×

Mindenki máshogy akar emlékezni
Beszélgetés Török Ferenccel
Szabó Adrienn
2017 // 04. 20

Török Ferenc új filmje, az 1945 vidéki magyar miliőben játszódik, ahol a kollektív felejtés határozza meg egy zárt közösség mindennapjait. A Berlinálén, Miamiban és a Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon is közönségdíjat nyert alkotásról a rendezővel beszélgettünk.

Hogyan illeszkedik az 1945 a múltat feldolgozó, számvetéssel foglalkozó magyar filmes hagyományba?

Nehéz kérdés, de nyilvánvalóan megjelenik az 1945-ben a neorealista hagyomány (Valahol Európában, Ház a sziklák alatt, Megszállottak, Körhinta). Azt a kort idézzük fel a filmben, amikor ezek a magyar klasszikusok születtek. Próbáltuk az operatőrrel, Ragályi Elemérrel előhívni a Szőts István-féle faluábrázolás spirituális képeit – kerestünk egy letisztult, ugyanakkor erőteljesen expresszív vizualáitás, mint amilyet például Sára Sándor felejthetetlen képei teremtettek a Tízezer napban. Balladai hangulatban akartuk megmutatni a két vallásos zsidó férfi érkezését, majd hosszú zarándoklatát az állomástól fel a faluba. Ragályi Elemér fényképezte annak idején Zolnay Pál Fotográfia című remekművét, de mindenképp inspiratív volt a Jób lázadása archaikus világa is.

Képlékeny időszakban játszódik a történet, amikor a németek helyét átvette a szovjet hatalom, és a háború utáni első választásokra készülődnek. Hogyan viszonyulnak ebben a mikrotársadalomban a karakterek az eltemetett bűntudathoz, amit a két visszatérő zsidó férfi faluba érkezése teljesen felbolygat?

Természetesen sokféleképpen: ahány karakter, annyiféle előtörténet. Mindezt viszont realista egyszerűséggel, pontosan átgondolt motivációs rendszer szerint építettük a drámába. A kiindulópont az volt, ahogy az ősbűnhöz és az azt követő lelkiismeret-furdaláshoz viszonyulnak a különböző karakterek. Szinte patikamérlegen adagoltuk az érzelmeket, motivációkat az egyes szereplőkbe, hogy minél szélesebb és gazdagabb társadalmi keresztmetszetet adjunk a nézőknek: van, aki lelkifurdalást érez, van, aki elhallgatja vagy tabusítja a történteket, van, aki szenved tőlük, sőt belehal, van, aki mindennek haszonélvezője, van, aki a főbűnöse, és olyan is, aki a kollaboráns vagy a jól ismert „én csak parancsra tettem” kategóriába tartozik. Nagyon bonyolult közösséget modelleztünk egy nagyon bizonytalan és kényes politikai helyzetben.

Mi lehet az oka annak, hogy az elmúlt néhány évben több magyar filmes foglalkozott valamilyen formában a feudális viszonyrendszerrel?

Azért lehet izgalmas kérdés ez, mert még mindig nem látjuk pontosan, hogy most tényleg a „megvalósult” kapitalizmusban, netán újra a feudalizmusnak vagy éppen az államszocializmusnak egy speciális magyar korszakában élünk. Azt nem mondanám, hogy értelmezhető trend jött volna létre az ezzel foglalkozó magyar filmekben, de van egy erőteljes igény arra, hogy ne az államszocializmus eszmerendszere, az államosítást elfogadó gondolatkör mentén értelmezzük a történelmi és gazdasági helyzetet. Ez a film is sokkal individualistább, igazi kapitalista szemléletet tükröz. Egyszerű kérdéseket vet fel: Ki nyert ezen az egész őrületen? Ki mit veszített? Ki húzott hasznot a történtekből? Megpróbáltuk átélhető karakterekben, személyes történeteken keresztül láttatni a konfliktusokat. Ebben a faluközösségben is a személyes, illetve egyéni motivációk, egymástól való függések, kötődések, egyszerűen felvázolható hierarchikus viszonyok dominálnak, amelyek meghatározzák drámánk szövetét és hitelesítik az egyes szereplőket.

Az egyik kulcsfigurát, az örök túlélő, egyszerre simulékony és mindenkin átgázoló jegyzőt Rudolf Péter hívja életre. Inkább komikus szerepekben szokhatta meg őt a közönség, mégis remek választásnak bizonyult a korrupt machinátor szerepére.

