• A legrosszabb Pixar-film

    Mark Andrews, Brenda Chapman: Merida, a bátor

    2012.08.17 — Szerző: Szövényi-Lux Balázs

    Hiába a bájos arc, a csodás vörös haj­tincsek, ha a forgató­könyvből hiányzik az érett­ség és az érzé­kenység, ha az alkotók inkább modern­kedni próbálnak ahelyett, hogy olyan körül­ményeket terem­tenének Merida köré, melyek­ben valóban kibon­takozna, és szeret­hetővé válna. Így a kis­hölgy­ről inkább Miley Cyrus „meg­ható” siker­törté­netei jutnak eszünkbe, mint egy bájos király­lány boldog­ság­kere­sése.

  • Ha egy márka kialakul, ha létrejön egy minőséget jelentő logó, az bizony elvárásokat támaszt és adott színvonalat követel meg. A Pixar az animációs filmek terén a legmegbízhatóbb és legigényesebb névvé nőtte ki magát, ám sikere nemcsak a rendkívül kidolgozott látványban és technikai teljesítményben keresendő, hanem az érzékeny karakterábrázolásban, a meglepő történetekben és az érett humorban, mely első munkájuktól (Toy Story) kezdve jellemezi őket. A többi stúdiótól abban különböznek gyökeresen, hogy a nézőt nem zizivel, nem folyamatosan idétlenkedő karakterekkel vagy erőszakkal igyekeznek lekötni: újító alkotók sorakoznak a Pixarnál, mégis a hagyományból merítenek elemeket, az értékek mentén haladnak. Ezért az olyan mozik, mint a Wall-E, a L’ecsó vagy a Fel! nemcsak a kicsik kegyeit nyerték el, de rendre az év legjobb filmjei között szerepeltek, sőt anno több lélek szorult a szerelmes robot meséjébe, mint a sokat sztárolt romantikus mozikba. Ez a csodálatos sorozat az új alkotásukkal egyértelműen megszakadt: a Merida, a bátor nem az a Pixar-film, amire vártunk.

    A vörös hajú kislány története a régi lovagos, páncélos és medvés időkből olyan melléfogás, melyre eddig nem volt példa a sikergyáros stúdió történetében. Az ifjú hölgy uralkodó családba született, és mivel már benne jár a kamaszkorban, szülei elérkezettnek látják az időt, hogy férjet keressenek neki. Összehívják hát a birodalom nemeseit, hogy fiataljaik próbákon bizonyítsák rátermettségüket, és nyerjék el a szépséges királylány finom kis kezét – eddig nincs is gond a történettel. Ám Merida, az ifjú önmegvalósító úgy érzi, élete ezzel a szakadék szélére jutott, és semmilyen körülmények között nem kíván megházasodni, mert szíve szerint nem áll készen a tartós és odaadó párkapcsolatra – klasszikus elem ez is, nincs vele semmi probléma. Így fogja magát, megszökik a várból, elzarándokol egy boszorkányhoz, akitől azt kéri, hogy változtassa meg a sorsát, pontosabban, hogy változtassa meg az anyját – tessék? No, de őrizzük meg a jókedvünket, és nézzük, hogyan sikerül a kislány sorsjobbító kísérlete: úgy, kedves mindenre fogékony nézők, hogy a királyné egy sötét, szőrös medvévé alakul. Ha ez nem lenne elég, a kevés intellektussal megáldott király – aki a medvék nagy ellensége – nem tud a csodás eseményekről, így le akarja vadászni a szőrös testű, királynő lelkű feleségét. Merida pedig kezdi úgy érezni, hogy nem döntött jól, és talán mégis szereti a neki jót akaró anyukát, és esetleg segíteni kéne neki valahogy visszaváltozni – szép mese, ugye?

    Íme tehát az új főhősünk: nem szeretetre vágyik, nem a világot menti meg, még csak az igazi életcéljára sem talál rá. Magasztos küldetése csupán az önállósodás, a függetlenedés minden szabálytól és béklyótól, a saját útjára való rálépés – meg a mama megmentése. Ez akár lehetne egy elfogadható példázat a kamaszkorról, a felnövésről, de a súlytalan, lapos és olykor egész groteszk cselekmény, az alkotói kézjegy hiánya ezt nem teszi lehetővé. Hiába a bájos arc, a csodás vörös hajtincsek, ha a forgatókönyvből hiányzik az érettség és az érzékenység, ha az alkotók inkább modernkedni próbálnak ahelyett, hogy olyan körülményeket teremtenének Merida köré, melyekben valóban kibontakozna, és szerethetővé válna. Így a kishölgyről inkább Miley Cyrus „megható” sikertörténetei jutnak eszünkbe, mint egy bájos királylány boldogságkeresése.

    Az alkotók azt sem tudták eldönteni, mégis kinek készül a drága látványfilm, így végül egy olyan végeredmény született, mely senkinek sem kedvez igazán. A mozi bővelkedik gyerekes humorban, együgyű szituációkban, melyek arra hivatottak, hogy a kicsik nevessenek – fognak is. Ráadásul többször dalra fakadnak a szereplők – igen, még mindig Pixar-filmben járunk –, kifejezetten gyenge nótákat előadva, de a rendezők szerint a gyerekeknek ez is elég. Viszont a történet nem szolgál jó útmutatással a problémák megoldáshoz, és inkább a 13–16 éveseket célozza, ők érthetik igazán a kamaszlány „szenvedéseit” és dilemmáit – nekik viszont túl gyermeteg lesz a hangulat, és unalmas a cselekmény. Az igazi vesztes a becsapott felnőtt, az érett közönség lett, ugyanis a valóban gyönyörű látvány, az élethű könnyek és a „nagyon” valóságos családjelenetek szolgálnának a kényeztetésükre, ám mindez rendkívül kevés az emlékezetes élményhez.

    Akadnak szép pillanatok, előfordulnak humoros szituációk és megmozdulások, ám ez nem változtat azon, hogy az elmúlt évek legrosszabb animációs filmjét kaptuk erre a nyárra – és nem az újdonság hiányával van a baj. Hasonló, női főhőst már láthattunk nemrég az Aranyhajban, ám akkor a Disney sikeresen mesélt klasszikus történetet úgy, hogy azt széles közönség élvezte. A Pixar egyetlen mentsége most az maradt, hogy más rendezők dolgoztak a Meridán, mint akik az eddigi alkotásoknál remekeltek. Reméljük, a közeljövőben még számíthatunk rájuk, a kreativitásukkal és érzékenységükkel együtt.

    Merida, a bátor (Brave)
    Rendezték: Mark Andrews, Brenda Chapman
    Színes, magyarul beszélő, amerikai animációs kalandfilm, 2012.

  • További cikkek