© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Arcképekben megrajzolt önéletrajz
Gergely Ágnes: Oklahoma ezüstje
Gergely Ágnes két éve megjelent memoárjának folytatásaként értelmezhető a huszonnégy portrét tartalmazó Oklahoma ezüstje, amelyben többek között Weöres Sándorhoz, Nemes Nagy Ágneshez vagy Pilinszkyhez fűződő viszonyáról, találkozásaik egy-egy mozzanatáról vall a szerző.
A memoár egy olyan epikus, nyilvánosságnak szánt, de sokszor naplójellegű, önéletrajzi ihletésű műfaj, amelyet szépirodalomnak tekintünk. A memoárok cselekményeinek szereplői ugyan általában nem a fiktív világ részei, mégis nehéz megállapítani, hol húzódik a határ az egyes történetek valóságtartalmát és látszólagosságát illetően, már csak az emlékezés leküzdhetetlen torzulása miatt is. Gergely Ágnes legújabb kötete, az Oklahoma ezüstje hasonló jellegű alkotásnak tűnik, mint a Két szimpla a Kedvesben – Memoár című előző kötet. Ez a szintén műfajra utaló alcímet viselő munka viszont a Portrék megjelölést kapta, de a fülszöveg szerint a „költői-írói életmű ismerőit azonban aligha lepné meg, ha az alcím Memoár II. volna”. A portré és a memoár különbségét kissé felületesen úgy ragadhatjuk meg, ha elválasztjuk őket: az egyik arckép, a másik pedig önarckép. A memoár eszerint az írójáról, a portré pedig az általa ábrázoltakról mond valamit. E kettő az Oklahoma ezüstjében összemosódik, szétválaszthatatlanul összefügg: a portrék memoárrá állnak össze, szereplőiket ugyanis a szerző viszonyai, nézőpontja, szempontjai, de legfőképp személyes találkozásainak emlékei alapján ismerjük meg. Ezekből a viszonyokból vagy arra adott reakciókból maga a szerző – legalábbis az a szerzői kép, amely a fenti módokon kívánja megkonstruálni saját magát – is jobban körülhatárolhatóvá válik.
A 2013-as kötet, a Két szimpla a Kedvesben – amely tavaly elnyerte az Aegon-díjat – szintén retrospektív gesztussal készült, egy nyolcvanéves, érett költő számvetése, pályakezdésének (újra)értékelése volt. A lineárisan felépített, összefüggő szövegfolyamban olvashattunk a gyerekkorról, a holokausztról, a műfordító szemináriumokról, a szerelemről stb., de a kötet mindeközben az emlékezés (lehetetlenségé)t és az identitás (képlékenységé)t is tárgyává tette. Várható volt valamiféle folytatás, ugyanis ez a kötet Gergely Ágnesnek „csak” nagyjából az első harminc évét írta meg. A folytatás az Oklahoma ezüstje címet viselő, huszonnégy rövid történetet tartalmazó könyv lett.
E kötet szövegei eredeti formájuk születésének sorrendjében követik egymást, Rába Györgytől Tolnay Miklósig, 1957-től 2015-ig, mindig kettős évszámot feltüntetve: az első megírásét és a javítások időpontjáét. Csaknem ötven év huszonnégy meghatározó alakját vonultatja fel a szerző, sajnos már senki nem él közülük – koruknál fogva mesterei már nem is élhetnek, s pályatársai közül is kevesen. Az esszék tárgyául választott személyeket az köti össze, hogy a szerzőnek mindegyikkel volt legalább egy személyes találkozása, de akár többéves közös munkája, barátsága is, amelynek emléke meghatározó élményként idéződik fel benne. Ilyen a kötet címéül választott oklahomai utazás is, amely a Pilinszkyről szóló esszé központi eseménye. Gergely Ágnest a hetvenes években a Neustadt-díj bírálóbizottságába választották, s ő Pilinszkyt jelölte erre a díjra – mint utóbb kiderült, a minisztérium szerint Illyés Gyulát kellett volna neveznie –, esszéje szerint azért is, mert neki volt a legjobb angol nyelvű verseskötete, Ted Hughes és Csokits János fordításában: „Hughes kilenc évig dolgozott a köteten, nonumque prematur in annum, kilenc évig «visszatartotta» a művet, Horatius előírása szerint.” Ebben a szövegben lejegyzésre kerül egy párbeszéd is Illyés Gyulával, amelynek során másik két portré címszereplője is jelen van: Vihar Béla (akinek a szerző szerkesztette egykor a verseskötetét) és Nemes Nagy Ágnes (ő mutatta be egymásnak Illyést és Gergely Ágnest). Továbbá Karinthy Ferenc, Orbán Ottó és Weöres Sándor neve is felmerül a díj kapcsán, akikről szintén egy-egy külön fejezet szól a könyvben. Ez az írás, amelynek kiindulópontja egy 1978-as jegyzet, 2014-ben tovább íródik, és leltárszerűen számba veszi, mi történt azóta az akkori zsűritagokkal és jelöltekkel, hányan kaptak közülük Nobel-díjat, s hányan élnek még. Zárlata azonban mégsem egy számszerűsítő vagy tanulságot megfogalmazó összegzés: „Milyen is volt a cottage? a bolyhos szőnyeg? a marhapásztorok puha, széles karimájú kalapja?” – a történések helyett a hangulatot próbálja felidézni e múltból kiemelt emlékfoszlányokkal, és a könyv az ilyen lezárásoktól válik igazán szépirodalommá. Oklahoma emléke, mint ahogy az emlékek szoktak, feldereng itt-ott, például a Vas Istvánról szóló részben, amely egy intertextust felfedezve kérdőjelezi meg az emlékezet és az ihlet működését. Az emlékezés képlékenységét, a konstruált emlékek valótlanságát teszi kritikai tárgyává a Szabó Magda című szöveg is.
