Irodalom

Tábor a hegyen

FISZ-tábor Visegrádon
Kalapos Éva Veronika
2012. augusztus 1. szerda

Egy jó tábor végén mindenki boldog: a résztvevők, mert számos új élménnyel gazdagodtak, és a szervezők, mert minden simán ment. Ilyen volt a FISZ-tábor 2012-ben.

Mára az irodalmi tábor is olyan divat lett, mint, mondjuk, romkocsmába járni: vannak, akik dekadens szórakozást remélnek tőle, mások valóban dolgozni mennek. A FISZ idei heppeningjén is akadt bőven mindkét típusból. A tábor helyszíne Visegrád, Mogyoróhegy volt.

A kocsiból kiszállva eláll a lélegzetem: ekkora mázlim nem lehet, hogy ezt a panorámát bámulhatom napokig – ha az embernek egy szó se jutna eszébe, amikor házi feladatot kell írni az alkotóműhelyben, elég körülnéznie. Lepakolás a kényelmes faházakban, itt aztán minden megvan, ami a komfortérzethez szükséges. De nincs sok idő mélázni, már kezdődik is az első műhelymegbeszélés. Jómagam a prózások kreatív csapatát gazdagítom, N. Tóth Anikó műhelyvezető felvázolja a munkatervet: először elméletben fogunk beszélgetni arról, hogyan alakul ki nálunk egy szöveg, majd a gyakorlati feladatok következnek. Késő délután átvonulunk a Kritikustusára, ahol Falvai Mátyás Gépindák című kötetét boncolgatják az abszolút nem véres szájú, ellenben nagyon okos fiatal kritikuslányok – hamar egyértelművé válik a nézők számára, hogy a hazai irodalomkritika nincs reménytelen helyzetben. Este felolvasnak a FISZ alkotói pályázatának résztvevői, nagy öröm látni, milyen sokan vagyunk kíváncsiak egymás munkájára (és ez az attitűd a tábor egésze alatt megmarad).

A második napon a fejedelmi reggeli után teljes gőzzel beindul a munka: a prózaműhely felszabadítja az alkotói energiákat, miközben isteni szórakozás is. Ebéd után folyóiratok bemutatkozása következik, a Műút és a Tiszatáj kezdi a sort, jó és hasznos ötlet a szervezők részéről így bevezetni az ifjú szerzőpalántákat abba, mi is a helyzet az irodalmi piacon. A programokat szabadtéren, tölgyfabútorok között tartják – egyelőre még az időjárás is kedvez nekünk, sajnos ez nem lesz végig így. Rövid szünet után az alkotókörök bemutatkozása következik: itt van az Apokrif, a FÍK, a FÉLonline és a Hátsó Bejárat csapata is, öröm látni, milyen pezsgő irodalmi élet folyik határainkon innen és túl. Vacsora előtti aperitifként Tóth Krisztina érkezik, akit Neszlár Sándor interjúvol, ez az egyik legnépszerűbb program a tábor alatt, a költő- és írónő finom, de határozott lénye ismét elbűvöl mindenkit. Sok szó esik írástechnikai kérdésekről, de számomra mégis az a legérdekesebb, amikor a fordításokról beszél: mindkét oldalt jól látja, hiszen maga is fordít, műveit pedig több mint tizenöt nyelvre ültették át. A fordítást szép és felelősségteljes játéknak látja, azt pedig nagyon gyanúsnak, ha a fordító nem kérdez semmit a szerzőtől, hanem mindent érteni látszik. Vacsora után nyílt felolvasás az Ambroozia közreműködésével, amire sajnos már az eső is kíváncsi, ám csak kintről hallgatózhat, ugyanis bemenekülünk a Tökház elnevezésű közösségi térbe (sokat töprengtünk, vajon az alakja vagy a színe miatt lett Tökház – mindenesetre jól hangzik).

Harmadik nap ismét műhelymunkával indítunk, már egészen összeszoktunk, és külön jó, hogy öt nap alatt egyetlen olvashatatlan minőségű szöveggel sem találkoztam, pedig fel voltam készülve az arcomra fagyó, udvarias mosolyra, de nem volt rá szükségem. Innen is üzenem: prózások, büszke vagyok magunkra! Ebéd után megint folyóirat-bemutatás következik, ezúttal a Szépirodalmi Figyelő és az Új Könyvpiac van soron, majd az EMIL (Erdélyi Magyar Írók Ligája) 10 éves szülinapi nosztalgiázását élvezhetjük. Később pedig valóban visszaugrunk az időben: a József Attila- és Kossuth-díjas Szilágyi István a FISZ vendége, akinek a felolvasása lenyűgöző, félelmetesen okos, anekdotázó lénye pedig szívmelengető. Folyton kétkedő szerzőkként mindannyian megnyugszunk, amikor az idős mester bevallja: ő is rapszodikusan osztja be a munkára szánt időt, nem követi a „rendszeresen dolgozók”, mondjuk Nádas Péter példáját, van, hogy fél esztendeig nem vesz tollat a kezébe, aztán pár hónap alatt megír egy regényt.

