© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Band of Gypsys Reincarnation: 40 years after
A korongon tíz Hendrix-szerzemény szerepel. Az eredeti felvételeken hallható éneket itt a gitár helyettesíti, ami nem egyszerű feladat, hiszen Hendrix inkább beszélt, mintsem énekelt. De az együttes célja nem is a reprodukció, hanem az újraértelmezés. Vagy egyszerűen csak a felszabadult örömzene, a közös improvizálás, aminek alapját történetesen Jimi Hendrix dalai adják.
Jimi Hendrix életében megjelent néhány lemeze olyan tömény örökséget adott az utókornak, amelynek titkát talán sohasem fogjuk megfejteni. Az 1967-es Monterey Pop Festivalon összetört gitárral összetört az addig a jazz, a blues és a popzene között álló fal, és ebben rejlik Hendrix igazi jelentősége. Teljesen felborította az akkori könnyűzenei fogalmak rendszerét, újraírta a gitározás, a dalszerkesztés, az előadás szócikkeit. Szinte lehetetlen feltérképezni, hányan készítettek dalaiból feldolgozásokat, vettek fel egész lemezeket tiszteletére. Sajnos jelentős részük nem lép túl a rajongáson, a dalok újrajátszásán. Magyarországon is számos emléklemez készült, jók és gyengébbek, de leginkább a zenekari megszólalásra helyezve a hangsúlyt: a hendrixi zenefilozófia markáns megjelenítése itt is elmaradt – igaz, ez a legnehezebb, de egyben a legizgalmasabb feladat. Vernon Reidtől (Living Colour) tudjuk, hogy a hendrixi hagyományt legjobban úgy követhetjük, ha a saját magunk felfedezte járatlan úton haladunk, ahogyan Jimi Hendrix is tette. Erre szolgáltat elöljáró példát a Band of Gypsys Reincarnation 40 years after című lemeze.
A Band of Gypsys Reincarnation Halper László gitáros vezetésével a jazz irányából közelíti meg Hendrix muzsikáját. De nehogy egy szálloda bárjának sarkában sztenderdező szvingzenekarra gondoljunk! Az elektromos gitár a hendrixi karcos modorban szól, a bőgő és a dob a bebop és a modern fekete jazz lendületében muzsikál. Az eleinte trióban (Kőszegi Imre: dob; Oláh Péter: bőgő; Halper László: gitár) működő formációhoz csatlakozott Fekete István trombitás és Lukács Miklós cimbalmos, aki stílusok feletti zeneiségével és a jazzben ritkán hallott hangszerével újszerű hangzásvilágot adott a zenekarnak. Mindezt gazdagon fűszerezi a lemezen közreműködő három vendégzenész: Randy Brecker amerikai jazztrombitás, Orszáczky Jackie és Tátrai Tibor. Jackie játékát – mivel már nincs közöttünk – egy korábbi közös koncert felvételén hallhatjuk, amire a zenekar utólag játszott fel kiegészítő szólamokat. Így a lemez Jackie emléke előtt is tiszteleg.
A csapat neve nemcsak Hendrix utolsó lemezének címére utal: a tagok többsége roma, ezt a zenei mentalitás és hagyomány hangsúlyozása végett tartotta fontosnak a névadó. Cigányzenekar ma sajnos alig lelhető fel, holott egykor a nagyvárosi vendéglátás elengedhetetlen kelléke volt, munkát és életcélt adva rengeteg kiváló muzsikusnak, akik nemcsak „cigányzenét” játszottak, hanem a magyar jazzmuzsikálást is megalapozták. E hagyomány ápolása Halper László tevékenységének fontos része, akár rádiós műsorvezetőként, könyvszerkesztőként (Zenészlegendák. Legendás történetek legendás romazenészekről, szerzői kiadás, Leányfalu, 2003), akár muzsikusként lép a nyilvánosság elé.
