© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Egy jó némafilm vagy egy jó film, ami néma?
Michel Hazanavicius: A némafilmes
A film varázsát – a színészek mellett – a formanyelv rendkívül ötletes kiaknázása adja. Ha a klasszikus hollywoodi cselekmény hatása nem is marad velünk sokáig a vászon elsötétedése után, a szellemes némafilmes szimbólumkészlet képei könnyen beleéghetnek az emlékezetünkbe.
Egy fekete-fehér némafilm 2011-ben már önmagában provokáció. Nem véletlenül kapta fel rá a fejét az egész filmes szakma. Amikor hírét vettem, hogy a kétségtelenül merész vállalkozás bemutatkozását milyen díjeső kíséri, arra gondoltam, hogy ennek többnek kell lennie, mint puszta tisztelgés egy letűnt kor hagyománya és kiforrott kifejezőeszköz-tára előtt.
Előzetes elvárásaimmal leginkább egy modern téma régi köntösbe bújtatását, (mint például Térey János Protokoll című verses regényében – ha szabad egy irodalmi példát idekevernem), vagy egy erősen önironikus, parodisztikus színezetű stílusgyakorlatot vizionáltam. A Némafilmes azonban nem a megújítás, modernizálás vagy kiforgatás, inkább a belehelyezkedés és a megidézés szerzői attitűdjéről árulkodik. A mű minden ízében ezt sugallja: az autentikus 4:3-as képarány, a műfajhoz hű teátrális színészi gesztikuláció vagy akár maga a történet, mely egy némafilmsztár végnapjait és egy új filmcsillag hangosfilmes karrierjének szárba szökését tálalja párhuzamosan.
A karakterek nem éppen kidolgozott jellemek (ebben sem akarta, vagy tudta meghaladni a klasszikus némafilmeket Hazanavicius), egyszerű, klisés típusok csupán, de a film nem is mélylélektani felfedezőútra invitál bennünket, inkább egy nosztalgikus szórakozásra, melynek a formanyelv adja meg az igazi ízét.
George Valentin (Jean Dujardin) kezdetben végletesen exhibicionista és öntelt figura. Ellenszenvességét a naivan lelkesedő örök mosoly és a (bár enyhén leereszkedő) személyválogatás nélküli közvetlenség árnyalja. Ő a ’20-as évek végének első számú filmcsillaga, lubickol a sikerben és népszerűségben, mígnem elkezdődik karrierjének mélyrepülése a hangosfilm megjelenésével. Az idő gyorsan elszáll a feje felett, tragédiáját a továbblépésre való képtelenség, és siker napjaiban felhizlalt büszkeség biztosítják, melyek következetesen vezetik hősünket az események, csapások során át az alkoholizmus és az öngyilkosság felé. A kifejlet persze elkerüli ezt a tragikus végkicsengést, ami nem is illene ehhez a bájosan szórakoztató mozihoz. Eközben Peppy Miller nagy sebességgel tör előre a filmipar ranglistáján, és találgathatjuk, hogy vajon felőrli e kettejük kapcsolatát karrierjük és sorsuk radikális széttartása. De minthogy a film közepe felé világossá válik, hogy egy nem túl bonyolult, klasszikus amerikai meseszövéssel van dolgunk, még aki valóban izgult is e bonyodalom okán, az is idő előtt nyugszik meg. Mindemellett Dujardin úgy alakítja ezt az egyszerű, Douglas Fairbanks-t idéző figurát, hogy egy percre sem téríti el arcának rezdüléseit fürkésző figyelmünket, és rokonszenvünket is jó eséllyel harcolja ki magának. De a Peppy Millert alakító Bérénice Bejo sem törpül mellékszereplővé mellette. A film varázsát – a színészek mellett – a formanyelv rendkívül ötletes kiaknázása adja. Ha a klasszikus hollywoodi cselekmény hatása nem is marad velünk sokáig a vászon elsötétedése után, a szellemes némafilmes szimbólumkészlet képei könnyen beleéghetnek az emlékezetünkbe.
