Átléphető határ

Az idei Könyvhétre jött ki Dunajcsik Mátyás első vegytisztán prózai műfajú kötete. A tény azzal együtt érdekes, hogy a szerző a JAK-füzetek sorozatában megjelenő előző könyvéért (Repülési kézikönyv) már megkapta az első kötetes, magyar nyelvű prózaíróknak járó Bródy Sándor-díjat, holott a próza csak egyike volt a könyvében megtalálható műfajoknak: műfordítás, vers, esszé is szerepelt benne. Ezt sokféleképpen fel lehet fogni – úgy is, hogy elismerésre méltó és meglepő: meg tudta győzni a döntnököket, hogy az évi mezőny legjobb teljesítménye prózában az övé. És úgy is, ahogy egyik kritikusa, Jászberény Sándor tette. Ki-ki döntse el maga.

Két ciklusra oszlik a kötet, az egyik címe Balbec Beach, a másiké Berlin alatt a föld (mindegyik egy-egy novella címe is). Az írásokat Plinio Ávila Márquez mindennapi tárgyakat (öngyújtó, horgászbot stb.) ábrázoló kisgrafikái illusztrálják, a Berlin alatt a föld pedig egy, az említett grafikus metrójegyekre rajzolt képei alá írt novella, ahol egy metrójegyes kép alá egy (néhol kettő) mondat kerül, így a kötet nagyjából hetven oldalát ez a körülbelül nyolcvan mondatból álló írás teszi ki. Hogy mivel találkozunk a kötetben? Szerelemmel főleg, és egy kevés halállal. A szerelem Dunajcsiknál homoszexuális (homo-/biszexuális vagy leszbikus) szerelem. Ha nem tévedek: mindig. Ám csak első ránézésre egyértelmű, hogy így van – ahogyan meleg szerzők sokszor heteroszexuális szerelemről írnak, vagy azonos nemű társaikkal megélt szerelmi életüket „heteroszexualizálják”, úgy Dunajcsiknak sem kellene minden szereplőjének melegnek lennie.

Egyébként a homoszexualitásról általában ízlésesen, szépen vagy épp humorral ír, vagy néhol: igyekszik írni, mellőzve a pornográf részleteket. Ami nem jó vagy rossz, nem csak így lehet, de Dunajcsiknak úgy fest, ez fontos belőle. Figurái, mint a heteroszexuálisok is, általában szeretkeznek, majd erről beszélnek, és többnyire az idő nagy részében inkább csak beszélnek róla, egy-egy csókról álmodoznak, a múltba visszarévedve merengenek rajta vagy az elszalasztott lehetőségen, aztán megcsalják egymást, a barátaik összejönnek egymással. Nem vagyok benne biztos, hogy szüksége van egy jó novellának erre a plusz csavarra, még akkor sem, ha az életben valóban így volt. Dunajcsik szerelmi sokszögeit szemlélve az olvasó, miután a kezdeti izgalmakat hátrahagyta, azzal kell szembesüljön, hogy a homoszexuálisok is ugyanolyan emberek, mint a heteroszexuálisok (ami népnevelésnek remek). Ezután ugyanazzal a mércével értékeli ezt a prózát, leválasztva róla a homoszexualitást, mert ha a történetekben szereplők nemét és nemi identitását a megszokottra cseréljük, és úgy nem működik, akkor az a novella (vagy benne a szerelmi szál) eredetileg sem működött. A Balbec Beachben hol működik, hol nem. A láthatatlan Budapestben és a Szex és irodalomban a homoszexualitás inkább polgárpukkasztás, az Átkelés a Lidóra címűben az alig történettel és Velencével mint helyszínnel együtt már soknak tűnik, a Szlovák tangóban szép, a Formalinban jó ötletnek hat, míg a Szerb Antal megkísértése és a Piccolo Nivico a másság jelenlététől sem lesz igazán izgalmas.

