• A közös emlékezés felelőssége

    Széttépett esztendők (1938–1944) - kiállítás Budapest Főváros Levéltárában

    2014.06.16 — Szerző: Bodnár Zsuzsa

    Hogyan élték át a budapestiek a zsidótörvények nyomában járó kirekesztést és üldöztetést? Mi történt a négy fal között a csillagos házakba való költöztetést követően? Ilyen és hasonló kérdésekre keresi a választ a Budapest Főváros Levéltárában múlt héten nyílt, soha nem látott dokumentumokat is bemutató kiállítás.

  • „Hogyan juttattak oda valakit, hogy elkeseredésében és tehetetlenségében haszontalanná vált magyar útlevelét széttépje, jelképesen beteljesítve azok célját, akik őt és vele együtt százezreket kitagadtak a magyarságból?” – olvasható annak a kiállításnak az ismertetőjében, mely a Magyar Holokauszt Emlékév – 2014 keretében Széttépett esztendők, 1938–1944 címmel nyílt június 11-én Budapest Főváros Levéltárában.

     

    A Holokauszt budapesti megéléstörténete alcímet viselő, páratlanul izgalmas és megrázó kiállítás eddig jobbára rejtve maradt, s többnyire az utóbbi években összegyűjtött személyes, családi és hivatali dokumentumok alapján mutatja be a budapesti, „zsidónak minősített személyek” megkülönböztetésének, kirekesztésének és üldöztetésének folyamatát.

     

    Bár a kiállításra összeállított kronológia 1938-tól, az első zsidótörvény életbe léptetésétől kezdve idézi fel a holokauszthoz vezető történelmi eseményeket, a tárlókon a 19. század vége és a 20. század első két évtizede is megidéződik; a szervezők ugyanis a 30-as éveket megelőző kulturális és társadalmi asszimiláció példáit, s a különféle közösségi és egyéni identitás-reprezentációkat is szerették volna bemutatni. Az egyik tárlón például a Magyar Cserkészszövetségen belül megalakult zsidó cserkészcsapatokról olvashatunk, melyek a zsidó és a magyar identitást egyaránt ápolták, s amelyek még a 30-as években is elfogadott alakulatok voltak. Az 1933-ban Gödöllőn megrendezett Cserkész Világdzsembori „alapvetése” viszont már így hangzott: „minden cserkészszövetség nemzetközi alapon áll, de háború esetén tagjaink állampolgári kötelessége szolgálatot teljesíteni”; 1941-ben pedig a militarizálódó mozgalom kizárta soraiból a zsidó csapatokat.

     

    Az asszimilált zsidó családból származó Szerb Antal – akinek egyébként szintén meghatározó gyerekkori élménye volt a cserkészet – alakját idézi föl az egyik tárló. A kiállított tantestületi jegyzőkönyvek a magát „magyar anyanyelvű zsidóként” meghatározó író és irodalomtörténész kiváló tanári munkájáról és odaadó önképzőköri elnöki tevékenységéről számolnak be.

     

    Olvashatunk dokumentumokat arról a viszonylag kevéssé ismert küzdelemről is, melyet az 1929 és 1936 között működő Bethlen-téri Színpad (majd Színház) vívott az erősödő antiszemitizmus ellenében. A színház számos zsidó környezetben játszódó darabot tűzött műsorára, melyekben a korábbi népszínművek, operettek komikus zsidó figuráit ellenpontozó, pozitív karakterű zsidó szereplők jelentek meg. Ezekben a színdarabokban gyakran könnyed stílusban igyekeztek „kibeszélni” a zsidósággal kapcsolatos sztereotípiákat, előítéleteket, asszimilációs konfliktusokat.

