×

A divatház asszonya
Paul Thomas Anderson: Fantomszál
Szabó Ádám
2018 // 02. 05

Remekműstátuszig ugyan nem viszi, de Paul Thomas Anderson legújabb filmje így is nagyon jó: a hagyományos szerelmi történetek fonákját nyújtja.

Hibátlan kortárs darabjai (Magnólia, Kótyagos szerelem) mellett a direktor visszatérően idéz meg régmúlt évtizedeket. A ’70-es, ’80-as évek pornóiparán altmani kaleidoszkóp-modorban végiggaloppozóBoogie Nights, a 19. század végére, 20. század elejére időzített Vérző olaj „sierra madrés” negatív karriertörténete, illetve az 1950-es években játszódó, a szcientológiai agymosásnak pofont adó The Master olyan auteurről tanúskodnak, akit a tárgyalt időszakok rögrealista térképezése helyett a felszín mögött lappangó parányi törések, a nagyformátumú személyiségekben dúló viharok bemutatása érdekel.

Anderson új, ismét az 1950-es évekbe kalauzoló filmje, a Fantomszál kosztümös darabnak tűnik, ám valójában ügyesen horgolt karaktertanulmány és még patentosabb szerzői melodráma. A főszereplő Reynolds Woodcock angol divattervező (a figurát Cristóbal Balenciaga spanyol kosztümpionír ihlette), akinek válla fölött domináló, szinte matrónaszerepbe huppanó nővére leskelődik, miközben a férfit elhunyt anyja szelleme kísérti. A rendező A Manderley-ház asszonyából és a Psychóból rémlő motívumokat újabb témák boncolgatására használja. Főleg az érdekli, hogyan borulnak fel a szilárd struktúrák. A film a swingelő London és a free cinema időszaka előtti konzervatív évtizedben bonyolódik, karaktereit is alapjaiban meghatározza ridegségük, dogmatikus szabálykövetésük. Woodcock, aki hódítóként magasodik szíve választottja, Alma előtt, pusztán saját játékszabályait hajlandó elfogadni. Kibillentsége mégis nyilvánvalóvá válik, mert úgy véli, ő írja a törvényeket, és bármikor uralhatja a körülötte lévő arisztokrata világot. Próbababaszerepbe állítja imádottját, méretet vesz róla, hitvesként és alkalmazottként is úr–szolga viszonyba kényszeríti. Alma viszont korabeli feministaként nadrágot hordó individuum saját gondolatokkal, és legfőképpen bimbózni készülő érzelmekkel, amiket vaskezű kitartója fojt el.

Dilemma, hogy a burzsujmiliő császáraként intézkedő Férfi tényleg ura-e önmagának, vagy inkább belső krízist él át. Szó szerint divatdiktátor, ám hivatásának fogásai privát életbeli traumákból, önmaga iránti kételyekből sarjadnak – perfekcionista, olykor zsarnoki viselkedésével saját problémáit leplezi. Amikor Alma, vagyis az addig alárendelt szerepű Nő belép a képbe, és felismeri, hogy az alfahím komolysága fals, a férfiról lehull a maszk. Üvöltözés és káromkodás lép a visszafogottság helyébe, betegágyhoz kötöttség váltja a magabiztos lépteket. Innentől kap szárnyra Anderson rendezése. Olajfestményeket idéző aranybarna kompozíciói (az operatőri teendőket is a direktor vállalta), bált, alpesi hegyet, síparadicsomot pásztázó jelenetei helyet adnak hirtelen indulatkitöréseknek és rejtett gondolatoknak egyaránt. A Fantomszál tekintetekből, halk, ám fajsúlyos szavakból építi fel témáit: önpusztító megszállottságról, szerelemről, a merevségébe záródó művészet tarthatatlanságáról beszél.

A főszereplőt alakító Daniel Day-Lewis method actingjét hibátlanul egészíti ki a luxemburgi Vicky Krieps leheletfinom, szinte Isabelle Huppert-t idéző játéka. Kettősükkel Anderson nem kizárólag a férfi–nő oppozíciót teljesíti ki. Ez a kapcsolat a morális szürke zónában helyezkedik el, ahol a férfitekintet a dörgedelmes parancsolgatás, míg a női a megkérdőjelezhető, majdnem tragédiába torkolló ténykedése révén sérül. Míg a szintén Daniel Day-Lewis főszereplésével készült Scorsese-melodráma, Az ártatlanság kora a képmutató felsőosztály korlátai miatt kiteljesedni nem tudó, szerelmes férfihős kálváriáját mondta el, addig a Fantomszál tabudöntő műként önmagával hadat viselő férfit és nőt ábrázol. Reynolds és Alma melodrámájának újabb réteget kölcsönöz a nővér, Cyril karaktere: árnyalakként, a maga csendes módján kételyeket ültet el öccsében, melyek Almával való kapcsolatát is befolyásolják.

Jó ideig a férfiszemszöget tekinti irányadónak a Fantomszál, de a finálé elegánsan fordít a tradicionális genderolvasaton: végül a női tekintettel való azonosulás szolgál mentőövként, és színtiszta romantikus film születik – Anderson perlekedői felismerik egymás pimaszságát. Ám a Fantomszálban nem a végeredmény, hanem az odáig vezető, nyűgökkel igencsak terhelt út a legfontosabb. Noha a kivitelezésére nem lehet panasz, és a film metaforái (például a varrótűt Woodcocktól öröklő Alma snittje) ugyancsak rendben vannak, a szenvedélyt tárgyilagossággal variáló atmoszféra nem olyan erős, mint a rendező legjobb munkáiban. A Fantomszál hűvössége a The Masterhez hasonlóan kissé eltávolító hatású, bár Anderson a döccenők ellenére alapvetően jó arányérzékkel vezényli a filmet. Megkövült rutin és gyors változás ellentétére épülő moziját szinte csak egy pompás ruhakölteményből kiálló szálacska választja el az örökkévalóságtól.

Pontszám: 8/10

Fantomszál (Phantom Thread)
Színes, feliratos amerikai romantikus dráma, 130 perc, 2017
Rendező és operatőr: Paul Thomas Anderson
Szereplők: Daniel Day-Lewis (Reynolds Woodcock), Vicky Krieps (Alma), Lesley Manville (Cyril), Camilla Rutherford (Johanna), Brian Gleeson (Dr. Robert Hardy)
Bemutató dátuma: 2018. február 1. (Forgalmazó: UIP-Duna Film)
Korhatár: 12 éven aluliak számára nem ajánlott

Megosztás:

Pályázat

„Életem legfontosabb értéke”

Pályázat az értéktudatos jövőkép kialakítására 

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs októberi száma

Bővebben

Az októberi lapszám letöltése pdf-ben