×

Semmit a népnek
Pablo Larraín: Jackie
Szabó Ádám
2017 // 02. 13

Itt a soros Oscar-kedvenc. Bizonyos nomináltaknál ez érthető kritikai elismertséget jelent (Holdfény), másoknál akadémikus történelmi leckefelmondást. A Jacqueline Kennedy potréját festő Jackie tartozhatott volna az előbbi csoportba, ám sajnos az utóbbiba sorolandó.

Pablo Larraín első amerikai filmje, a Jackie szimpla iparosmunka. Az egyébként nagyszerű chilei rendező újfent a történelem függvényében kialakuló, pontosabban szellemi-mentális próbatételnek kitett identitással foglalkozik (lásd korábbi Pinochet-trilógiáját : Tony Manero, Post Mortem, No ), ám ezúttal közel sem tudja átélhető karakterekkel, erős motivációkkal megtámogatni filmjét. És nyilván butaság egy díjszezonra időzített, a Fox Searchlight által gyártott presztízsmozitól ilyesmit várni, de Larraín ezúttal messze elkerüli a Tony Manero vagy az El Club nyomasztó nihilizmusát. Méltóságteljes, pompás freskót rajzol, romantikus ködbe burkolja az amerikai történelem sorsfordító eseményét, a posztmodern időszak kezdetét jelző Kennedy-gyilkosságot.

Persze a Jackie nem a John Fitzgerald Kennedy elleni merénylet krónikája, inkább Jacqueline Kennedy belső utazását ábrázolja. Személyes perspektívát hasznosít, hovatovább még a hagyományos, centrális megközelítésről is lemond, és a háttérben álló Bouvier kisasszonyt, azaz a fiatal Jackie-t teszi meg főalaknak. Óriási erény lehetne, ha Larraín, illetve forgatókönyvírója revizionista módon, feminista látószögből néznének a címhősnőben dúló lelki, emocionális viharokra, de legalábbis átélhetően közvetítenék Jackie belső megpróbáltatásait. A film nonlineáris időkezeléssel él, vélhetően a figurát érő nyomásra utalva, megpendíti a gyászfeldolgozás témáját is – ám Larraín, az író Noah Oppenheim , valamint a sztárszínésznő Natalie Portman ködös, szürke temetőben bóklászással, hófehér-aranyszínű fejedelmi palotában sétálással, fekete fátyol mögüli távolba meredéssel hiába próbálnak óriási traumát közvetíteni. Sematikus módszerek követik egymást, folyton magas rangú személyek, politikusok gyűrűjét látjuk, így a Jackie képtelen az olyan uralkodókat szerepeltető, elsősorban brit magánéletfilmek sorába emelkedni, mint a Stephen Frears -féle A királynő vagy a Tom Hooper jegyezte A király beszéde . Jacqueline Bouvier cseppet sem az átlagember uralkodói perspektíván kívüli nézőpontját képviseli, hanem az elnöki brigád masszájába olvad. Larraín a korábbi filmek őrületrajza helyett szépít, tollba diktál, klasszicizál. Legfeljebb a mentőkocsi sofőrje vagy a benne ülő nővér megszólaltatása okán, fájdalmasan rövid ideig érezhetjük, hogy a Jackie olykor az átlagemberre is gondol.

A film zilált narratívájában (amelyben helyet kap egy bölcs pappal folytatott életvita, a Fehér Ház restaurálását bemutató tévéműsor készítése, a First Lady Theodore White -nak adott interjúja) előkelő helyen szerepel Jackie önként vállat feladata, a Camelot-mítosz továbbörökítése: 1961 és 1963 között egy demokratikus Egyesült Államokban Artúr király igazságos és nemes birodalma valósult meg. Az özvegy óriási tartásról tesz bizonyságot, amikor jószerivel egyedül, saját didergését lerázva élteti ura szellemi javait. Ez mindenképpen csodálatos felvetés: egy ország jövője voltaképpen egyetlen személy gyászából és frusztrációjából sarjad ki – a szomorúság nemcsak pozitív érzelemmé formálható, de egyenesen lenyomatot hagyhat egy népen, amely remélhetőleg sosem feledi majd az „arany éveket”. Óriási kiindulópont, a „Mi?” stimmel, ám a kidolgozás, a „Hogyan?” továbbra sem: a nemrég elhunyt John Hurt A klub béli lelkész totális inverzeként megingathatatlan kőszikla, bölcs útmutató McSorley atya szerepében, nem pedig problémáktól szenvedő, közülünk való ember – jelenléte a film romantikus, mindent lekerekítő oldalát erősíti. Nem segít a zárlatban felbukkanó líraian fényképezett, méltóságteljesen lassított snitt sem: Natalie Portman roppant teátrálisan, fájóan megjátszott átszellemültséggel bámulja a kirakatrendező alkalmazottak saját korszaka végét is szimbolizáló sürgését-forgását. (Érthetetlen kritikai hozsanna zúdul most a színésznőre, pedig csak szépelgően néz, kifinomultan beszél, vagyis az akadémikus tablódrámák kliséit hozza. Jobban festett, amikor Fekete hattyú ként merült tébolyba.)

„Neki az őrültek állnak jól”, jegyeztem meg két évvel ezelőtt Berlinben egy újságíró-kolléganőnek Werner Herzog Queen of the Desert című, szörnyen félresikerült életrajzi filmjéről, a német rendező szerzőiségére utalva. Akárcsak Herzog, Pablo Larraín is remekel, ha zavarodott figurákat mozgat, ezúttal azonban – ahogy idősebb kollégája is – igazi szellemi muníció nélkül, pusztán a kosztümös történelmi ódák külsőségeire támaszkodva kent le egy ujjgyakorlatot. A finom alkatú és modorú Jackie hiába nő a tagbaszakadt elnökutód, Johnson fölé, csupán üres papírlap marad. Az amerikai magánéletfilmek kedvelői válasszák inkább Richard Tanne indie-gyöngyszemét, a Barack Obama és Michelle Robinson első randijáról szóló Southside With You t – abban királyi göncök nélkül sétál két átlagos fiatal, akik privát érzelmeikről és hivatali kötelességeikről diskurálnak, hitelesen.

Pont: 5/10

Jackie
Színes, szinkronizált chilei–francia–amerikai életrajzi dráma, 2016, 100 perc
Rendezte: Pablo Larraín
Írta: Noah Oppenheim
Operatőr: Stephane Fontaine
Szereplők: Natalie Portman, Peter Sarsgaard, Greta Gerwig, Billy Crudup, John Hurt
Bemutató dátuma: 2017. február 9. (Forgalmazza: Mozinet)

Pályázat

A Kortárs folyóirat esszépályázatot hirdet Európa, Európa… címmel.

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

A Kortárs májusi számából ajánljuk

Szepesi Attila: Cantus firmus 

Nagy Dániel: Szellemi alkotások „nukleáris szemiotikája”?

Murádin Jenő: „Magyar művész Alvincen 1908-ban”

Artzt Tímea: Szabó T. Anna: Törésteszt

Bővebben