Identitások csatája

A szobalány irodalmi inspiráció alapján született, de ahogyan Park Chan-wooktól megszokhattuk, nem a szabvány adaptációs logika szellemében. A forgatókönyv Sarah Waters Fingersmith című műve alapján íródott, ám a rendező áthelyezte a történetet a viktoriánus Angliából a Japán fennhatóság alatt álló, 1930-as évekbeli Koreába. Egy koreai pénzéhes szélhámos ( Ha Jung-Woo) japán grófnak adja ki magát, majd felbéreli a koreai tolvajcsaládból származó Sook-Hee-t (Kim Tae-ri), hogy segítségével magába bolondítsa az elszigetelten élő japán Hideko úrhölgyet, így megszerezze figyelemre méltó vagyonát. Hideko kislánykora óta a kéjenc Kouzuki nagybácsi elnyomása alatt tengeti napjait, aki szégyellve saját koreai származását, mániákusan japánnak tetteti magát. A rendező a szereplők osztálykülönbsége mellett nemzetiségi különbségeiket is hangsúlyozza, ezzel az elnyomó-elnyomott hierarchiarendszer jelentésrétegeit gazdagítja. A japán–koreai kettősségében az egyik oldal melletti voks óhatatlanul a másik elárulásához vezet, így az áldozat és az elkövető szerepe felcserélhetővé válik.

A film első harmada a regény cselekményét követve főként szobabelsőkben játszódik, melyek nemcsak fizikai, hanem lelki tereket is jelölnek. A regény a többperspektívás történetmesélést alkalmazza, de a film is az elbeszélői nézőpont megsokszorozására helyezi a hangsúlyt. Az idősíkok és szereplői tudatok felbontása, majd egymás mellé állítása a A vihar kapujában óta népszerű fogás – ezzel az eszközzel él A szobalány is. Park Chan-wook az intrikák, a szándékok kibontásával megmutatja, ki mitől és kitől függ, milyen pozícióval és befolyással rendelkezik. Minden hatalom az állandóan mozgó és bizonytalan hierarchia függvénye: noha a férfiak az elnyomás megtestesítői, érzelmi passzivitásuk miatt mellékszereplőkké válnak. A nők manipulációs trükkökkel megkeserített szerelmesek, akik igyekeznek kitörni a szexuális tárgy szerepköréből, a társadalmi egyenlőtlenségek ellen harcoló, hősi dominákká válva. Némileg ellentmondásos, hogy a film feminista és antikolonialista, az erotikus feszültséggel teli jelenetekben a nők mégis szkopofilikus („kukkolásra való”) célpontok – ugyanakkor ilyen módon való bemutatásuk segíti az azonosulást. Egy leszbikus szál kiemelésével a direktor elhomályosítja a struktúrák közötti vonalakat, egyúttal kizökkenti a befogadót kényelmes pozíciójából. Valójában identitások csatája zajlik – nemi és nemzeti terepen egyaránt. Park Chan-wook bravúrosan balanszírozva osztja ki a szimuláns szerepeket, tökélyre fejlesztve a néző elbizonytalanítását és a suspense-dramaturgiát. Nem egy konkrétan körülhatárolt kérdés megoldását sürgeti, hanem már annak kibontását is késlelteti, hogy egyáltalán mi lesz a történet: a film első tételét komótos tempóban vezeti fel, csak hogy a néző később még inkább megütközzön.

A rendezőtől már megszokhattuk, hogy előszeretettel használja az idő természetének ábrázolására a melodrámát. Mostani darabja is sajátos időbeliséget mutat: az elbeszélés nem lineárisan halad előre, inkább ciklikus vagy időtlen. Mindemellett nem elhanyagolandó értéke a filmnek az átesztétizált, dinamikus látványvilág sem, amelynek hatását a kosztümök csak felerősítik (a film megtekintése mindenképpen nagyvásznon javallott). A szobalány összetett, csavarokkal teli, érzékenyen egyensúlyozó, nem mindennapi alkotás. Park Chan-wook ismét a kiszolgáltatottság lelki határmezsgyéjére vezet, ahol az igazságszolgáltatás és a bosszú borotvaélén billeg. Legfrissebb munkájával a rendező nem csupán a cannes-i versenyprogramba, hanem a filmes fősodor élmezőnyébe is visszakerült.

Pont: 10/10