Képzőművészet

Coco Chaneltől a bolhapiacig

2012. augusztus 5. vasárnap

Egyáltalán nem számít luxusnak, flancos dolognak a saját megjelenésünkkel foglalkozni, de még a hatalmas kínálat fényében sem kerül akkora energiákba (a turkálók és a „do it yourself” gondolat is egyre népszerűbbek a méregdrága butikokkal szemben) vagy összegbe ez, mint korábban, amikor a kordivat is határozottabban szabta meg az öltözködést. Például a szocializmus idején a puritán karton- vagy kötényruha minden asszony gardróbjában megtalálható volt. Míg vidéken még most is nagy látványosság, ha egy punk vagy más szubkultúrához tartozó, tehát olyan stílusú ember jelenik meg az utcán, városban talán már nem is figyeljük meg, ki hogyan ad információt magáról. Ezzel az első és legszembetűnőbb eszközzel nyitunk az emberek felé, mozgásunk és viselkedésünk pedig kiegészítőként társul hozzá.

Elképesztő, milyen gazdag története van az utcai divatnak, és hogy az milyen jelentőséggel bír a divatkutatók, divattörténészek és a trenddel foglalkozó szakemberek számára. Ma már számos stílusról és öltözködési hagyományról beszélünk, de mint a művészettörténeti korszakok, ezek sem különülnek el élesen egymástól. Sőt, szinte mind egyszerre jelenik meg. Olykor egy ember egy külön stílus, máskor többnek is képviselője, néha hangulatától függően. Persze határok itt is vannak: egy lolita (japán utcai viselet) biztosan nem fog holnap rockabilly (az egyik legkorábbi, 1950-es évekbeli rock’n’roll zenei műfaj, ma inkább szubkultúra) stílust képviselni. Tehát elég nehezen követhető nyomon, hogy mi is az elfogadott, aktuális trend. Korunk stylistjai, divatcégei, tervezői is visszanyúlnak korábbi idők divatjához (például a Nanushka a ’80-as évek terrakotta színvilágát használja), mindenből retro lesz egyszer; ilyen a 20. század során többször megjelenő válltömés is. Persze akármilyen korízlésről beszéljünk is, a kényelemnek és az esztétikumnak mindig előbbre valónak kell lennie a „módinál”, hiszen talán ízlésünkkel és választásainkkal árulunk el a legtöbbet magunkról.

A választási lehetőségek forgatagában azért segítséget nyújt nekünk az a gondolat, hogy minden ember életében vannak korszakok, amikor képviselni akar valamit: stílust, eszmét, zenét. Ilyenkor általában a különböző területeken kedvelt dolgok hasonlóságot mutatnak. Gyakran látunk példát arra, hogy divatikonokká válnak színésznők (mint Audrey Hepburn), férfiideálokká lesznek színészek (Clark Gable, Jávor Pál), vagy éppen arra, hogy egy-két Marlon Brando-film után férfiak tömege kezdte hordani a jeans-póló szettet – viseletünket ízlésünkön túl tehát rajongásunk, példaképeink, kedvenceink is meghatározhatják. A kiállítás ezt is próbálja igazolni azzal, hogy jelentős öltözködési hagyományokat von párhuzamba egy-egy mai gyakorlattal, az 1890-es évektől kezdve a sort. Az elmúlt száz évet vizsgáló kutatómunka eredményeképpen látunk jó pár micisapkát, leggingst és vietnámi papucsot is.

A ma már gyakori férfiatlan vagy nőietlen öltözködést a 19. század előtt nem láthattuk volna. A késő 20. század találmánya az is – mivel a nőknek a világháborúk miatt férfias munkákat is el kellett vállalniuk, vagy éppen elkezdtek ők is lovagolni, sportolni, férfi lódenkabátot és munkásruhát viselni –, hogy a nemek az öltözködésben is összemosódnak. Ilyen a farmer és póló párosa, az unisex darabok vagy a manapság népszerű csőnadrág, amit már férfiak is előszeretettel hordanak. A váltás akár élesnek is mondható, hisz az említett század elején még a piros körmű, dohányzó, egyszerre kislányos és csábító szirén alakja, a végzet asszonya volt népszerű (vamp). Ebben az időszakban jelent meg a modern városi nő, aki Coco Chanel hatására már nemcsak temetésen hordta a fekete színt.

A kiállítás alapja és ötletforrása a streetfashionbudapest.hu weblap, ahol az oldalhoz csatlakozó olvasó divatszokásairól és ruhákról tölthet fel képeket. A legnépszerűbbeket, illetve legjobbakat megtalálhatjuk a kiállításon is, az adott személy adataival együtt. Egészen elterjedt szokás lett blogokon is hasonló tartalmakat közölni, ami akár népszerűsítő vagy divat-tanácsadási felületként is szolgálhat. A kreatív ötlethez sok ügyes szervező és fotós is társult, akik a budapesti utcákat járva spontán módon kaptak lencsevégre embereket. Az igényes válogatásban a teljes alakos képeket kiegészítik az alanyokon talált részletekről készített fotók vagy egy-egy divatos ékszer. A falakon mozgóképek zenei aláfestéssel, ruhák a mennyezetről lógva várják a látogatókat, lehetőséget teremtve az interaktivitásnak, egy egyébként egészen zord hangulatú sötétebb templomtérben.

Tekintve a téma összetettségét, a bemutató jól válogatott, s végigjárva az utat, mindent töviről hegyére elolvasva sem fárad el az ember. A program mindenkinek ajánlott, nemcsak divatőrülteknek, high és fast fashion-képviselőknek. Kedvére nosztalgiázhat a nagyszülő is, az unokák pedig kacaghatnak egy jót: egyszer ők is megtudják, mi a retro.

A kiállítás hétfő kivételével augusztus 21-ig naponta 10–18 óráig látogatható.
Cím: 1037 Budapest, Kiscelli u. 108. (Kiscelli Múzeum)

A képek forrásai:
fortepan.hu, divany.hu, retikul.hu, nezkijol.mindenkilapja.hu, hpvf.com


további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.