„Élünk, és meghalunk ezen a napon”

Liam Neeson az utóbbi években hihetetlenül ügyes választásokkal építgette sztárperszónáját. Hogy csak néhány szerepet említsünk, neki sikerült jedit faragnia Obi-Wan Kenobiból, ő képezte Bruce Wayne-t Denevéremberré, majd óriási sikert aratott az Elrabolva című film hőseként, hogy később a legendás Szupercsapat fejeként térjen vissza a mozivászonra. Ezúttal a jeges vadonban találkozunk vele, és úgy tűnik, a Fehér pokol akciójelenetekkel dúsított, morális kérdéseket is feszegető lélektani drámája további magasságokba emelheti egyébként is szeretett hősünket.

Ottway (Liam Neeson) egy alaszkai olajfúró állomás vadászaként dolgozik – neki kell megvédenie a torony kétes múltú dolgozóit az időről időre rájuk rontó farkasoktól. A fúrás végeztével a csapat repülővel indul vissza a civilizált világba, de a gép – a jeges semmi közepén – földbe csapódik. A kevés túlélőt Ottway próbálja kivezetni a vadonból, de az őket körülvevő embertelen környezetben, a farkasok folyamatos jelenléte mellett ez szinte kilátástalan vállalkozásnak tűnik. Hőseinknek nemcsak a viharokkal és agyarakkal rájuk támadó természettel, hanem saját múltjukkal, félelmeikkel és emberségükkel is szembe kell nézniük ezen az Istentől elhagyott helyen.

A történetet a film lazán kapcsolt, epizódjellegű jelenetek sorozataként tárja a nézők elé. Nem követi a klasszikus hollywoodi alkotások szigorú problémamegoldó szerkezetét, ahol az események egymásból következő logikai láncot alkotnak – ehelyett inkább körbebarangolja a témát, el-elidőz egy gondolaton, több oldalról megmutatja ugyanazt, majd egyszerűen tovább lép rajta. Ez a szerkesztési mód gyakran eredményez szétfolyó, követhetetlen, vagy egyszerűen unalmas filmélményt, de a Fehér pokol briliáns forgatókönyvének, profi rendezésének és igényesen megrajzolt dramaturgiájának köszönhetően nemcsak hogy elkerüli ezt a hibát, de egyenesen lebilincselő hatással van a nézőkre.

A hihetetlenül erős jelenetek ráadásul ügyesen lavíroznak a drámaiság és a pörgős akciók között. Az egyik pillanatban az ember döbbenten figyeli, ahogy a filmbéli társaság egy tagja megbékél saját közelgő halálának gondolatával, a másikban már ereiben pezsgő vérrel izgulja át a farkasok támadásának akciójeleneteit. Az epizódokat a folyamatosan jelenlévő embertelen környezet hangulata szervezi egységgé, s ebben a film hang- és képvilága is jelentős szerepet játszik. A vaksötét éjszakában felsíró farkasüvöltés önmagában olyan toposz, ami ősi ösztönöket (és félelmeket) pendíthet meg az emberben – a vadon kegyetlensége kinyúl a vászonról, és jeges marokba szorítja a néző szívét. Hőseink küszködésének megrázó atmoszféráját a film visszafogott hangvételű, de lélekig hatoló zenei aláfestéssel teszi még átélhetőbbé, az eredmény pedig olyannyira elementáris hatású, hogy az apróbb gyengeségek fölött – mint az akciójeleneteknél néha zavaróan rángatott kamerakezelés – egy észrevehetetlen kézlegyintéssel átsiklunk.

A zabolázatlan őstermészet ilyen bemutatása önmagában is elismerést válthatna ki, de a film ennél is továbbmegy egy lépéssel: az atmoszférát nem öncélúan ábrázolja, hanem egy mélyebb gondolatiság árnyalására használja fel. Egy ponton túl a jeges vadon a kitaszítottság, a reménytelenség, a halálfélelem összetett allegóriájává alakul, hőseink pedig már nem a faggyal és a farkasokkal kényszerülnek megküzdeni, hanem saját, belső démonaikkal mennek ölre. Durva lelkű, tragédiáktól megkeseredett életű emberek döbbennek rá emberi mivoltuk mélységeire, néznek szembe félelmeikkel, találnak rá rég elveszettnek hitt értékekre önmagukban. A vadon, a civilizáció határain túli világ, ahol Isten nincs jelen, az ember pedig végtelenül elveszett – itt döbbennek rá hőseink, mit is jelent embernek lenni.

A Fehér pokol című film legjelentősebb és egyben legjobb jellemzője, hogy az elmesélt történet, az erős atmoszféra, a szívbe markoló drámai elemek és a különböző filmnyelvi megoldások (mint a zene és a képi világ) olyan egységes élménnyé állnak össze, ami még napokig elkísérheti a nézőt. Csak a legnagyobb alkotások sajátja, hogy az utolsó képsorok után még hosszú percekre némán és dermedten tudják tartani a nézőket. A Fehér pokol képes erre.

Fehér pokol (The Grey)
Rendezte: Joe Carnahan
Színes, feliratos amerikai film, 2012.