A kötetben hemzsegnek a klasszikusok (számos formában idéződnek meg: rájátszás, utalás, sőt az utolsó novella szereplője maga Proust), lépni alig tudunk tőlük. Már ez is furcsa, de emellett mindegyik szereplő művész. Író, képzőművész, fotográfus, műfordító stb. Ha ez nem lenne elég, Balbec Beachen majdnem mindenki sznob. Balbec Beach maga a sznobság. A kötetet olvasva egy olyan világpolgár bontakozik ki lelki szemeink előtt, aki megjárta Velencét, Berlint, Budapestet, Pozsonyt, és általában vagy szerelmes, vagy szerelmes volt, vagy szerelmes lesz, és eközben annyi történt vele, hogy meg kellett írnia egy könyvhöz egy előszót, vagy találkozott valakivel, akivel végül nem beszélgetett. Vagy el kell mennie egy kiállításra, esetleg el kell olvasnia egy könyvet és közben kompozíciós egységről elmélkedik, vagy hogy lefekvés előtt olvas egy kis Proustot vagy Virginia Woolfot. Mint Dunajcsik a Bródy-díj kapcsán adott egyik interjújában mondta: „Hát igen, először nem ártana definiálni, hogy kit nevezünk sznobnak, hiszen ma már bárki, aki még mutat valamelyes érdeklődést a klasszikus, európai kultúra iránt, könnyen a sznobok között találja magát… Én mindenesetre erre a kultúrára tettem fel az életem, pontosabban ez a kultúra csinált belőlem embert, és ezt a hatást valószínűleg soha nem fogom tudni levetkőzni; nem mintha akarnám. Jól érzem magam »az írásbeliség testmelegében«, ahogy Nádas Péter írja egyik esszéjében. Számomra az olvasás, sőt a művészet általában, a film, a zene, a képzőművészet, a színház éppúgy az »élet« része, mint minden más, és mivel mint minden író, én is magamból dolgozom, az írásaimban is ugyanúgy megjelenik rengeteg művészeti- és olvasmányélmény, mint az, ha előző nap kiborítottak, megaláztak, vagy épp ellenkezőleg, boldoggá tettek, vagy éppen egy jót szeretkeztem. Ha sznobériának számít, hogy a szereplőim időnként Nádas-mondatokban gondolkoznak, merevedésük van egy könyvtárban, vagy Dantét idézik, ha a csillagos égre néznek, hát legyen.”

Szerintem tényleg sznobériának számít mindez. Ami azért baj, mert a szerző, és vele együtt az írások, kevésbé lesznek ettől szimpatikusak. Dunajcsik néhol feleslegesen terheli meg – ha ez szándékos – a befogadási folyamatot azzal, hogy ennyire a földtől, a valóságtól elváltak, és ezáltal ellenszenvesek is hősei. A Szex és irodalomban a huszonnégy éves műfordítót például egy regény lektorálására kéri fel a híres Nyugat Kiadó, a megbízott pedig egy ponton azon gondolkodik, hogy „tulajdonképpen megszokhatta volna már, hogy olyan helyekre járjon, ahová mások ilyen fiatalon csak kivételes esetekben nyernek bebocsáttatást”. A kivételezett főhős egy másik novellában, a Szlovák tangóban is megjelenik: a Dunán hajózva „egy nemzetközi kulturális békemisszió követeként”, ahová őt mint magyar költőt hívták meg. Pár sorral arrébb már a magyar költőről (általában véve A magyar költőről) így ír: „A magyar költő például bármikor probléma nélkül képes korának legszebb magyar verseiből szavalatot tartani ékes magyar nyelven.” Majd tovább sorolja, mikre képes A magyar költő : „[…] elbűvölő társalgó és elsőrangú tolmács, különösen, ha arról van szó, hogy a magyar cimbalmos nem érti, mit mond neki angolul az argentin tangóharmonikás, és hogy mi baja van mindezzel a marokkói énekesnőnek, aki viszont csak franciául beszél. A magyar költő bármikor felvilágosítást ad nyugat-európai útitársainak, ha az államszocializmusról kérdezik. A magyar költőnek külön kabinja van, és szabad óráiban Esterházyt olvas. A magyar költő heteroszexuális, de ha nem, az se baj, csak ne nézze olyan feltűnően a szerb hegedűst, mert hamarosan a Dunában találja magát.”

