Kérem

Olyan költeményekről beszélünk, amelyeknek jellemzője a szárnypróbálgató tartalmi s formai szempontokat egyaránt érintő kísérletezés, valamint az ifjonti, tiszta, ország- s világmegváltó hevület. S egy olyan korról, amikor az a fajta fortélyos félelem igazgatta a mindennapokat, amely gyanakvóvá s rettegővé tette a hatalom és irányítás különböző fokain állókat, valamint a nekik kiszolgáltatottakat egyaránt. „Ki félt jobban? Ők? Én?” – teszi föl a kérdést Bertók a közreadott dokumentumokat kísérő jegyzetében. Az Átok című, egyik ominózus versét pedig ekképp kommentálja: „A verset a végtelen keserűség és az indulat feszíti, alig emelkedik a föld fölé. Talán éppen ezért ijedtek meg tőle, akik már mindentől rettegtek.” A verset a vádirat szerint Bertók két osztálytársának küldte el olvasásra – nemcsak megírta tehát az „izgató” sorokat, de terjesztette is őket. Efféléket: „Kinek köszönhetjük? Meg fogjuk köszönni, / ha nehéz is addig törött lábbal menni. / Meg fogjuk köszönni, de úgy megköszönni, / hogy köszönés után nem marad ott semmi.” Az Átok – mint ahogyan a többi közzétett vers is – bár némiképp egyenetlen, de ízléssel megírt, érezhető és erőteljesen formálódó, tulajdonképpen magabiztos tehetségről árulkodó mű. 1954-es megszületésének közvetlen kiváltó oka az volt, hogy Bertók Lászlót igencsak kimagasló tanulmányi eredményei és elvitathatatlan elismerése ellenére is elutasították egy egyetemről és két főiskoláról. Ez a körülmény, tudniillik a kitörési terveket meggátoló elutasítás, illetőleg az ezt kísérő mély elkeseredés később enyhítő körülményként játszott közre abban, hogy „csak” nyolc hónapnyi börtönre ítélték „a népi demokratikus államrend elleni izgatás bűntette miatt” (s nem – ahogyan egy ügyvéd rabtárs jósolta – tíz évre).

Természetesen nem kizárólag az Átok volt a terhelő oldalon: állt még mellette néhány másik hasonló szellemiségű költemény (melyek némelyike meg is jelent dél-dunántúli lapokban), valamint az „illegális irodalmi körök” alapításában és tevékenységében való részvétel. Előbb a csurgói gimnáziumi évek alatt létrehozott Arany János Irodalmi Kör, amelynek alapszabályzata olyan súlyosbító (mert a demokrácia elleni aknamunka folytonosságát jelző) pontot is tartalmazott, mint: „Ha valamelyikünk írása miatt bajba keveredik, segítségére sietünk”. A Nagyatádon megalapított Ady Endre Irodalmi Kör célja pedig – a vádiratot idézve – az, hogy „az elnyomott parasztságot verseivel kiemelje a nyomorból”, „távolabbi célja pedig egy verseskötet, úgynevezett antológia kiadása lett volna”. Ülésein a tagok bírálták a rendszert, Magyarországot a Szovjetunió gyarmatának nevezték, és állították többek között azt, hogy nincs sajtó- s szólásszabadság. Bertók neve mellett mindenekelőtt „izgató és ellenséges” versek írása áll vádként. Az eredmény: öthetes előzetes fogság az ávó kaposvári pincéjében, nagyjából ugyanennyi a megyei börtönben, újabb lemaradás a főiskoláról (mert a fogvatartás miatt nem tud megjelenni időre az intézményben, anyja által beadott várakozási kérelmét elutasítják).