A korongon tíz Hendrix-szerzemény szerepel. Az eredeti felvételeken hallható éneket itt a gitár helyettesíti, ami nem egyszerű feladat, hiszen Hendrix inkább beszélt, mintsem énekelt. De az együttes célja nem is a reprodukció, hanem az újraértelmezés. Vagy egyszerűen csak a felszabadult örömzene, a közös improvizálás, aminek alapját történetesen Jimi Hendrix dalai adják. Így lesz friss, tempós bebop az If six was nine, szvinges valcer a Manic Depression, így nyugszik le a harcos Purple haze. Az akusztikus hangszerek természetes megszólalása, a bőgő puha, mégis határozott ütéssel induló ballagása-szaladgálása, a cimbalom perkusszív futamai és akkordjai, a teljes dinamikai tartományban otthonos dobjáték, a Hendrixtől megismert túlvezérelt, reszelős-karcos elektromos gitár, a trombiták mélabús andalgása vagy eksztázisba hajló csapongása egy különleges zenei csemegét hoz létre. Ritkán találkozunk ilyen magas szintű zenei és azon túli tartalommal.
A Hendrix-dalok mellett Chopin E-moll prelűdjének parafrázisa is hallható. Az első pillantásra meghökkentő kakukktojást az egyedül játszó gitár rubatója belesimítja dalszomszédai sorába, és ahogy szinte észrevétlenül átúszunk a Little wingen keresztül a Third stone from the sun megfordított szólamokkal tarkított bevezetőjébe, olyan érzésünk támad, hogy a muzsika nem számolja az éveket, nem öregszik, nem lesz se jobb, se rosszabb, csak átöltöztetik a mindenkori divathullámok. A ritmusok és dallamok mind érzelmeink olyan csatornái, amiket nem szűkíthetnek le szóbeliségünk korlátai. Ez az időtlenség és térbeli függetlenség jelenik meg a lemezen Orszáczky Jackie énekében, Randy Brecker trombitajátékában, Chopin dallamaiban, Tátrai Tibor húrjain. Cimbalom és elektromos gitár; roma, színes, fehér; New York, London, Budapest; 1849, 1970 és 2010. Ez már majdnem a mindenség, de mindenképp egy pár lépés afelé. Maga Hendrix is szóhoz jut az utolsó felvételen, lelassított beszéde hallható a Third stone from the sun szabad értelmezése alatt.
Ez a lemez csak Magyarországon készülhetett el. Itt él és játszik az a romazenész generáció, akik egy csak itt létező, de mára letűnni látszó zenei hagyományt életben tudnak tartani, befogadva a világból érkező jótékony hatásokat, életszerű, modern muzsikát játszva, ami nemcsak itthon, de külföldön is érdeklődésre tarthat számot. És itt a hangsúly a roma zenei hagyományokon, nem az előadók származásán van. Az a habitus, ahogyan a dallamaikat ritmizálják és ívelik, ahogy a szépet, a vadat, a szomorút, a szelídet a muzsikában kifejezik, az a vérbőség mindenképpen egyéni, különbözik más zenészek mentalitásától. E zenei magatartást lehet kedvelni vagy elutasítani, de közömbösen elmenni mellette lehetetlen.
A lemezről pozitív kritika jelent meg két amerikai jazzportálon (Downbeat, All about jazz), amiben nem minden nap van része magyar zenekarnak. Itthon néhány internetes tudósítástól eltekintve a megjelenés nem szerepelt a hírfolyamban, beható recenzió pedig egyáltalán nem született róla. Pedig e lemeznek ott a helye a jazzfinomságokat gyűjtők polcain, közvetlenül Dresch Mihály felvételei mellett.
A Band of Gypsys Reincarnation Halper László gitáros vezetésével a jazz irányából közelíti meg Hendrix muzsikáját. De nehogy egy szálloda bárjának sarkában sztenderdező szvingzenekarra gondoljunk! Az elektromos gitár a hendrixi karcos modorban szól, a bőgő és a dob a bebop és a modern fekete jazz lendületében muzsikál. Az eleinte trióban (Kőszegi Imre: dob; Oláh Péter: bőgő; Halper László: gitár) működő formációhoz csatlakozott Fekete István trombitás és Lukács Miklós cimbalmos, aki stílusok feletti zeneiségével és a jazzben ritkán hallott hangszerével újszerű hangzásvilágot adott a zenekarnak. Mindezt gazdagon fűszerezi a lemezen közreműködő három vendégzenész: Randy Brecker amerikai jazztrombitás, Orszáczky Jackie és Tátrai Tibor. Jackie játékát – mivel már nincs közöttünk – egy korábbi közös koncert felvételén hallhatjuk, amire a zenekar utólag játszott fel kiegészítő szólamokat. Így a lemez Jackie emléke előtt is tiszteleg.