     

    A számos sikeres előadás közül kiemelkedett Bródy Sándor Lyon Leá-ja Csortos Gyulával a címszerepben, vagy Gellért Lajos Timosa, a cár katonája c. színműve – ez utóbbiról szerzője így írt: „Én itten a gyűlölet nyakát akarom kitekerni egy regényes csomagolású színdarabbal.” Viszont Max Nordau Doktor Kohn című színművét – melynek egyetemi tanár főhőse nem akarja az asszimilációt választani és „zsidóként” kíván karriert befutni és családot alapítani – a rendőrség veszélyesnek ítélte, s rögtön az 1933. júniusi bemutató után betiltotta. A kor viszonyait jól tükrözi, hogy az intézkedésről még a liberális szellemiségű napilap, Az Est is egyetértően számolt be: „A darab tartalma, rendezése a vallási és társadalmi kérdéseket, különösen a keresztény és zsidó világnézetet túlságosan élesen és ellenségesen állítja szembe, ami alkalmas arra, hogy a főváros lakosságának jelenlegi példás rendjét és nyugalmát megzavarja.”

     

    A kiállítás nagyobb része az 1938-tól hozott zsidótörvények rendelkezéseinek következményeit – a megkülönböztetés, üldöztetés, illetve a sokkal csekélyebb számban előforduló menekítés, védelemnyújtás eseteit mutatja be. Végigkövethetjük az állás-és státuszvesztések folyamatát, pl. a Weiss Manfréd Művek tisztviselőinek vagy a Ganz-gyár mérnökeinek kálváriáját; egy másik tabló az egykori zsidó nagyvállalkozóknak – Goldberger Leónak, Vida Jenőnek – vagyonuktól, pozícióiktól való megfosztását mutatja be. (A zsidónak minősülő személyek közül az I. világháborúban kitüntetett, vagy „őskeresztény” asszonnyal házasságra lépő személyek a jogfosztások alól mentességet élveztek – legalábbis egy darabig ...)

     

    A zsidó származású diákokat is számos diszkrimináció érte: például a Kemény Zsigmond Reálgimnázium 1938/39. évi érettségi tablóján a zsidó tanulókat az osztálykép alsó sorában különítették el, s megtiltották nekik, hogy az akkoriban divatos nemzeti viseletben szerepeljenek. (Az egyik nem zsidó tanuló a megkülönböztetés elleni tiltakozásul szintén egyszerű polgári ruhában állt a fényképezőgép elé.) Az 1944-es tanügyi rendelkezések – zsidó írók, köztük klasszikusok kitiltása az iskolai könyvtárakból, sárga csillag viselése a vakáció idején is – már az üldözés megnyilvánulásainak dokumentumai.

     

    „Semmi értelmét nem látom, hogy a zsidók moziba járhassanak ” – olvasható annak a vitéz Endre László alispánnak a rendelkezésében, aki Pest vármegye vezetőjeként számos „zsidóellenes”, általa kiagyalt intézkedéssel tette a peremkerületek és a főváros melletti községek – melyek akkor még nem tartoztak Budapesthez – lakosainak életét egyre elviselhetetlenebbé. A jogfosztások sorozata nemcsak a zsidók megalázását szolgálta, hanem előkészítette elszigetelésüket, kifosztásukat, majd deportálásuk „gyors és gördülékeny” végrehajtását.

     

     

    Az egyik tárlón Rejtő Jenő kalandos életének egy kevéssé ismert epizódjáról olvashatunk. Egy élesen antiszemita lap 1942-ben „leleplező” cikket közölt a népszerű íróról – a cikk része volt annak a kampánynak, amelyet a szélsőjobboldal már évek óta folytatott a „zsidónak” tekintett ponyvairodalom ellen –, Rejtő azonban rágalmazás miatt sajtópert indított a felelős szerkesztő, Oláh György kormánypárti képviselő ellen. A szerkesztőt azonban védte mentelmi joga, Rejtőt pedig munkaszolgálatra hívták be; még tartott a jogi procedúra, amikor az író 1943. január 1-jén életét vesztette.