A portré mint evokatív irodalmi műfaj az életrajz egy-egy, valamely rendezőelv szerint fontosnak tartott elemét emeli ki. Gergely Ágnesnél a rendezőelv az emlékezet mechanizmusa: nem szándékozik jellemalkotó vagy jellemábrázoló képet adni a tárgyául választott személyekről, csupán néhány pillanatot igyekszik az emlékezet segítségével megragadhatóvá tenni. Néha egészen röviden, összegezve ír, Székely Magdáról például egy versen kívül csak ennyit: „Nagy költő volt. Többet jelentett nekem, mint én neki. Telefonon egyszer azt mondta: – Te jobban látszol. – Élete végén úgy hitte, mindenki cserbenhagyta. Megfordult az értékrendje. Mindent elveszített. Nem bírta tovább.” Ez a szikárság jellemzi végig a kötetet. Ám közben ezen a szikár költői prózanyelven olyan erős alakrajzokat készít, amelyek árnyalhatják az ábrázolt kortársról vagy „mesterről” kialakult képünket. Olyan költői szókapcsolatokat használ, amelyek érzékletesek: a kötetben egértapintatú a kimondhatatlanság, revolvergolyószerű a gyomorfájdalom, s a halottak anyanyelvükön beszélnek.
A fülszöveg a Füst Milán, Kassák Lajos című szövegből emelt ki pár mondatot: „Nem voltak mestereim. Nem volt kinek a lábához ülnöm. […] Hanem az elérhető klasszikusokból nekem is jutott néhány pillanat, igazán néhány pillanat.” Ez a huszonnégy pillanat talán épp annyira Gergely Ágnes önarcképének része, mint amennyire az azokban említett személyeké. Az egyes fejezetekből kilépve megjelenik előttünk mint költő, mint zsűritag, mint díjazott, mint rovatvezető, könyvszerkesztő, fordító, ösztöndíjas stb. A Karig Sára és a Szabó Magda című esszék szót ejtenek Gergely Ágnes 1973-as iowai ösztöndíjáról, s megemlítik Paul Engle-t (és kínai feleségét, Hualingot is) mint „[v]ezetőnk, a lótenyésztőből lett, kedélyes professzor, Paul Engle”, s majdnem ugyanígy: „a tanfolyam vezetője, a lótenyésztőből lett, remek humorú professzor, Paul Engle” – ugyanazt az állandó jelzőt használja a személy jellemzésére mindkét helyen mint eposzi kelléket, a hős legfontosabb tulajdonságát kiemelendő.
Nemes Nagy Ágnes is járt Iowában ösztöndíjjal férjével, Lengyel Balázzsal együtt. Gergely Ágnes így citál Nemes Nagy útinaplójából: „Amerikában tanultam meg, hogy európai vagyok.” A róla szóló rész idéz egy rövid párbeszédet is: „A hetvenes években Tandori Dezső egy kritikában rólam is azt írta, a Pilinszky-Nemes Nagy-iskolához tartozom. Valamiért másnap telefonáltam Ágnesnek, s ő nyomban megkérdezte: – Olvastad? – Olvastam. – Remélem tudod, hogy nem felel meg a valóságnak. Nem vagy a tanítványom. – Tudom, Ágnes, sajnos, nem vagyok az. – Egyikünk sem szerette a kertelést.” Ez a vallomásszerű hang jelentkezik az utolsó történetben is, amely a megbocsátás kérdését és a bűnbánat lehetőségét veti fel.
