×

Feminizmus 1.0
Petra Biondina Volpe: A nőkért
Dombai Dóra
2017 // 12. 07

Fontos és történelmi távlatai ellenére ma is fájóan aktuális témát dolgoz fel Petra Biondina Volpe svájci rendező filmje, amelyben egy vidéki izoláltságban élő, kétgyermekes anyából nőjogi mozgalmár válik a hetvenes évek derekán.

A film eredeti címe, az „Isteni rend” arra a legendás érvre utal, amelyet a nőjogi mozgalmak és a feketék polgárjogi küzdelmei során egyként ismételgetett a fehér, heteroszexuális, középosztálybeli férfiak által gyakorolt, nagybetűs Hatalom – hogy tudniillik a nők vagy éppenséggel a feketék számára biztosított egyenlő jogok a természet normális működése, az Istentől elrendelt tradíció ellen való. Ma, amikor egy nőt ugyanazok az alkotmányos és emberi jogok illetnek meg, amelyek egy férfit, s elméletben hozzájuk hasonlóan szabadon dönthetnek saját sorsuk felől (azaz tanulhatnak, a testük felett kizárólagosan rendelkeznek, és nem utolsó sorban választójoggal bírnak), talán különösnek tűnik ez a homályos, ószövetségízű érv az isteni elrendeléssel kapcsolatban.

A narratíva azonban makacsul él tovább: most főleg az LMBTQ kisebbség ellen irányul ugyanez a jogfosztó gyűlölet, miután a nők a hetvenes években már megvívták a maguk harcát – még a történetünk fókuszául szolgáló, Európában utolsók között választójogot biztosító Svájcban is. Hogy a magyar forgalmazás az eredeti címadás által kijelölt irány helyett miért választott egy filmcímként kissé esetlen megoldást, amely ráadásul egy ismert hazai nőjogi szervezet nevével is egybecseng, rejtély. Bizonyosan nem fognak több látogatót a vetítőtermekbe vonzani, mint ha megtartották volna az eredeti címet – és ezzel el is érkeztünk a film legnagyobb problémájához. Az uralkodó közbeszédet figyelve kijelenthetjük, hogy ma Magyarországon a feminizmus nem szexi. Értetlen elutasítás és a világ boldogabb felén évtizedek óta minimum kínosnak minősülő felháborodás övezi a feminista hangok minden megnyilvánulását és problémafelvetését. Ez a film pedig mély sajnálatunkra a legkevésbé sem tudja a nemi egyenlőségi törekvéseket ebből a kátyúba rekedt állapotából kirángatni. Látható pedig, hogy a rendező szívén viselte a témát, és jól megtanulta, hogyan lehet történelmi eseményeket nézői azonosulásra alkalmas karakterek személyes drámáján keresztül elbeszélni – épp csak az a baj, hogy minden igyekezete ellenére a sztori hajszálra olyan antiklimatikus és vérszegény maradt, amilyen a svájci vidék volt a hetvenes években.

Itt van nekünk a főszereplő, Nora – Ibsen Nóráját sem nehéz belehallanunk ebbe a névbe –, aki egykedvűen éli a tudatlanok életét szeretetből fogant, de nem kifejezetten kielégítő házasságában, két gyerekével és apósával megspékelve. Utóbbi természetesen a régi, „isteni” rend szószólója, afféle rezonőr, aki minden tíz percben menetrendszerűen a szánkba rágja, mit gondol a dolgok aktuális alakulásáról. Norával nem történik a világon semmi az eldugott kis svájci falucskában: a film érzékletesen mutatja be egyhangú életét, ahogyan körbeporszívózza apósát, és a fregolira teregeti a fekete zoknikat. Mígnem egy városi kiruccanás során egy aktivista Nora kezébe nyom némi szóróanyagot, amely elülteti a bogarat a fejében egy szebb és egyenlőbb jövőről. Csakhamar szellemi társra lel egy idős özvegyasszony és egy temperamentumos, férjezetlen olasz nő személyében, akikkel megalapítják a maguk mozgalmát.

A film szépen végigveszi a kötelezőket: látunk Zürichben igazi demonstrációt transzparensekkel és szónokokkal, megvitatják nekünk az ekkor már a nők számára is engedélyezett munkavállalás vs. szavazati jog gyakorlása kérdést, végül eljutunk a testi önrendelkezés és a szexualitás mint politikai tett problémájához is. Az urnákhoz járulás joga mellett ugyanis az orgazmushoz való jog és lehetőség is égető probléma mind társadalmi, mind személyes szinten. A rendező tehát felmondja a leckét az összes elméleti tudnivalóval, a cselekmény pedig a privát történet tükrében elbeszélt nagyívű történelmi esemény sémájának jól kitaposott útján halad az egyre kínosabb kiszámíthatóság felé. Ahogyan mind többen csatlakoznak Norához és társaihoz, a konfliktus addig fajul, míg a falu asszonyai sztrájkba nem fognak, s az elképzelhető legrózsaszínűbbre festett sisterhood jegyében többnapos bulit nem tartanak. Saját magukat ünneplik, jókat főznek, és legalább mi, nézők is kapunk egy egészen kellemes és témájában idevágó ízelítőt a korszak könnyűzenéjéből. A feszültség pattanásig fokozódik, míg végül valakinek nagy árat kell fizetnie azért, hogy végbemenjen a katarzis, és a létezés egy új, magasabb szintjén álljon fel az egyensúly.

A nőkért egy pontosan kiszámított, kis kockázatú sztori, ami sajnos a vásznon is éppen annyit tud csupán, amennyit papíron ígér. A kellékek a legapróbb részletekig megvannak, a divat és a frizurák hozzák a miliőt, a téma pedig fontos és történelmi távlatokkal bír – ám a film mindezek ellenére sem tud kedvet csinálni a feminizmus törekvéseihez. Hiába értünk egyet Nora és társnői céljaival, osztozunk a gondolkodásmódjukban, s látjuk, hogy a felvetett kérdések és a megkezdett harcok – noha a választójog megszerzése immár nem kérdés – mennyire aktuálisak mind a mai napig, nem ragad magával a demonstráló hév. Szomorú módon az egész mozi éppen annyira sótlan és fájóan mentes a beteljesüléstől, mint szegény Nora házasélete. S ha főhősünk számára a zárójelenet a változás kecsegtető ígéretét hordozza is, azt a filmet mi már egészen biztosan nem fogjuk végigülni.

Pontszám: 5/10

A nőkért
Színes, svájci történelmi dráma, 2017
Rendező: Petra Biondina Volpe
Operatőr: Judith Kaufmann
Szereplő(k): Marie Leuenberger (Nora), Maximilian Simonischek (Hans),Sybille Brunner
Bemutató dátuma: 2017. december 7. (Forgalmazó: ADS Service Kft.)
Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott

Megosztás:

Verseny

Kreatív irodalmi verseny középiskolás csapatok számára

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs decemberi száma

Bővebben