     

    A tárlat egyik legmegdöbbentőbb dokumentumsorozata az ún. csillagos házak létrehozásához kapcsolódik. A Pesti Izraelita Hitközség már 1943-ban legalább 500 lakást ajánlott fel „a lakásínség enyhítése” céljából, a német megszállást követően azonban a zsidó lakások elvétele jogszabályi szintre emelkedett.  Elrendelték valamennyi fővárosi lakás és bérlő összeírását a háztulajdonosok és a bérlők „zsidó” vagy „nem zsidó” voltának feltüntetésével; ezen összeírás alapján került sor a csillagos házak kijelölésére 1944 júniusában. A rendelkezés tömeges kérvényezési hullámot indított el: a háztulajdonosok, a lakók tiltakoztak házuk, lakhelyük kijelölése ellen – vagy éppen ellenkezőleg, kérték annak pótlólagos kijelölését. A házak lakóközösségei néhány hét alatt „zsidó”–„keresztény” szembeállítás szerint kezdtek szerveződni: valamennyi lakót kategorizálták a két címke valamelyike szerint. A kiállításon olvashatunk olyan feljelentő levelet, melynek írója „leleplezi” a szomszéd házban lakó zsidók „aknamunkáját”, feltárva, hogy a házban jóval több zsidó él a bevallottnál, s a háztulajdonos valójában nem 50%-os, hanem 75%-os zsidó… Sorra születnek a beadványok és kérelmek, melyek írói keresztény voltukat bizonygatják és az összeírásokat korrigálását kérik.

     

     

    Egy másik tárlón arról olvashatunk, hogy a csillagos házak létrehozása idején – hasonlóan a német megszállást követő időszakhoz – jelentősen megnőtt Budapesten az öngyilkosságok száma. A döntően zsidó felekezetű öngyilkosok – akik közül sokan villamos elé ugrottak, mint arról az 1944-es baleseti jegyzőkönyvek tanúskodnak – a fennmaradt búcsúlevelekben, végrendeletekben vallanak kilátástalan helyzetükről.

     

    A megnyitón a kiállított dokumentumokhoz kapcsolódó vagy azokat értelmező filmrészleteket, előadásokat is láthattunk - hallhattunk. Orbán Gergely animációs kisfilmje egy családi fotóalbum alapján készült: a megelevenedő képeken egy fiatalember derűs és sikeres életútja  látható, melynek a háború és a munkaszolgálat vet tragikus véget; a Pór Endréné Ács Évával készült interjú szintén a munkaszolgálatban „odalett kedves” sorsát idézte fel; az 1988-ban készült  Fény-képek gyermekeinknek című dokumentumfilm néhány részletében pedig túlélők emlékezéseit hallhattuk az üldöztetés éveiről.

     

     

    Nagyon fontos gondolatok hangoztak el a két meghívott történész rövid előadásában is. Fenyves Katalin többek közt azt arról beszélt, mi tette lehetővé a budapesti zsidó lakosok gyors összeírását '44-ben: mint elmondta, Magyarországon kötelező volt a személyi adatok között a felekezeti hovatartozás feltüntetése, miközben Európában ez már nem volt általános gyakorlat.  Felidézte a numerus clausus bevezetésével kezdődő folyamatot, mely ahhoz vezetett, hogy a stigmatizálás, az állampolgári jogok sárba tiprása, a „zsidó” javak elvétele és újraelosztása nem váltott ki tömeges tiltakozást; ugyanakkor felhívta azokra az egyéni szembenállásokra is figyelmet, melyekkel a tárlaton is találkozhatunk – az egyik tablón például Gerenday Antal vállalkozóval ismerkedhetünk meg, aki minden rendelettel szembeszegülve védte és mentette zsidó munkatársait. De szó esett azon kikeresztelkedett zsidók kálváriájáról is, akiknek védelméről az egyházak nem gondoskodtak.