Hogy ne menjünk messzire, én például magyar költő vagyok (ha arról van szó), de biztosíthatok mindenkit, hogy egy sort sem tudnék szavalni franciául. És a többiről nem is beszélve. Ha pedig általánosságban beszél a magyar költőről, a magyar cimbalmost is úgy kell értenünk, akárcsak a többieket, akik közül bizonyosan akad nem egy, aki nem szorul francia/angol tolmácsra. De valószínű, hogy Dunajcsik sem így gondolta. Hanem hogy a novella hőse mint magyar költő mindezt a szituációt átélte, neki birtokában voltak ezek a képességek. Egyébként a Korunkban közölt naplója alapján, ha máshonnan nem tudnánk, láthatjuk, hogy a magyar költő alakjában a szerző nagyjából egészében saját magát formázhatta meg, mint ahogy az sem titok, hogy Dunajcsik a Magvetőnél dolgozott. Ideges bizonyítási kényszert érzünk ezekben a sorokban, és ettől – a műveltséggel történő lenyűgözés iránti vágytól – nincs az az olvasó, akinek merevedése támadna.

Ennyiből, gondolom, kitűnt, hogy Dunajcsik gyenge pontja ha nem is a történetmesélés, de a történet, a témaválasztás, illetve ebből következően gyakran a tét hiánya biztosan. Ez alól például kivétel az Apám könyvtára, ahol inkább a történet viszi el az írást. Itt azt érezzük – és ez mindenkinek jó hír –, hogy jobb lett volna, ha kicsit ráérősebb tempóban, részletesebben fejti ki nekünk az elmegyógyintézet lakóinak történetét, szívesen olvastunk volna többet az ágyúzott városról és a közelebbről meg nem nevezett háborúról, a betegek irodalmi hősökké válásáról. Örülünk, hogy az ötlet felbukkan egy másik novellában, az egyébként szintén jól sikerült Formalinban, ahol egy bécsi Anatómia-Patológiai múzeumban megrendezett felolvasáson a főhős, Zombor mint novellát olvassa fel a „közepes hosszúságú elbeszélést az Isten háta mögötti elmegyógyintézetről, melynek egyetlen orvosa gyógyszerek hiányában a világirodalom klasszikusaival igyekszik helyreállítani betegei lelki nyugalmát. A kiadós olvasókúrát követően a kliensek – miután mindannyian felvették egy-egy regényhős személyiségét – annak rendje és módja szerint halomra gyilkolják egymást.”

A Formalin egyébként nemcsak az Apám könyvtárához csatol vissza, hanem az Elefánt című novellához is, ahol egy taxidermista művész, Henrik és az ő Mamikájának elefántiázisos lába a főszereplők, meg egy sült csirkeláb. Az írás nem is a Taxidermia című film nyilvánvaló áthallásai miatt erőltetett, hanem mivel az egyébként manapság olyan divatos testi rothadás esztétikummá való alakításával kapcsolatban nem hagy ki egyetlen ziccert sem a szöveg. Valahogy az egész kimódolt, hatásvadász lesz. Nem az zavaró, hogy vannak motívumok, és ezek a motívumok egymásra rímelnek – A láthatatlan Budapestben például az jól sül el, hogy Adidas melegítőt hord a fiúkurva, Miskin herceg, akit utána Dunajcsik nagymacskához hasonlít, egymásra vetítve a melegítő és az állat csíkjait; a Formalinban is szerethető, hogy egymás leszbikus szerelmeivé vált egykori szeretőit Zombor szívüknél összenőtt sziámi ikreknek látja az Anatómia-Patológia múzeumban. Viszont az, hogy – maradva A láthatatlan Budapestnél – az egyik szereplőt ráadásul Tigris Lilinek is hívják, már megint csak sok. És az Elefántnál is azt érezzük, hogy az amúgy is minden ízében hideg, gépi, idegen, tökéletességre törekvő elbeszélésben, amely egyébként is a holttestekkel foglalkozik, ha a hörcsögöt nem Ozírisznek hívnák, vagy a Henrik kiállítását szervező kurátor lánynak, Dalmának nem épp szemet ábrázoló fülbevalója volna, vagy ha már a Mamika lába elefántiázisos, akkor ugyanennek a kurátornak a csizmája nem épp elefántbőrből lenne, jobban elhinnénk az egészet. Egy ziccer kihagyásával máris hihetőbb volna az írás. Az elefántiázisos nő ne hagyja az unokájára a rossz lábát, s a srác ne csirkelábat vigyen a nagyanyjának, hanem mondjuk tökfőzeléket.

