tudnak fejlődni benne: érzem, hogy mire felidézik, már vége is. De ez nem az ő felelősségük, és nem is az enyém, hanem a struktúra felépítésének és a pénzhiánynak a következménye. És természetesen ilyenkor elgondolkozik az ember, hogy egyáltalán érdemes volt-e megszülni azt a gyereket. Ez a kellemetlen oldal. Sok színházi alkotó gondolkozik most azon, hogyan lehetne ezt megváltoztatni, jobban csinálni.

Egy kicsit talán túl sok a színház, a színész, az előadás, legalábbis itt Budapesten.

Valószínűleg ez is igaz, és a befogadóhelyek is ezzel küzdenek: mindenkit támogatni akarnak, mindenki előadásának igyekeznek helyet biztosítani, de ettől az egy főre jutó figyelem egyre kevesebb. Több helyről is hallom mostanában, hogy vannak próbálkozások saját csapat létrehozására – az ember irigyli a hajdani Krétakört, ami egyszer csak elindult, és olyan nagyot futott. Misztikusan jó együttállás is kell egy ilyen horderejű sikerhez, miközben annyi tehetséges ember van ebben az országban, csak az előbb felvázolt kedvezőtlen állapotok miatt nem tudnak sokszorozódni az energiák. Sokkal nagyobb eredményeket és sokkal nagyobb hatást lehetne elérni, azt érzem. Rossz, ha emiatt elmegy a kedve, az alkotókedve egy alkotónak. Csak egy friss példa: a ma esti előadás asszisztense hetekkel ezelőtt eltűnt, egy másik előadásból a fénytechnikus tűnt el misztikusan, őt pótolja ma este a mi fénytechnikusunk, akit nálunk egy harmadik fénytechnikus pótol, úgyhogy még ma le kell próbálni vele az egész előadást, de mivel az asszisztenciazűr miatt későn ment ki a kikérő, egy-két színész már csak a nézők előtt fog tudni beállni a fénybe. Reméljük, a technikus felismeri majd, hogy melyik szerepet ki játssza.

Megosztás:

Könyvbemutató

Programajánló

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs májusi száma

Bővebben