     

    Gyáni Gábor történész a kiállítás kapcsán elsőként arra hívta fel a figyelmet, hogy a holokausztra való emlékezés során semmiképpen sem lehet elfeledkezni a budapesti és a vidéki zsidók helyzetének és sorsának különbségéről, a vidéki zsidó lakosság szinte teljes elpusztításáról. Az előzményekről szólva  felidézte, hogy míg a vidéki zsidók többnyire őrizték ortodox vallásukat és hagyományos életformájukat, a fővárosban élő lakosok többsége elvilágiasodott, asszimilálódott polgárként vett részt a modernizációban. Ezt a kb. 200 ezres, modernizálódott polgári réteget valósággal sokkolták a zsidókat sújtó rendeletek és törvények, rendkívüli identitáskrízist okozva körükben.  Gyáni beszélt arról a kiállításon jól nyomon követhető diszkriminációs folyamatról, mely a nyilvánossághoz, a nyilvános terekhez való hozzáférést korlátozta a budapesti zsidó polgárság számára - strandokról, sportpályákról, közlekedései eszközökről, éttermekből és kávéházakból tiltották ki őket -, a folyamat végpontján e polgárok gettósítása állt. Hozzátette, hogy a vidéki gettók létrehozásáról még kevesebbet tud a közvélemény, mint a pesti eseményekről.

     

    A holokauszt áldozatainak emlékműve a Dohány utcai zsinagóga kertjében

     

    A történész beszélt az emlékezet helyhez kötődő természetéről, és az emlékhelyek létrehozásának problematikusságáról is. A holokauszt budapesti emlékhelyei nem lettek a nyílt, őszinte emlékezeti rituálék színhelyei, a vidéki gettókról pedig szinte nem is esik szó, vidéken egyáltalán nincsenek emlékhelyek. Ez utóbbiak hiányában a budapesti jelek lennének hivatottak a teljes magyar holokausztra emlékeztetni. De hiába jelentek meg a 70-es évektől kezdve egyre növekvő számban a különféle egyéni emlékezetek, ezek nem kaptak megfelelő helyet egy közös társadalmi emlékezetben. Így továbbra sincs konszenzus abban, hogy miként, milyen formában történjen a holokausztra való emlékezés; ez tükröződik a különböző egyéni és kollektív emlékezetek és a hivatalos emlékezetpolitika közti problematikus viszonyban – utalt Gyáni Gábor egyértelműen a Szabadság téri emlékmű körüli vitákra. Mindehhez hozzáfűzte, hogy a Széttépett esztendők c. kiállítás mint helyi kezdeményezés – más lokális, közösségi kezdeményezésekhez hasonlóan – képes közelebb vinni a társadalmat a kollektív emlékezethez, s mintegy „felkínálja” a politikának, hogy mire és hogyan emlékeztesse  a társadalmat.

     

    A történész záró gondolataihoz, a kollektív emlékezet megteremtésének feladatához illeszkedtek a szervezők további programajánlatai: június 21-én este, a Múzeumok Éjszakája rendezvénysorozat keretében exkluzív tárlatvezetés keretében lehet majd az érdeklődőknek megnézni a Széttépett esztendők-kiállítást, és aznap a június 11-ei megnyitón vetített filmek is teljes terjedelmükben megtekinthetők lesznek. Felhívták még a figyelmet a Csillagos házak szintén június 21-én zajló programjaira, melynek során a főváros számos pontján lesznek megemlékezések.

     

     

     

    Széttépett esztendők (1938–1944) – A Holokauszt budapesti megéléstörténete

     

    Helyszín: Budapest Főváros Levéltára, 1139 Budapest, Teve utca 3-5.


    A kiállítást rendezte: Horváth J. András (kurátor), Nagy Ágnes.

    Munkatársak: Ármay Szabó Ádám, Baros Beatrix, Bartha Levente, Bodnár Erzsébet, Breinich Gábor, Kálló Zoltán, Kelemen László, Litkeyné Láng Andrea, Lugosi András, Munkácsi Krisztina, Nagy Sándor, Perczel Olivér, P. Holl Adrien, Sarusi-Kiss Béla, Sipos András, Sólyom Tibor, Szabó Mónika, Toma Katalin, Török Péter, Valló Judit.

    A kiállítás 2014. szeptember 30-ig tekinthető meg.

     

    Kapcsolódó linkek: http://bfl.archivportal.hu , http://www.csillagoshazak.hu

     

    Fotók: Bodnár Zsuzsa; Majtényi Mihály (budapest.hu)

     

     


  • További cikkek