×

Oroszország még mindig leviatántetem
Andrej Zvjagincev: Szeretet nélkül
Soós Tamás
2018 // 02. 01

A legnagyobb kortárs orosz filmes, Andrej Zvjagincev a Leviatán után is egy fajsúlyos, lélekbe maró drámát rendezett.

Mihez kezd a filmrendező, ha elkészült élete fő művével? Ha egy tökéletes bibliai tragédiában már mindent elmondott az orosz feudális rendszerről, a Putyin figyelő tekintete alatt zajló korrupcióról és a megroppanó kisemberről, aki van annyira balga, makacs és alkoholista, hogy szembeszálljon az orosz hatalom behemótjával?

Hát, ami Zvjagincevet illeti, hátralép kettőt, a Leviatánt megelőző Elenáig, és máshonnan lyukad ki ugyanoda: az orosz társadalom értékvesztéséig. Hagyja előbújni a benne élő Antonionit, és a házasságot mérgező, a feleséget cselédsorba degradáló osztálykülönbségek helyett most egy jólétben élő, moszkvai középosztálybeli párhoz kalauzol, akiknek érzelmi kegyetlensége nem a nélkülözésből, hanem a neveltetésből fakad. És talán abból, hogy soha semmilyen körülmények között nem tapasztalták meg a boldogságot: nem tudják, hogyan kéne ápolni és továbbadni, pláne nem a fiuknak, akit egyikük se akart, és úgy is nevelték közönyös tockosokkal, mint egy véletlenül becsúszott hibát.

Borisz és Zsenya válnak, csak a lakást kéne még eladni, és eldönteni, ki neveli fel Aljosát. Egyikük se tolong érte, az idejüket az új szeretővel töltenék inkább, még az anya is, akinek a női emancipáció annyit jelent, hogy neki is joga van felelőtlennek lenni, odahagyni a fiát és kedvére kergetni a hétköznapi örömöket. Hamarosan aztán megtapasztalhatják, milyen az, amikor nincsen fiuk, mert Aljosa egyik napról a másikra eltűnik. A sarokban látjuk utoljára: az anya kilép a fürdőszobából, becsukja az ajtót, és mögüle a szülők veszekedését kihallgató, összetört fiú bukkan elő – sírásra torzult arcán megemészthetetlen fájdalom.

Zvjagincsev dönthetett volna úgy is, hogy megcsinálja a maga válófilmjét, amelyben egy gyerek szemén keresztül nézzük végig, hogyan hullik szét egy házasság, de ő inkább a hiányt filmezte le. Mindazt, ami nincs ott, és talán sosem volt: az űrt, amely belülről rágja szét az emberi kapcsolatokat. Hosszúra nyúló, lomha svenkekben nézzük, ahogy az önkéntes mentők – mert a rendőrség nem tud és nem is hajlandó segíteni – keresik az eltűnt fiút: égbe nyúló, zord paneleket, magányosan susogó erdőket, törmelékes, elhagyott házakat vizsgálnak végig, és attól félnek, hogy nem találnak semmit – vagyis hát pontosan a semmit találják. A semmit, amely Oroszország kietlen tájain honol, és a terméketlen, belső kényszerből kötött házasságban, mert abba is csak menekültek: ki az édesanyja – a szovjet érából visszamaradt, paranoiás és agresszív zsarnok–, ki meg az egyedüllét elől. Mert a karrierhez, a szociális létra megmászásához mintaházasság kell, előrejutni csak annak lehet, aki beáll a sorba, és hangosan vallja az ortodox kormány elveit. És menekül a pár most is, az új szeretők karjaiba, az új szerelem illúziójába – hogy aztán ugyanoda jussanak el, az ürességtől fuldokló boldogtalanságba, mert továbbra is a rossz mintákat ismétlik. A Szeretet nélkül az örök körforgás filmje: a befagyott természet képeivel indít, és oda is tér vissza, ahogy önző oroszai is ugyanazokat a köröket futják, mert hiába tudják, hogyan rontották el a szülők az ő életüket, odáig már nem jutnak el, hogy tudatosítsák, hogyan szúrnak ők is ugyanúgy a párjuk, de még többet a gyerekük felé, és hogyan ismétli így magát a családi történelem.

A nyitányban egy patakot látunk, csupasz tájat, amit körbeölel az erdő, és az ágas-bogas, meztelen kérgű fák Zvjagincsev kamerája előtt lassan megvillantják szépségüket – a pusztulás képei megkapó melankóliával telítődnek. Így vagyunk ezzel a hideg filmmel is, amit a rendező egy elhidegült házaspárról forgatott: nemcsak a csontig hatoló zimankót, de az elfuserált életek költészetét is kiérezzük belőle. A kétségbeesett kísérletet valamiféle kézzelfogható, félreértelmezett boldogságra és arra, hogy elfogadják, elismerjék, szeressék őket. „Szeretsz engem?” – minimális irónia csupán, hogy ez a kérdés hangzik el legtöbbször a filmben, és a párbeszédek szerkesztése magában foglalja a választ: itt mindenki beszél és beszél, mondja a magáét, de csak hallgatás a felelet. Hogy elmélyült figyelem vagy üres csend rejlik a választalanság mögött, annak eldöntését ránk bízza Zvjagincsev, aki ha ezúttal nem is forgatott olyan nagy és fontos filmet, mint a Leviatán, a végére megint tökéletes egyensúlyt teremt a személyes tragédia és politikum között.

Az eltűnt gyerek a film végére ugyanis az orosz lelkiállapot metaforájává érik: az emberek elvesztett illúziójává, akik a történet kezdetén, 2012-ben még változást reméltek, a végén viszont Ukrajna megszállásával szembesültek. A háttérben folyamatosan hallgatják a rádiót, a tévét, bármi szóljon is belőle, és ugyanazzal a közönnyel szívják magukba a légből kapott jóslatokat a 2012-re ígért világvégéről, mint a központi propagandát az ukrajnai megszállásról. A záróképen Zsenya Oroszország feliratú melegítőben készül futni nem sokkal a doppingbotrányba fulladt 2015-ös olimpia előtt: egy helyben teper, majd egyszer csak megáll, mert mint az ország, ő maga sem tudja, merre tart. Zvjagincsev a Holt lelkek befejezése előtt tiszteleg így, és közben a Leviatán volumenéhez is visszatalál ezzel a lélektani apokalipszissel: a legnagyobb kortárs orosz filmes ezúttal is fajsúlyos, szívbe maró drámát rendezett.

Pontszám: 9/10

Szeretet nélkül
Színes, orosz–franica–német dráma, 127 perc, 2017
Rendező: Andrej Zvjagincsev
Operatőr: Mihail Kricsman
Szereplők: Maryanna Spivak (Zsenya), Borisz (Alekszej Rozin), Aljosa (Matvej Novikov)
Bemutató dátuma: 2018. február 1. (Forgalmazó: Mozinet)
Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!

Megosztás:

Pályázat

„Életem legfontosabb értéke”

Pályázat az értéktudatos jövőkép kialakítására 

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs októberi száma

Bővebben

Az októberi lapszám letöltése pdf-ben