×

Az idő metaforái
Gerevich András: Tizenhat naplemente
Nagypál István
2015 // 06. 24

A Tizenhat nap­lemente versei fele­más érzést kelte­nek. A korábbi, egy­séges köte­tekhez képest Gere­vich sok­kal szét­tartób­bat ad közre. Úgy tűnik, sze­retne elmoz­dulni a korábbi könyvei vilá­gától, de nem tudja össze­fogni, nem tudja össze­ren­dezni az újon­nan szüle­tett ver­seket.
Gerevich András negyedik verseskötete, a Tizenhat naplemente megrekedt ugyanabban a poétikában, amit a Férfiak és a Barátok című kötetekben olvashattunk. Számos versben (Síbolti eladó, Zuhany, Orlando a medenceparton) visszaköszönnek olyan szituációk és metaforák, amelyek a Kukásfiúban, a Garázsban vagy A vak fiúban is megjelentek. Hogy a Tizenhat naplemente részben mégis újszerű, az az olyan hosszúverseknek köszönhető, mint a grandiózus Budapest vagy a Határidő – ezek a legjobban megírt darabok.



Gerevich korábbi köteteiben is gyakran ismételte önmagát, de akkor kevésbé zavaróan, mint most. Az idő és annak számtalan metaforikus megjelenése rendkívül egysíkúvá teszi a kötet témáit. A higgadt, kimért, igencsak megfontolt költői hangot gyakran olvashatjuk „nyafogásnak”. Ez alatt a „nyafogás” alatt a közhelyes fecsegést értem, a múlton való rágódást, amikor a versbeszélő egyéjszakás kalandok emlékeivel marcangolja önmagát, és úgy válik nevetségessé, hogy mindezt romantikusan teszi. Ezt alanyi költészetként nevezik sokan Gerevichnél, és ezzel úgy gondolják, hogy elintézik, s majd elfedik hibáit. Pedig erről érdemes lenne beszélni, sőt kell beszélni egy költő esetében. Gerevich bátran használ elcsépelt, nagy szavakat, mint idő, fájdalom, fény stb., de merészsége nem elég ahhoz, hogy produktív legyen.

A Férfiak és a Barátok című kötetek kezdő versei gyászversek voltak – a Tizenhat naplemente abban különbözik elődeitől, hogy a kötetet egy egész gyászciklus (Memento mori) indítja, ami igen megterhelő első olvasatra. Akadnak benne nagyon erős opusok is. A Borbély Szilárd emlékére írt Szobor a kötet egyik legkatartikusabb verse. Már kezdő sorai is ezt sugallják: „A kereszten feszülő Krisztus / műmárvány testében acéldrótok / tartják egyben a lelket.” Klasszikus esztétikai élmény, mély és megindító gyászba csomagolva.

Majd ezt követi egy erősen tematizált számadásciklus, amelyben Madách Tragédiájának utolsó színe, az űr elevenedik meg. Az Űrutazásban Ádám mintha önmagában beszélne, nem bízik saját identitásában, nemi identitására keresi a választ. Az elsődleges és másodlagos nemi jellegek itt mit sem érnek. „Összezárva egy űrhajóban, / túl szűk a tér, / és túl szűk a tested” – a lírai én nem bírja a terhet már ott se, ahol a vákuum, az üresség az úr.

A Garázs című vers mutatja meg legpontosabban a Barátokban, hogy Gerevich kiválóan emlékezik, a családi emlékeket pedig hűen megőrzi. Ahogy a Garázsban a fakereszt, úgy az Örökségben a rézkeretes homokóra válik családi ereklyévé: „Látod, mondta anyu, / azon az apró lyukon folyt át sok évnyi / perc és óra, sok ezer kemény tojás / forrását mérte a reggelihez.”

Gerevich verseiben a homoerotikus ábrázolásmód a férfitest plasztikus leírásaiban keresendő, amelyek legjobban Leonardo hímvesszőtanulmányaihoz hasonlíthatóak. Sehol nem olvastam ennyire sokszínű metaforákat a mellbimbóról, mint itt. A nemiségről való beszéd azonban helyenként átcsap üres filozofálgatásba. A Mint egy nőt című versben Gerevich hangja összegabalyodik, és azon kapom magam, hogy inkább egy transzszexuális hangot fedezek fel a versben, mintsem hogy megtudnánk, miért is olyan nehéz homoszexuális férfinak lenni. „Fiú voltam és férfi voltam” – hangzik el a Napok és szavakban, amiben a mellérendelő kötőszó, az „és” egyszerűen kizárja a jelenből a férfi nemi jelleget: tehát a lírai én jelenlegi állapotában se nem férfi, se nem fiú, egyszerűen nővé lett.

Meglepő a Budapest című hosszúvers, hiszen rendkívüli szociografikussága elüt az eddigi Gerevich-hangtól. A nagy „szocialista” főváros megelevenedik, mint a fortepan fotográfiákon: „…új szobrokat emelnek. Nincs se béke, / se háború. Megszállták otthonomat.” Ez a rezignált, lemondó hang viszont belesimul a többibe, nem válik eléggé hangsúlyossá, pedig Gerevich Rakovszky Zsuzsa fortepanciklusához hasonló, mély és rendkívül igényes verset hozott létre.

A Tizenhat naplemente versei felemás érzést keltenek. A korábbi, egységes kötetekhez képest Gerevich sokkal széttartóbbat ad közre. Úgy tűnik, szeretne elmozdulni a korábbi könyvei világától, de nem tudja összefogni, nem tudja összerendezni az újonnan született verseket. A hosszú ideje várt kötet így csalódás, de mindennek ellenére egy újabb, másabb hangot előlegez meg, ami a következő kötetben talán már kiteljesedik.

Gerevich András: Tizenhat naplemente, Kalligram, 2014.

Megosztás:

Verseny

Kreatív irodalmi verseny középiskolás csapatok számára

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs decemberi száma

Bővebben