Amennyire nincs semmi, vagyis nagyon kevés emberi ebben az elbeszélésben (a fiú és Mamika érzelmi kapcsolatára vonatkozó mondatok és azok párbeszédei ellenpontozhatnák ezt a csonthidegséget, csak sajnos erőtlenek ehhez), és amennyire csinált lesz a felesleges motívumhalmozástól a végeredmény, annyira megkapóan emlékezetes – talán mert tényleg őszinte? – a kötet Berlin alatt a föld című írása. Itt is tökéletesen tudatában van a szerző a Berlin alatti metrójáratokkal összepárosítható minden lehetséges motívumnak, de valahogy ez itt nem hat művinek. Egy fiú beszél a frissen elhunyt metróvezető apjáról és vele együtt a metróról és Berlinről, az emberekről a berlini ég és berlini föld alatt olyan telitalálat mondatokkal, mint ez is: „Jobban kellett volna figyelnem rá, ahelyett, hogy időnként fásult »igen«-eket és »nem«-eket dobálok a telefonkagylóba, mintha érmékkel etetnék egy automatát.” Dunajcsik egyébként ért a hatásos mondatokhoz. Hasonlóan mesteri, mikor az Apám könyvtárában orvosa azt mondja: „úgy éreztem magam, mintha nem is egy Istentől elhagyott szanatóriumban élnék egy csapat elmeháborodottal, hanem egyenesen apám fejében, valahol a magasra boltozott homlok és szeszélyesen ívelt szemöldökök mögött, amelyet az utolsó időben felismerhetetlenségig eltorzított a rák.”

Egyébként a már említett Szlovák tangónak – ha elfeledjük azt a furcsa részt A magyar költőről – finom megoldás például a zárlata is, amikor a főhős régi szerelmét új kedvesével látja sétálni. „Úgy mentek egymás mellett, mint két testvér vagy két nagyon jó barát. Mégis, egy-egy véletlennek tűnő mozdulatban, a kezek hirtelen összeérésében s a lépések metronóm módjára azonos ütemében az avatott szem könnyen észrevehette a szlovák tangó félénk és titkos lépéseit.”

A kötetet átlapozva látjuk: nem a humor a fő erőssége. Igaz ez Piccolo Nivico című elbeszélésére is, ahol egy öreg szuicid homoszexuális, bizonyos Kárló bácsi és az ő fonnyadt grófnőjének egyoldalú szerelme fullad banális, Rómeó és Júlia-szerű halálba. Ez és a kötet zárónovellája – ahol Dunajcsik Proust és Freud jelentéktelen találkozását mutatja be –, valamint a Szerb Antal megkísértése (itt a hős egy Szerb Antal-kötet utószavát írja meg, egy nővel, akinek a neve ráadásul Szerb Anita) a kötet talán legkínosabb részei.