Rudolf Péter valóban teljesen átlényegült ebben az alakításban, és sikerült megmutatnia annyi komikus szerep után, hogy egy ördögi, gonosz karaktert is zseniálisan el tud játszani. A jegyző figurája alapvetően szimpatikus, látszólag szeretik is a faluban, tekintélye van, sőt humora is, kedves mosollyal közeledik mindenkihez – de éppen ettől aljasan kétarcú. A háttértörténetben ugyanis ő lényegében gyilkos, ezt leplezi álszent viselkedésével. A figura megformálásához Rudolf Péter hízott legalább tizenöt kilót, leborotválta a fejét, tömpe bajszot növesztett – ez komoly fizikai átalakulás. Most nem csak annyit kértem tőle: „Rudikám, gyere be, és legyél önmagad!” Megváltozott a járása, a testtartása, a súlyfelesleg miatt jobban izzadt a negyven fokos melegben – nem Rudolf Péter volt akkor, hanem a jegyző. Próbáltam ugyanazon a szűkszavú regiszteren tartani a különféle stílusú vagy karakterű színészeket, de szerencsére egy centrumba húzta őket maga a drámai történet. Nyilván nincsenek személyes kedvenceim, felsorolhatnám az egész stábot, akikre mind-mind büszke vagyok: Szarvas József, Székely B. Miklós, Szirtes Ági, Nagy-Kálózy Eszter, Znamenák István, Terhes Sanyi, meg persze ott voltak a tehetséges fiatal színészeink. Hálás vagyok nekik, hogy velük – ilyen fantasztikus színészi gárdával – dolgozhattam.

Ha már szóba jött a fiatal generáció, lehet ezt az ifjúságot a közelmúlt és a jelen közötti törés képviselőjének tekinteni, hasonlóan a korábbi filmjeidben is megjelenő kallódó, de kitörni igyekvő tinédzserekhez?

Tasnádi Bence figurája, a jegyző fia talán közel van egy ma is népszerű karakterhez, a coming of age filmekből jól ismert „ráeszmélős” figurához, mintha csak a Moszkva tér című diplomafilmemből lépne át 1945-be. Kezdetben vele tudtam leginkább azonosulni, pláne amikor a forgatókönyv korai verzióin dolgoztunk. Miután befejeztük az előkészítést, és forgatni kezdtünk, sokkal inkább Rudolf Péter karakterével azonosultam, ezért a jegyző lett az igazi főszereplő. A fiú a mi szüleink generációját reprezentálja ebben a háborús történetben, mondhatni, ő a kapcsolódási pontunk az akkori történésekhez. Nem ő a főszereplő, mégis lényegileg megváltozik a filmidő alatt, rádöbben valamire, összeilleszti a múlt mozaikjait, majd döntést hoz, méghozzá egyedül, ezzel kiáll igazáért és ártatlanságáért. A film fölveti a kérdést a nézők számára: Ha én akkor lettem volna tizennyolc éves, vajon mit tettem volna, hogyan döntöttem volna? Elmenekültem volna Budapestre, és elvesztem volna a nagy sűrű kommunizmusban, hogy ezektől a kisközösségi borzalmaktól és rémképektől elmeneküljek? Hogy ne is kelljen velük sohasem szembesülnöm? Elmentem volna külföldre? Vagy elfogadtam volna, hogy jön Rákosi Mátyás és a szovjethatalom? Egy épeszű, valamit is magára adó, a helyzetet lényegileg felismerő fiatal egyszerűen nem tudna megmaradni ebben a családi és politikai szituációban.

Vajon továbböröklődtek ezek a problémák, lehet párhuzamot keresni a jelennel?

Szerencsére már elmúltak azok a diktatórikus idők, amikor a jelen idejű problémákat trükkösen egy történelmi parabolán keresztül lehetett csak ábrázolni. Ha a jelenről akarnék filmet forgatni, akkor a jelenről forgatnék filmet. Már nem vagyunk olyan korban, hogy stilizált képekbe kelljen burkolni titkos politikai üzeneteket. Bár az 1945 hangsúlyosan nem parabola, mégis köze van a jelenünkhöz. Az egyik nagy magyar taburól – amit azóta sem sikerült igazából feldolgoznunk – próbál elmondani egy szikáran drámai történetet. Máig hatol.

Pályázat

A Kortárs folyóirat pályázatot hirdet tudományos értékezés készítésére.

Bővebben

Pályázat

A Kortárs folyóirat esszépályázatot hirdet Európa, Európa… címmel.

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

A Kortárs július-augusztusi számából ajánljuk

Sajó László Juhász Ferenc sírja 

Vincze Ferenc: Ahová Isten kuporodik

Ambrus Lajos: Kert-ember monológja

Márkus Béla: „...leszek, aki vagyok” – Sütő András életműve körül

Szigethy Gábor: Hol volt, hol nem volt Írószövetség…

Monostori Imre: Ács Margit / Párbaj

Bővebben