A kötet borítója (Stekovics Gáspár fotója) olyan, mint egy alig megvilágított út, amely perspektivikusan egyre távolodó párhuzamos mezőket láttat, egyre derengőbb az amúgy is csak homályos, ezüstös fény, de látszódik, pontosan kijelölve az utat, amelyről nem enged letérni. Gergely Ágnes az egykori időt mint emléket az igazgyöngyhöz hasonlítja: „legkedvesebb ékszerem az igazgyöngy, mert a formája riasztóan gyöngéd, de tetszetősen illeszkedő fémlapokba nem csiszolható, nem hagyja magát, emlékszik rá, hogy miből született”.
A könyv történetei, pillanatképei – amellett, hogy adalékul szolgálhatnak az egyes ismert írók, költők képéhez, ugyanakkor más, kevésbé számon tartott alkotókat kiemelnek a feledés homályából – nemcsak az emlékezés eljárását képezik le, e könyvnek az önvizsgálat, a számvetés és az őszinteségre törekvés is sajátja: „Nem szabad utólag jó döntést hazudni.”
Gergely Ágnes: Oklahoma ezüstje, Európa, Budapest, 2015.
Az írás az MTA–ELTE Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport Kultúraalkotó médiumok, gyakorlatok és technikák (TKI01241) projektjének keretében jött létre.
A 2013-as kötet, a Két szimpla a Kedvesben – amely tavaly elnyerte az Aegon-díjat – szintén retrospektív gesztussal készült, egy nyolcvanéves, érett költő számvetése, pályakezdésének (újra)értékelése volt. A lineárisan felépített, összefüggő szövegfolyamban olvashattunk a gyerekkorról, a holokausztról, a műfordító szemináriumokról, a szerelemről stb., de a kötet mindeközben az emlékezés (lehetetlenségé)t és az identitás (képlékenységé)t is tárgyává tette. Várható volt valamiféle folytatás, ugyanis ez a kötet Gergely Ágnesnek „csak” nagyjából az első harminc évét írta meg. A folytatás az Oklahoma ezüstje címet viselő, huszonnégy rövid történetet tartalmazó könyv lett.
E kötet szövegei eredeti formájuk születésének sorrendjében követik egymást, Rába Györgytől Tolnay Miklósig, 1957-től 2015-ig, mindig kettős évszámot feltüntetve: az első megírásét és a javítások időpontjáét. Csaknem ötven év huszonnégy meghatározó alakját vonultatja fel a szerző, sajnos már senki nem él közülük – koruknál fogva mesterei már nem is élhetnek, s pályatársai közül is kevesen. Az esszék tárgyául választott személyeket az köti össze, hogy a szerzőnek mindegyikkel volt legalább egy személyes találkozása, de akár többéves közös munkája, barátsága is, amelynek emléke meghatározó élményként idéződik fel benne. Ilyen a kötet címéül választott oklahomai utazás is, amely a Pilinszkyről szóló esszé központi eseménye. Gergely Ágnest a hetvenes években a Neustadt-díj bírálóbizottságába választották, s ő Pilinszkyt jelölte erre a díjra – mint utóbb kiderült, a minisztérium szerint Illyés Gyulát kellett volna neveznie –, esszéje szerint azért is, mert neki volt a legjobb angol nyelvű verseskötete, Ted Hughes és Csokits János fordításában: „Hughes kilenc évig dolgozott a köteten, nonumque prematur in annum, kilenc évig «visszatartotta» a művet, Horatius előírása szerint.” Ebben a szövegben lejegyzésre kerül egy párbeszéd is Illyés Gyulával, amelynek során másik két portré címszereplője is jelen van: Vihar Béla (akinek a szerző szerkesztette egykor a verseskötetét) és Nemes Nagy Ágnes (ő mutatta be egymásnak Illyést és Gergely Ágnest). Továbbá Karinthy Ferenc, Orbán Ottó és Weöres Sándor neve is felmerül a díj kapcsán, akikről szintén egy-egy külön fejezet szól a könyvben. Ez az írás, amelynek kiindulópontja egy 1978-as jegyzet, 2014-ben tovább íródik, és leltárszerűen számba veszi, mi történt azóta az akkori zsűritagokkal és jelöltekkel, hányan kaptak közülük Nobel-díjat, s hányan élnek még. Zárlata azonban mégsem egy számszerűsítő vagy tanulságot megfogalmazó összegzés: „Milyen is volt a cottage? a bolyhos szőnyeg? a marhapásztorok puha, széles karimájú kalapja?” – a történések helyett a hangulatot próbálja felidézni e múltból kiemelt emlékfoszlányokkal, és a könyv az ilyen lezárásoktól válik igazán szépirodalommá. Oklahoma emléke, mint ahogy az emlékek szoktak, feldereng itt-ott, például a Vas Istvánról szóló részben, amely egy intertextust felfedezve kérdőjelezi meg az emlékezet és az ihlet működését. Az emlékezés képlékenységét, a konstruált emlékek valótlanságát teszi kritikai tárgyává a Szabó Magda című szöveg is.