A csapat neve nemcsak Hendrix utolsó lemezének címére utal: a tagok többsége roma, ezt a zenei mentalitás és hagyomány hangsúlyozása végett tartotta fontosnak a névadó. Cigányzenekar ma sajnos alig lelhető fel, holott egykor a nagyvárosi vendéglátás elengedhetetlen kelléke volt, munkát és életcélt adva rengeteg kiváló muzsikusnak, akik nemcsak „cigányzenét” játszottak, hanem a magyar jazzmuzsikálást is megalapozták. E hagyomány ápolása Halper László tevékenységének fontos része, akár rádiós műsorvezetőként, könyvszerkesztőként (Zenészlegendák. Legendás történetek legendás romazenészekről, szerzői kiadás, Leányfalu, 2003), akár muzsikusként lép a nyilvánosság elé.
A korongon tíz Hendrix-szerzemény szerepel. Az eredeti felvételeken hallható éneket itt a gitár helyettesíti, ami nem egyszerű feladat, hiszen Hendrix inkább beszélt, mintsem énekelt. De az együttes célja nem is a reprodukció, hanem az újraértelmezés. Vagy egyszerűen csak a felszabadult örömzene, a közös improvizálás, aminek alapját történetesen Jimi Hendrix dalai adják. Így lesz friss, tempós bebop az If six was nine, szvinges valcer a Manic Depression, így nyugszik le a harcos Purple haze. Az akusztikus hangszerek természetes megszólalása, a bőgő puha, mégis határozott ütéssel induló ballagása-szaladgálása, a cimbalom perkusszív futamai és akkordjai, a teljes dinamikai tartományban otthonos dobjáték, a Hendrixtől megismert túlvezérelt, reszelős-karcos elektromos gitár, a trombiták mélabús andalgása vagy eksztázisba hajló csapongása egy különleges zenei csemegét hoz létre. Ritkán találkozunk ilyen magas szintű zenei és azon túli tartalommal.
[youtube]1PAzDsZqGi4[/youtube]
A Hendrix-dalok mellett Chopin E-moll prelűdjének parafrázisa is hallható. Az első pillantásra meghökkentő kakukktojást az egyedül játszó gitár rubatója belesimítja dalszomszédai sorába, és ahogy szinte észrevétlenül átúszunk a Little wingen keresztül a Third stone from the sun megfordított szólamokkal tarkított bevezetőjébe, olyan érzésünk támad, hogy a muzsika nem számolja az éveket, nem öregszik, nem lesz se jobb, se rosszabb, csak átöltöztetik a mindenkori divathullámok. A ritmusok és dallamok mind érzelmeink olyan csatornái, amiket nem szűkíthetnek le szóbeliségünk korlátai. Ez az időtlenség és térbeli függetlenség jelenik meg a lemezen Orszáczky Jackie énekében, Randy Brecker trombitajátékában, Chopin dallamaiban, Tátrai Tibor húrjain. Cimbalom és elektromos gitár; roma, színes, fehér; New York, London, Budapest; 1849, 1970 és 2010. Ez már majdnem a mindenség, de mindenképp egy pár lépés afelé. Maga Hendrix is szóhoz jut az utolsó felvételen, lelassított beszéde hallható a Third stone from the sun szabad értelmezése alatt.
Ez a lemez csak Magyarországon készülhetett el. Itt él és játszik az a romazenész generáció, akik egy csak itt létező, de mára letűnni látszó zenei hagyományt életben tudnak tartani, befogadva a világból érkező jótékony hatásokat, életszerű, modern muzsikát játszva, ami nemcsak itthon, de külföldön is érdeklődésre tarthat számot. És itt a hangsúly a roma zenei hagyományokon, nem az előadók származásán van. Az a habitus, ahogyan a dallamaikat ritmizálják és ívelik, ahogy a szépet, a vadat, a szomorút, a szelídet a muzsikában kifejezik, az a vérbőség mindenképpen egyéni, különbözik más zenészek mentalitásától. E zenei magatartást lehet kedvelni vagy elutasítani, de közömbösen elmenni mellette lehetetlen.
A lemezről pozitív kritika jelent meg két amerikai jazzportálon (Downbeat, All about jazz), amiben nem minden nap van része magyar zenekarnak. Itthon néhány internetes tudósítástól eltekintve a megjelenés nem szerepelt a hírfolyamban, beható recenzió pedig egyáltalán nem született róla. Pedig e lemeznek ott a helye a jazzfinomságokat gyűjtők polcain, közvetlenül Dresch Mihály felvételei mellett.