„Kérem, én csak három hónapot ültem”, mondja Bertók, s valóban, hosszas huzavona, beadott kérelmek tömkelege után végül az ítéletben eredetileg szereplő nyolc hónap hátralévő részét nem kell leülnie (teljes vagyonelkobzás is volt az ítéletben – az elítéltnek semmiféle vagyona nem volt). A meghurcoltatás következményeként azonban olyan lelki hatások érték a fiatalembert, amelyek egy életre szólnak: „Kérem, én beismerem, hogy ott egy kicsit begolyósodtam. […] Azóta van, hogy pánikba esem, ha észreveszem, hogy »figyelnek«, hogy az ablakon át esetleg belát valaki, hogy tetten érnek, bármilyen ártatlan dologban.” S ezután a pont után kezdődik el igazán a Priusz, s válik nyilvánvalóvá további, a költő életművét kiegészítő és magyarázó voltán (messze) túlmutató jelentősége: az érzékletes korkép, egy korszak kórképe, amelyet megismerhetünk a közölt dokumentumok (kérvények, ügyvédi válaszok, „tényállások”, levelek, az apa pálinkafőzési engedélye) és az azok közé ékelődő magyarázatok, vallomásjegyzetek tükrében. Nem az abszurditás miatt érdekes olvasni az ítéletet meghozó bíró későbbi, baráti hangvételű, segítő szándékú leveleit („Sok szeretettel és a régi őszinte barátsággal üdvözli: Pápai S.”), hanem mert ez a levélváltás is összetett módon (az olvasó értelmezésének, következtetéseinek tág teret hagyva) tárja elénk az akkori igazságszolgáltatás és társadalmi rend kondícióit, működésmódját.

Különösen izgalmas a versek szerepe a műben: elsősorban nem esztétikai, nem műélvezet céljából vannak jelen. A kötetben közölt egyik interjúban azt mondja Bertók, hogy „a kései pályakezdés egyik magyarázata például azok a rendszerellenes versek, amelyekért becsuktak. Egy összes versek kötetbe vagy annak függelékébe feltétlenül beletartoznak, hiszen nemcsak a pályám torzult el miattuk, hanem kordokumentumok is, de a válogatott kötetből kilógnának. A Priusz című önéletrajzi munkámban, ott a helyükön vannak.” A műalkotások természete azonban már csak olyan, hogy minden dokumentációs nehézkedés ellenére líraként is olvastatja magát, s így éppen az a feszültség válik izgalmassá (s kevésbé rendszerellenes, mint inkább gondolatpárti módon izgatóvá), amelyet az a különbség termel ki, ami a (vélt) hatósági elemzés és egy nagyobb távlatú, többkontextusú értelmezés között áll fenn. Ehhez kapcsolódik annak a folyamatnak a megértése is, ahogyan egy vers(részlet) vagy egy iskolai naplóbejegyzés bűnjellé válik: „Elvitték minden gabonánkat. / Anyám sírt, apám hallgatott. / Öcsém lopott a sajátunkból / a lónak egy marék zabot.”

Azért annyira hiteles vallomás és dokumentáció a Priusz, mert Bertók László egyáltalán nem szándékszik hősként bemutatni magát – áldozatként is pusztán esendő magánemberi s nem felnagyított, jelképes, mártírszerű voltában. „Kérem, én nem akartam megdönteni a rendszert”, olvassuk már az első oldalakon, s a későbbiekben értesülünk arról is, hogy miként nem vett tevékenyen részt az ’56-os forradalmi eseményekben: „Nem mentem el harcolni a Mecsekbe 1956 novemberében, nem mentem neki az ávósokból lett karhatalmistáknak, rendőröknek, akik 1957 tavaszán–nyarán az én falumból is összefogdosták, elvitték, összevissza verték a parasztokat meg a papot […]. S nem is disszidáltam, holott minden okom megvolt rá […]. Voltam csak, mint a fa, mint a fűszál, mi oda van nőve a földhöz.”

A Priusz című kötet a most kiemelt dokumentumelbeszélés mellett tartalmaz három, a költővel (Bedecs László, Csuhai István, Budai Katalin által) készített interjút, szerzői bibliográfiát, képanyagot, valamint néhány hosszabb-rövidebb prózai írást, jegyzetet, amelyekben főként a gyermekkor elevenedik meg (település- és családkrónika, a születése története, Vése falu német, majd orosz megszállása, betegség, borjúvágás stb.). A legszebb ezek közül az édesanyáról szóló megható, a halál felé közelítve egyre erőteljesebbé váló költői emlékezés: „Anyám könyve. Nincs benne semmi, csak ő van benne, mint egy alaktalan, nehéz, hatalmas kőben a szobor, amit a szobrász szeretne kicsalogatni belőle. Emlékekből, fájdalomból, titokból.” Ezekből (s még egyebekből: dokumentumokból, irodalmi reflexiókból, szeretetből) tevődik össze a Priusz című kötet, amely egy őszinte és becsülendő ember és művész arcképén túl egy korszak portréját is megrajzolja.

Bertók László: Priusz, Magvető, 2016.