Hogy unokáink is lássák

Nem fogadta széles körű érdeklődés az Anyák című macedón film premierjét. Talán nem meglepő ez egy olyan mű esetében, amely távol áll a multiplexes igények kirakati szépségétől, és amelynek célja a valóság autentikus ábrázolása megoldások nélkül, „hogy gyermekeink, unokáink is emlékezzenek”.

A műfajok vegyítése, a bizonytalan összefüggések, párhuzamok izgalma, és legfőképpen a macedón világ puszta ábrázolása emeli értékké és hitelesíti a Milčo Mančevski rendezte, Oscar-díjra jelölt alkotás valóságát. A különböző városokhoz kötődő három történeti szál valóban nem záródik egységgé, mégis egészet nyújt. A 2008-ban ténylegesen is elkövetett sorozatgyilkosságot feltáró harmadik, záró történet, a híradós betétekkel kiteljesített fiktív dokumentáció a filmnek tulajdonképpen a központi eleme. Az első történet aránytalanul rövidnek tűnik, de ez nem véletlen. Cselekménye nem jelentős, súlya annál inkább. Két iskolás lány elhatározza, hogy feljelenti a személyleírás alapján kopasz, öreg, ronda, kék esőkabátot viselő „vakust” (más néven mutogatós bácsit). Majd egy fiatal, jóképű, barna hajú férfit cipelnek be, akit (miután rábólint a kislány, hogy ő a bűnös), hidegvérrel agyonvernek. A macedón rendőrség módszereire utaló rövid előjáték később, a záró részben sem hagyja nyugodni gondolatainkat, és felerősíti a kételyeket a fiktív dokumentációban: Az anyakomplexusban szenvedő, idősödő nőket mészároló elfogott sorozatgyilkos bűne a DNS-minták ellenére sem teljesen bizonyítható. Különben is, bárhonnan lehullhat az a hajszál. De a börtönben elkövetett öngyilkossága sem igazolható: ki hallott már arról, hogy valaki egy vödörbe fojtja magát? Habár a DNS-vizsgálat egyetemes problémákra utal, a bizonytalanság felerősödik egy olyan környezetben, ahol láthatóan a tanúvallomásoknak sincs különösebb jelentősége. A valóság ábrázolása tehát mint társadalomkritika is jelentős.

A köztes, második történet egy idős testvérpár, egy vastag szemüvege és ráncai mögül kikukucskáló, fél lábbal a sírban álló, mégis nyitott és tiszta szívű asszony és egy egyenesebb hátú, de annál megkeseredettebb férfi életét ábrázolja, miközben három fiatal filmet készít róluk. A történeti szálak összekötése szinte kísérteties. Már az megrázó, hogy a bácsi tudatosan szabadul az emlékektől, fényképeket éget. Ahogyan leválik a fotókról a festék apró buborékok formájában, és az elefánton ülő mosolygó kisfiú alakja örökre megsemmisül. És már-már elfelejtjük ezt a fojtó keserűségét a fiatal társaság szintén homályos, montázsszerűen beékelődő szerelmi háromszöge, illetve a verbális dokumentációk által, amikor az elégetett fénykép a semmiből villan elő: a sorozatgyilkossággal gyanúsított férfi ül azon az elefánton. Talán a bácsi fia? Nem derül ki pontosan, csak sejtéseink lehetnek, és ettől a hideg ráz. És a történet önmagából fejti ki üzenetét: ha a DNS-minták sem szolgáltatnak megoldást egy bűncselekményre nézve, nem érdemes feloldódni a film adta cselekményben. A valóság a megoldás hiánya, az örök bizonytalanság.

A cselekmény montázsszerű szerkesztettsége mellett válik fontossá a valóság vizuális ábrázolása, a premier plán, nemcsak a sorozatgyilkosság rekonstruálásakor, hanem mint a fiatalok gondolkodásának eszköze. Például a nyomorban megjelenő szépség a természetbarát fiatal látásmódjában: a madarak, a teknősbéka, a csillagos ég, mind-mind az egyensúly megtartására ösztönöz. Fontos az egyensúly, a mérték, főleg ma, amikor a valóság jelszava szörnyűségek, torz képek ábrázolására jogosít fel. Meglátni a szépet a macedón nyomorban, az elhagyott faluban, a pusztában, a leomlott házak között. Hasonló céllal szolgál az egyik filmes fiatal, Ana (Ana Stojanovska) nézőpontja, aki az egyébként szeretetteljes néni házában a porladó szobafalon szentképeket és kedves fotókat fedez fel. Lényeges momentum, hogy a bácsi éppen régi fényképeket pusztít. Ezáltal kezdetben kegyetlennek mutatkozik, halálakor az égen fényjelenség oldozza őt fel, a dokumentációban előkerült elefántos kép pedig elkeseredett emberré alakítja át emlékünket róla.

A valóság megörökítésének és az örök képlékenység ábrázolásának vágya elevenedik meg nem mindennapi formációban a képkockákon, a megölt anyák, a kislányos anyák, és az anyává váló fiatal Ana egymástól távoli, mégis közeli történetein keresztül.

Anyák (Majki/Mothers)
rendezte: Milčo Mančevski
színes, feliratos, macedón filmdráma, 123 perc, 2010 (Anjou Lafayette)