Disznóbőrben

A kötet voltaképpen szürreális családtörténet, amely egy Szegeden élő vajdasági fiatal nő kettős életét vetíti elénk, belefoglalva az egyes hozzátartozók hányattatásait. A Több élet cím azonban mélyebb jelentést rejt a disznózsíros, dohos vidéki atmoszféra és a domesztoszos, sárga gumikesztyűs város szembeállításánál. Bencsik Orsolya esszéisztikus novellafüzére megkísérli a lehetetlent. Groteszk módon a realitás minden megrögzött szabályát felülmúlva alkot átmenetet az emberi nem és az egyes élőlények, élettelen tárgyak között. A világ legtermészetesebb dolga, hogy az elbeszélő csirkecsontokat gyűjt; egy tengerimalac tulajdonságaival felruházott férfit tart a lakásában; csodálkozik, hogy nem ő van a vágóhídon; sógora halálra eszi magát az esküvőn; vagy az unokatestvér, Juditka lópokróc alatt fetreng meztelenül. Ezek az abszurd összefüggések arra világítanak rá: hálás lehet az ember, hogy kimagaslik, hogy a teremtés koronája lehet. A kötet végére azonban túlzott ez a már pesszimista hangulattal megtűzött (a főhős öngyilkos hajlama, kibontatlan családi betegségek) összevisszaság – megkezdett gondolatok, kibontatlan szálak tárházává válik a családtörténetet zseniálisan megkezdő regény. Esszéisztikus novellafüzérként azonban megállja helyét.

Ebben a naturalista világban bontakozik ki az a sajátos irodalmi nyelv is, amely Bencsik érdeme, voltaképpen a mű erőssége. A családtagokat (tatát, mamát, szülőket, testvért, Arankát stb.) és vergődéseiket ugyanis az elbeszélő szó szerinti gondolatvilágából ismerhetjük meg, amivel együtt jár egyfajta rugalmas időbeli gondolkodás. 2014-ben meghalt a mama, megtudjuk a történetét. A főhős sok oldallal később meséli el a tenyésztés 2006-os befuccsolását. De nem lehet szerkesztési hiba a kötet utolsó oldalain a lagzi után közölt tény sem: férjhez fog menni az elbeszélő. A gondolat rekonstruálásának eszközei nemcsak az idősíkok közötti csapongás, hanem ennél szembetűnőbbek az állandó jelzők („nővérem, az áldott jó lélek”, „a barátom, aki nő”) vagy egy-egy történet többszöri elmesélése más-más megvilágításban (mama halála, alsó szomszéd látogatásai, a vonat alá fekvő terhes nő). Ez a tudatalatti gondolatréteg megenged néhány furcsaságot. Szinte a lírai nyelvet közelíti meg, álmot és valóságot mos egybe az elbeszélő anyjának betegségéről szóló leírás: „Azt álmodtam, hogy anyám vastagbelében vagyok (…), és hogy anyám csak akkor lesz jobban, ha engem onnan kioperálnak.” A további leírásokból már arra lehet következtetni, hogy az édesanyát valóban rákkal műtötték. Az álomtól elszakad a tudatalatti gondolkodás a mű végén: „Egy kis tartályban vagyok. (…) Tele van gyökerekkel, mindenféle szárakkal, régen elkorhadt, égetni való gyámkarókkal.” Talán ennek az egyes szám harmadik személyű tudatalattinak köszönhető a főhős hirtelen indokolatlannak tűnő pesszimizmusa, a cselekmény efajta töredezettsége. Miért vágyódik a halál után? Hogyan lesz beteg? A korábbi világszemlélet (disznónak, állatnak látja az őt körülvevő embereket), a zavart gondolkodás talán feltételezi a zárlatban bekövetkezett betegség előzményét.

A nyolcvanöt éves mama halála körüli események a leginkább szívhez szólóak, és a tata közömbössége. Talán itt nyernek értelmes funkciót a furcsa emberi cselekvések. Ezen történtek természetesen nem az elbeszélés formáját követik, bekezdések telnek el egy-egy szemelvény után, mire újra a nagyszülők kapcsolatáról olvashatunk: „A mama (…) leesett a székről.” „A tata a partvisfejjel szakszerűen dolgozott. Nem érintette a testet, csak körbesöpörte.” „A tata új felesége a mama székén ül. (…) Rengeteget morzsál (…), a tata meg nem söpröget.” „A gyászolók jó része azt sugdosta, mennyire hiányzik Antal bácsinak Magdi néni!, de apám, a nővérem és én tudtuk, közelről is látni akarja, a sírásók, szakszerűen végzik-e a munkájukat.” „Mióta a tata új asszonyt hozott a házhoz, a nő a mama kötött pulóvereiben jár.” Az írónő a már korábbi műveitől sem idegen családtörténet műfaját meríti ki ez az esemény, amely a tatával szemben mindenkit megérint, hasonlóképpen, mint amikor a főhős anyjának rákos testét körbeöleli a család.

Bencsik Orsolya könyve nem mindennapi. Egy-egy tömör gondolat olyan mély rétegeket hoz a felszínre, hogy a regény rövidsége ellenére felér a klasszikus értelemben részletező családtörténet műfajávál, és ezen túlmenően megkísérel létrehozni valami olyan szokatlant, hogy még az olvasó is magára ölti tudattalan disznőbőrét.