A színészi játék révén tulajdonképpen az egész történet leolvasható a karakterek arcáról, mozdulatairól, de rengeteg atmoszférateremtő, vizuális jelkép erősíti a hangulatot és támogatja a színészeket belső állapotuk és egymáshoz való viszonyuk néma tolmácsolásában. Ilyen részlet például az, melyben Peppy, kezét George öltönyébe bújtatva, álmodozva végigsimítja saját derekát a fogason lógó üres ruhához simulva, vagy melyben Goerge alakja egy üzlet ablakán tükröződve belerajzolódik egy régi vágású frakkba, ami maga a képi nosztalgia a régi, dicső idők felé – hogy csak a legdirektebb jeleneteket említsem. A filmben megjelenő mozifilmek címei is gyakran beszélnek hozzánk. Peppy Miller könnyeket ejt a vásznon a homokban elsüllyedő főhősért A Szerelem könnyei című George Valentin-film révén, később pedig Peppy filmjének címe – Az őrangyal – célozgat Peppy a cselekményben betöltött további szerepére. De láthatunk a Patyomkin kőoroszlánjait idéző klasszikus intellektuális montázst is, a fejüket fogó majomszobrocskákkal. Az egyik legemlékezetesebb metaforikus rész George rémálma, melyben hiába próbál kiabálni, nem jön ki hang a torkán, ellenben a film maga hangossá válik a jelenet idejére, halljuk a kutyaugatást, a szék koppanását, a telefon csörgését, amit hősünk is félelemmel vegyes értetlenkedéssel fogad.
Összességében tehát meg kell dicsérnünk A némafilmest mint némafilmet. Jól megkomponált, gondosan kivitelezett munka, és nem kell filmtörténésznek lenni ahhoz, hogy élvezni tudjuk, de persze nem árt, ha kedveljük a képnyelvi technikákat. Ennél azonban ne várjunk sokkal többet. Hogy ez Oscar-díjak sorát érdemli-e, ebben nem vagyok biztos – félő, hogy a túl hangos siker oka nem más, mint a film némasága.
De semmiképp sem elpocsékolt idő leülni elé.
A némafilmes (The Artist)
Rendezte: Michel Hazanavicius
Fekete-fehér, feliratos, francia némafilm, 2011.
Előzetes elvárásaimmal leginkább egy modern téma régi köntösbe bújtatását, (mint például Térey János Protokoll című verses regényében – ha szabad egy irodalmi példát idekevernem), vagy egy erősen önironikus, parodisztikus színezetű stílusgyakorlatot vizionáltam. A Némafilmes azonban nem a megújítás, modernizálás vagy kiforgatás, inkább a belehelyezkedés és a megidézés szerzői attitűdjéről árulkodik. A mű minden ízében ezt sugallja: az autentikus 4:3-as képarány, a műfajhoz hű teátrális színészi gesztikuláció vagy akár maga a történet, mely egy némafilmsztár végnapjait és egy új filmcsillag hangosfilmes karrierjének szárba szökését tálalja párhuzamosan.
A karakterek nem éppen kidolgozott jellemek (ebben sem akarta, vagy tudta meghaladni a klasszikus némafilmeket Hazanavicius), egyszerű, klisés típusok csupán, de a film nem is mélylélektani felfedezőútra invitál bennünket, inkább egy nosztalgikus szórakozásra, melynek a formanyelv adja meg az igazi ízét.
