Színház

Kérész Művek

Egyszeri és megismételhetetlen intellektuális mámor
Asztalos Emese
2012. augusztus 17. péntek

Kísérleti és kozmikus, intuitív és nonszensz, asszociatív és karakteres: Goda Gábor társulatának Kérész Művek előadására mindezek a jelzők egyszerre illeszthetők. Az Artus Műhely színészeinek, táncosainak performansza minden határt áthág és feszeget: a befogadók, a színpad, az érzékek, a tárgyak és nyersanyagok új funkciókban tetszelegnek, az izgalmat pedig csak tovább fokozza: a rendhagyó előadás nincs pontról pontra megrendezve, hanem épp ott és épp akkor válik művészi folyamattá, így soha meg nem történt vagy meg nem ismételt darab íródik az est során.

Mintha időutazásra is hívott volna a darab, mintha az újkori világirodalom nyitó fejezetét lapoztuk volna újra fel, és 1916-ban, Zürichben a Dada szó leírása után nem sokkal sodródnánk a „másszínház” polgárpukkasztó eseményeivel. A jelen kor hatalma persze egészen másképp rendezi be a kultúrát, mint a világháborúk idején, de a mai fogyasztói társadalom hasonlóan kétségbeesett helyzetet teremthet. Amint a Társulat ars poeticájában is olvasható: „nem kulturális produktum gyártása, hanem emberi találkozások és gondolatok áramlása a cél.” Eszerint a befogadók észlelésének megbolygatása, a színházi eszközök használatának radikalizálása, a kauzalitás megszűntetése és az intellektus kivételes megmozgatása a 21. század felgyorsult napjaiban is aktuális és kifejező művészi formavilág.

Az előadás a Művészetek Völgyében a Palya Udvar egyik csűrje előtt került megrendezésre. Az udvarban álló színpadot nem vették igénybe a művészek, performanszuk egyik legfőbb célja a közönség és alkotás viszonyát új és közvetlen relációba helyezni. A díszlet rendkívül minimalista volt, szinte csak annyi, amennyit a táj és a kert magából adott, a díszletet a nézők képzeletére bízták. Ha kelléket használtak is, kizárólag más vagy ellenkező funkciójában tették, mint ahogy a hétköznapokban megszoktuk, ezáltal új perspektívát nyitva; így tudtak a tárgyak valóságon túli valóságának feltárására is törekedni.

Az épp ott és akkor alakuló darab és performansz csodálatos jelentéseket volt képes felszabadítani eszközökből, jelenetekből, emberi kapcsolatokból. Ebben segített a különböző művészi ágak (tánc, zene, pantomim, kép) konstruktív egyben és egyszerre működtetése, illetve a mindennapok szakadatlan fölülírása.

Az előadás a közönség soraiból indult, egykilós sócsomagokra írták rá a befogadók gondolatait: mi az élet sója? Ezután egymástól (látszólag) független, sokszor szürreális, sajátos térkezelésű jelenetek következtek, melyek az élet legfontosabb területeit érintették, (ezeket akár az „élet sóinak” is tekinthettük), mint például női–férfi, baráti kapcsolatok, nők emancipációja, manipuláció, alkohol. A darab címéhez méltóan kérészéletű beállítások, rövid lélegzetvételű és soha többé meg nem jelenő képkockák követték egymást, melyek kivétel nélkül összefonódtak a képzőművészettel is. (Amint az Artus Műhely Budapesten is egyszerre színház, kiállítóhely, alkotótér.)

Megragadó jelenet volt, mikor egy asztal két végén ülő és tárgyaló ember nem szavakkal, hanem az előttük heverő földkupacokkal kommunikált, és „mondandójukat” a porban táncoló ujjak, illetve a sarat egymás arcába dobáló kezek fejezték ki. Az emberek közt sokszor oly meddő diskurzusokat jól szimbolizálta, amint egy vasvilla segítségével oda voltak szögezve saját „nézőpontjukhoz”.

Ugyancsak katartikus és jól megragadható beállításban a hirtelen eszkábált libikóka két végéről egy nő és egy férfi közeledett egymás felé, miközben a mérleg két vége szabálytalanul lengett föl-le. A hinta egyik végére filcet erősítettek, mely a mögötte elhúzott papíron a kórtermekből ismerős szívritmus jelet hagyott: így jelképezve a párkapcsolatok olykor stagnáló, majd hirtelen megugró amplitúdóját.

A performansz műfajából kifolyólag több meglepő és abszurd jelenet is követte egymást, így például az egyik színész porszívócsövet erősített a szájához, majd fejreállt egy akváriumban, melyet megtöltöttek annyira földdel, hogy nyakig betemesse. Így fejen állva, porszívócsövön kapva levegőt énekelt, és égbe meredő lábaival táncolt. Az elrugaszkodott és hajszálmeresztő kép esszenciája épp logikátlanságában rejlett: a sors kiszámíthatatlanságát és a feje tetejére állt világot jelképezve.

Az est során több tucat eljátszott gondolatból még számosat lehetne említeni, legtöbb azonban lényegét veszítené a szavak közvetítése által. A meghökkentés és mélyebb jelentéstartamok feltárását célul tűző előadás minden automatizálódott gondolatot megvető, agymunkára áhító befogadónak intellektuálisan ajánlott!

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.