Amikor viszont a szerző esszéisztikus körmondatokban egy témát akar kimeríteni, vagy egy hangulatot megragadni, érezzük, elemében van. Az említett nagyvárosok leírásai például hangulatosak, pontosak. Azért muszáj azt is megjegyezni, mikor Budapestről és lakóiról ír, rendre beleszalad idegesítő, néhol sértő s nem is feltétlenül helytálló általánosításokba. „Vajon mikor lett a város ennyire sötét és idegen, mikor veszítette el a kapcsolatát a saját köztereivel?”, vagy máshol: „Pozsony belvárosáról az volt a benyomásom, hogy olyan, mintha a budai Várat néhány kerülettel kibővítették volna, és rendszeresen takarítanák – az emberekről is nagyjából ezt gondoltam.”

Másutt már nem a városról, hanem arról olvashatunk, milyen sok mindenre alkalmas a magyar nyelv, de „egyetlen dolgot nem lehet vele: kimért, pontos és precíz mondatokban, egyszerű és józan hangfekvésben beszélni. És ha belegondolunk, talán éppen ebbe megy tönkre ez az ország.” (Mindezt a novellában egyébként egy 24 éves műfordító gondolja.) Állítására helyenként Dunajcsik maga cáfol rá, nagyon is pontos – vagy éppen lírai szépségű – soraival. „Kacagva szálltak róla az esőcseppek, mint egy Krúdy-novellában.” Vagy máshol: „A téboly ugató kutyái már a falakat kaparták.”

A szerző nem csak beszélni szeret róluk, de szeret a Proust- és Mann-kaliberű klasszikusok köpönyegébe bele is bújni, és ha nem saját magáról akar írni, ez jól is áll neki, de – vagy mert a fiatal olvasókra is számít, vagy mert ő maga is még nagyon fiatal ahhoz, hogy ne tegye – néha ezekbe a gyönyörű képekbe és körmondatokba belerondít az ebben a köpönyegben keresettnek tűnő lazaság vagy csak nettó slendriánság. Például egy hetvenéves ember hullája és egy hetvenéves hulla nem ugyanaz. Ugyanaz érződik ezekből a választásokból, mint abból, hogy a belső borítóra épp azt a fotóját választotta, amit választott. A szövegek stílusához nehezen tudjuk feszültség nélkül illeszteni a képen látható gördeszkás, sportcipős, motoroskesztyűs, amúgy rokonszenves srácot. És ez a feszültség nem pluszt ad a hatáshoz, hanem inkább elvesz abból.

Dunajcsik Mátyásnak élete az irodalom, a nyelv. A fülszövegben eddigi állásait sorolja: műfordító, tolmács, kritikus, blogger, nemzetközi levelező. És mint mindenkinek, élményei determinálják is a prózáját. Úgy tűnik, ezek az élmények leginkább olvasmányélmények. És ez – mint például Borgesnél és sok más literátornál is látjuk – nem lenne feltétlen baj, de Dunajcsiknál mégis hiánynak éljük meg. Élete – talán korából, talán életkörülményeiből is következik mindez – mintha nem látná el elég munícióval, hogy többször legyen igazán meggyőző. Hiszen azt látjuk, izgalmasabb, mikor az élet akár sötétebb, komorabb, súlyosabb, de mindenképp valamiként valóban megélt oldaláról akar őszintén beszélni nekünk.

A Balbec Beach alapján Dunajcsiknak kevés hiányzik ahhoz, hogy egy nap akár kedvenc íróink egyike legyen. Talán ez az őszinteség. Vagy talán csak az alázat. Mert amíg például a már említett Borges-től nem tanulja meg, hogyan kell alakoskodás nélkül elnézést kérnie a nem túl jó ógermán kiejtése miatt, vagy például Esterházytól, hogy amikor a német tudásáról ír, azt is hozzá tudja tenni, a névelő eltalálása tulajdonképp kegyelem kérdése, addig ez a kevés nagyon soknak tűnik. A Berlin alatt a föld és az Apám könyvtára című novellák ugyanakkor azt sejtetik: a határ átléphető.

Dunajcsik Mátyás: Balbec Beach, Libri, Budapest, 2012.