A réz is lehet fekete fém

Ha a kortárs black metal világának legkülönlegesebb és számomra legkedvesebb zenekarait kellene felsorolnom, nagy valószínűséggel az elsők között jutna eszembe a szombathelyi Sear Bliss neve. A közel húsz éve munkálkodó zenekar már nemcsak itthon, hanem Nyugat-Európában is mérhető sikereket ért el, amelynek hátterében két tényező áll: egyrészt az urak letagadhatatlan zenei kvalitásai, valamint a rézfúvós hangszerek alkalmazása.

Legújabb, idén januárban megjelent albumuk, az Eternal Recurrence címében utal a 2007-es lemez (The Arcane Odyssey) óta eltelt ötéves várakozási idő lezárulására, illetve a zenekar 2009-es kvázi széthullása utáni helyreállásra is. Ez pedig afféle visszatérést is jelentett, hiszen mikor Nagy András énekes-basszusgitáros egyedül maradt ­– mert az akkori tagság nézeteltérésekre hivatkozva távozott mellőle, megalapítva az I Divine együttest –, korábbi társait kereste fel, hogy újra együtt dolgozzanak.

Az azóta négy állandó tagot számláló csapat rövidesen kiegészült egy új zenésszel, Bruszel Balázs trombitással (a poszt megnevezése nem tökéletes, erről még később ejtek néhány szót), aki a billentyűs hangszerekért is felelős. A kvintett 2011 közepén vágott neki az új lemez rögzítésének, a munka eredménye egy folyamatosságot tükröző, de egyben kísérletező korong lett.



A kicsivel több mint 37 perces, tehát akár rövidnek is mondható kiadvány összesen hét tételt tartalmaz, amelyek átlagosan öt perces játékidővel rendelkeznek. Mivel a korábbi lemezek képi világához képest a borító meglehetősen egyszerűre sikerült (talán ez is az új kezdet puritán leképeződése?), azt meghaladva így érdemesebb inkább azonnal a zenével foglalkozni.

Az első dal, a The Eternal Quest a már szinte a Sear Bliss védjegyévé vált éteri szintetizátorhangokkal kezdődik, amit rövidesen szintén ismerős dallamok követnek. A második perc tartalmazza az első igazán különleges momentumot, amikor a gitárok kiszállnak, csak a basszus és a dob marad, és ezekhez csatlakozik a trombita. Mindig jellemző volt a jeges atmoszféra megteremtése a Sear Bliss zenéjére, de ilyen hirtelen és erőteljes módon talán még sosem sikerült eltalálniuk. A közepén és a végén thrash-es reszelésekkel is operáló dalban eddig nincs semmi különleges, csupán egy újabb jól sikerült tétel a szombathelyi zenekar palettáján.

Az igazi érdekesség a harmadik perc közepén kerül elő, amikor is – először a csapat pályafutása során – dallamos ének színesíti az eddig megszokott atmoszférikus black metalt. Nem kell azonban megijedni, nem a skandináv és amerikai zenekaroknál megszokott slágeres éneklés keveredik András károgásával, hanem inkább hangulatfokozó jellegű, háttér- és/vagy csordavokálszerű rövid és egyszerű szakaszok azok, amik bekerültek az eszköztárba.

Ez végigkíséri és jellemzi az albumot, szinte nem múlik el dal anélkül, hogy valami hasonló kiegészítő vokált halljunk. A második, Ballad Of The Shipwrecked című dalban domborodik ki a legjobban ez az új elem, a háttérben a tenger zúgásával és tubára emlékeztető betoldásokkal mindenki az éjszakai tengeren érezheti magát, amely a vihar után lecsendesedve leselkedik a hajótöröttek lelkére.

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=K3DPR9Piswo[/youtube]

Külön kiemelendő, hogy a megszokott, főként harsonára építő rézfúvós szakaszok rétegzettebbé váltak. Bár Bruszel Balázs „csak” trombitásként van feltüntetve, az album dalaiban az említett két hangszer mellett – ahogy arra már utaltam – tuba is fellelhető az egyes tételekben. A Great Cosmic Disorder erre a legjobb példa, amelynek második felében és lezárásában együtt szólalnak meg ezek a nem kifejezetten metal-hangszerek. Ezeken túl az ismert lebegős, kozmikus hangulatot árasztó szintetizátorjáték és a komor black metal-eszközök mellett thrash-, doom-, sőt death metal-fogások is keverednek a bő félórában.

A hangzás és a stúdiómunka már az elmúlt évtizedben megszokott módon magas színvonalú, hála a nemzetközi kiadónak és persze az urak tehetségének. Ez a tehetség pedig most is megmutatkozott: A Sear Bliss összehozta pályafutása legtömörebb és valószínűleg még sokáig legvitatottabb albumát, amely rengeteg odafigyelést és türelmet igényel, hogy megérjen és megnyíljon a hallgató számára. Új kezdetnek mindenképpen tökéletes, és visszatérésnek is kiváló, hiszen ha a mélyére tekintünk, akkor az eddig szokatlan dallamos ének, a doom- és thrash metal-elemek, a merész, kísérletezős hangvétel alatt a mélyben ugyanazt az atmoszférikus és mással össze nem téveszthető Sear Blisst találjuk, amely mindig is a magyar underground zenei élet legfényesebb fekete csillaga volt és lesz is.

Sear Bliss: Eternal Recurrence, Candlelight Records, 2012.