A portré mint evokatív irodalmi műfaj az életrajz egy-egy, valamely rendezőelv szerint fontosnak tartott elemét emeli ki. Gergely Ágnesnél a rendezőelv az emlékezet mechanizmusa: nem szándékozik jellemalkotó vagy jellemábrázoló képet adni a tárgyául választott személyekről, csupán néhány pillanatot igyekszik az emlékezet segítségével megragadhatóvá tenni. Néha egészen röviden, összegezve ír, Székely Magdáról például egy versen kívül csak ennyit: „Nagy költő volt. Többet jelentett nekem, mint én neki. Telefonon egyszer azt mondta: – Te jobban látszol. – Élete végén úgy hitte, mindenki cserbenhagyta. Megfordult az értékrendje. Mindent elveszített. Nem bírta tovább.” Ez a szikárság jellemzi végig a kötetet. Ám közben ezen a szikár költői prózanyelven olyan erős alakrajzokat készít, amelyek árnyalhatják az ábrázolt kortársról vagy „mesterről” kialakult képünket. Olyan költői szókapcsolatokat használ, amelyek érzékletesek: a kötetben egértapintatú a kimondhatatlanság, revolvergolyószerű a gyomorfájdalom, s a halottak anyanyelvükön beszélnek.
A fülszöveg a Füst Milán, Kassák Lajos című szövegből emelt ki pár mondatot: „Nem voltak mestereim. Nem volt kinek a lábához ülnöm. […] Hanem az elérhető klasszikusokból nekem is jutott néhány pillanat, igazán néhány pillanat.” Ez a huszonnégy pillanat talán épp annyira Gergely Ágnes önarcképének része, mint amennyire az azokban említett személyeké. Az egyes fejezetekből kilépve megjelenik előttünk mint költő, mint zsűritag, mint díjazott, mint rovatvezető, könyvszerkesztő, fordító, ösztöndíjas stb. A Karig Sára és a Szabó Magda című esszék szót ejtenek Gergely Ágnes 1973-as iowai ösztöndíjáról, s megemlítik Paul Engle-t (és kínai feleségét, Hualingot is) mint „[v]ezetőnk, a lótenyésztőből lett, kedélyes professzor, Paul Engle”, s majdnem ugyanígy: „a tanfolyam vezetője, a lótenyésztőből lett, remek humorú professzor, Paul Engle” – ugyanazt az állandó jelzőt használja a személy jellemzésére mindkét helyen mint eposzi kelléket, a hős legfontosabb tulajdonságát kiemelendő.
Nemes Nagy Ágnes is járt Iowában ösztöndíjjal férjével, Lengyel Balázzsal együtt. Gergely Ágnes így citál Nemes Nagy útinaplójából: „Amerikában tanultam meg, hogy európai vagyok.” A róla szóló rész idéz egy rövid párbeszédet is: „A hetvenes években Tandori Dezső egy kritikában rólam is azt írta, a Pilinszky-Nemes Nagy-iskolához tartozom. Valamiért másnap telefonáltam Ágnesnek, s ő nyomban megkérdezte: – Olvastad? – Olvastam. – Remélem tudod, hogy nem felel meg a valóságnak. Nem vagy a tanítványom. – Tudom, Ágnes, sajnos, nem vagyok az. – Egyikünk sem szerette a kertelést.” Ez a vallomásszerű hang jelentkezik az utolsó történetben is, amely a megbocsátás kérdését és a bűnbánat lehetőségét veti fel.
A kötet borítója (Stekovics Gáspár fotója) olyan, mint egy alig megvilágított út, amely perspektivikusan egyre távolodó párhuzamos mezőket láttat, egyre derengőbb az amúgy is csak homályos, ezüstös fény, de látszódik, pontosan kijelölve az utat, amelyről nem enged letérni. Gergely Ágnes az egykori időt mint emléket az igazgyöngyhöz hasonlítja: „legkedvesebb ékszerem az igazgyöngy, mert a formája riasztóan gyöngéd, de tetszetősen illeszkedő fémlapokba nem csiszolható, nem hagyja magát, emlékszik rá, hogy miből született”.
A könyv történetei, pillanatképei – amellett, hogy adalékul szolgálhatnak az egyes ismert írók, költők képéhez, ugyanakkor más, kevésbé számon tartott alkotókat kiemelnek a feledés homályából – nemcsak az emlékezés eljárását képezik le, e könyvnek az önvizsgálat, a számvetés és az őszinteségre törekvés is sajátja: „Nem szabad utólag jó döntést hazudni.”
Gergely Ágnes: Oklahoma ezüstje, Európa, Budapest, 2015.
Az írás az MTA–ELTE Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport Kultúraalkotó médiumok, gyakorlatok és technikák (TKI01241) projektjének keretében jött létre.