Este a 15 éves FISZ-t ünnepeljük együtt az alapítókkal: Bednanics Gábor, Bengi László, L. Simon László és Pápay György kedélyesen elnevetgélnek többek között azon, hogy valójában még csak 14 éves a szervezet, és annak idején maguk sem tudták, mit is akarnak elérni az alapítással, de azt egészen pontosan, hogy mit nem. Aztán az alkotói pályázat eredményhirdetése következik, majd az esti buli, ami kicsit vérszegény, mindenki esze máshol jár. Ma este nem öregbítjük a bölcsészek dáridózó hírnevét, de talán majd holnap.

Szombat reggel döbbenten konstatáljuk, hogy másnap már megyünk is haza, ettől mindenki elcsügged egy kicsit, de nincs idő hervadozni, kezdődik a műhely. A munka tényleg egyre hatékonyabb, egybehangzóan fájlaljuk, hogy nincs előttünk még legalább két hét, most kezdenének flottul menni a tematikus írásgyakorlatok és a közös elmélkedés a szövegek fölött. Ebéd, majd ismét folyóiratok: most az Alföld és az Új Forrás. Ezután a jól bevált dramaturgia szerint az alkotócsoportok következnek: a Bretter-kör, a Jelfolyam, a Kultúra és Kritika és a Szkholion. Közben a Tökházban a FISZ-esek már székeket és asztalokat pakolnak: kell a hely, hiszen várhatóan mindenki ott lesz a Spiró Györggyel folytatott beszélgetésen. A beszélgetést vezető Varga Betti elfogódottsága ellenére nagyon profi, és persze titokban kicsit mindannyian irigyeljük, hogy ott ülhet, ahol. Spiró szokás szerint végtelenül okos és humoros, sok egyéb között megtudjuk, hogy ő „színészírónak” vallja magát, aki írás közben a karakterei bőrébe bújik, a szöveg hatására pedig, amit a beszélgetés végén felolvas, a lélegzetünk is elakad. Vacsora után Fényírás-buli következik, ez a szuper ötlet a FISZ-szabadalma, a vén fák lombján és a Tökház falán remekül mutatnak a fénnyel írt szövegek, slam poetry-bemutatóval és más felolvasásokkal aláfestve. Ez az este már jóval felszabadultabb, de egyben áthatja a kesernyés gondolat is, hogy az utolsó, legalábbis idén.

Vasárnap délelőtt, a műhelymunkák alatt született szövegek nyílt felolvasásán kiderül, hogy a lírások sem voltak kevésbé hatékonyak, mint mi. A szövegek, az ismerősek és az ismeretlenek, megmelengetnek, és átfut az agyamon: miért kell egy FISZ-tábor ahhoz, hogy ezek a nagyon tehetséges emberek közönség elé kerüljenek? A következő gondolatom pedig, hogy remélem, nem tévesztjük szem elől egymást az itt megismert fiatal kollégákkal (egy bő hét után kijelenthetem: nem fogjuk). Ha Kritikustusa nyitotta a tábort, annak is kell zárnia: Izsó Zita Tengerlakó című verseskötetét cincálják a szakemberek, nagy szeretettel és hozzáértéssel. Még elfogyasztok újdonsült barátaimmal egy búcsúebédet, aztán Neszlár Sanya irodalmi taxijárata, amiben a vele utazók Esterházy Fuharosok-jából kapnak fénymásolt részletet, már szállítja is delikvenseit a buszhoz és a révhez. Tudom, nincs kivel alkudoznom, hadd maradjak még, de azt hiszem, ez a vágy már önmagában elismerés a FISZ csapatának, akik emberfeletti teljesítményt vittek véghez: ilyen alacsony áron ilyen szintű szolgáltatásokat nyújtani, gondoskodni a jó hangulatról, korrigálni az esetleges hibákat és nem esni szét a felelősség terhe alatt – szerintem óriási dolog. Nagyon élveztük, és ahogy többekkel is megegyeztünk: jövőre veletek ugyanitt!

A képeket Káldy-Kovács Sára készítette.


Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.