George Valentin (Jean Dujardin) kezdetben végletesen exhibicionista és öntelt figura. Ellenszenvességét a naivan lelkesedő örök mosoly és a (bár enyhén leereszkedő) személyválogatás nélküli közvetlenség árnyalja. Ő a ’20-as évek végének első számú filmcsillaga, lubickol a sikerben és népszerűségben, mígnem elkezdődik karrierjének mélyrepülése a hangosfilm megjelenésével. Az idő gyorsan elszáll a feje felett, tragédiáját a továbblépésre való képtelenség, és siker napjaiban felhizlalt büszkeség biztosítják, melyek következetesen vezetik hősünket az események, csapások során át az alkoholizmus és az öngyilkosság felé. A kifejlet persze elkerüli ezt a tragikus végkicsengést, ami nem is illene ehhez a bájosan szórakoztató mozihoz. Eközben Peppy Miller nagy sebességgel tör előre a filmipar ranglistáján, és találgathatjuk, hogy vajon felőrli e kettejük kapcsolatát karrierjük és sorsuk radikális széttartása. De minthogy a film közepe felé világossá válik, hogy egy nem túl bonyolult, klasszikus amerikai meseszövéssel van dolgunk, még aki valóban izgult is e bonyodalom okán, az is idő előtt nyugszik meg. Mindemellett Dujardin úgy alakítja ezt az egyszerű, Douglas Fairbanks-t idéző figurát, hogy egy percre sem téríti el arcának rezdüléseit fürkésző figyelmünket, és rokonszenvünket is jó eséllyel harcolja ki magának. De a Peppy Millert alakító Bérénice Bejo sem törpül mellékszereplővé mellette. A film varázsát – a színészek mellett – a formanyelv rendkívül ötletes kiaknázása adja. Ha a klasszikus hollywoodi cselekmény hatása nem is marad velünk sokáig a vászon elsötétedése után, a szellemes némafilmes szimbólumkészlet képei könnyen beleéghetnek az emlékezetünkbe.
A színészi játék révén tulajdonképpen az egész történet leolvasható a karakterek arcáról, mozdulatairól, de rengeteg atmoszférateremtő, vizuális jelkép erősíti a hangulatot és támogatja a színészeket belső állapotuk és egymáshoz való viszonyuk néma tolmácsolásában. Ilyen részlet például az, melyben Peppy, kezét George öltönyébe bújtatva, álmodozva végigsimítja saját derekát a fogason lógó üres ruhához simulva, vagy melyben Goerge alakja egy üzlet ablakán tükröződve belerajzolódik egy régi vágású frakkba, ami maga a képi nosztalgia a régi, dicső idők felé – hogy csak a legdirektebb jeleneteket említsem. A filmben megjelenő mozifilmek címei is gyakran beszélnek hozzánk. Peppy Miller könnyeket ejt a vásznon a homokban elsüllyedő főhősért A Szerelem könnyei című George Valentin-film révén, később pedig Peppy filmjének címe – Az őrangyal – célozgat Peppy a cselekményben betöltött további szerepére. De láthatunk a Patyomkin kőoroszlánjait idéző klasszikus intellektuális montázst is, a fejüket fogó majomszobrocskákkal. Az egyik legemlékezetesebb metaforikus rész George rémálma, melyben hiába próbál kiabálni, nem jön ki hang a torkán, ellenben a film maga hangossá válik a jelenet idejére, halljuk a kutyaugatást, a szék koppanását, a telefon csörgését, amit hősünk is félelemmel vegyes értetlenkedéssel fogad.
Összességében tehát meg kell dicsérnünk A némafilmest mint némafilmet. Jól megkomponált, gondosan kivitelezett munka, és nem kell filmtörténésznek lenni ahhoz, hogy élvezni tudjuk, de persze nem árt, ha kedveljük a képnyelvi technikákat. Ennél azonban ne várjunk sokkal többet. Hogy ez Oscar-díjak sorát érdemli-e, ebben nem vagyok biztos – félő, hogy a túl hangos siker oka nem más, mint a film némasága.
De semmiképp sem elpocsékolt idő leülni elé.
A némafilmes (The Artist)
Rendezte: Michel Hazanavicius
Fekete-fehér, feliratos, francia némafilm, 2011.
