Képzőművészet

A táj lélegzetet vesz

Navigációs szürkület – In memoriam Délceg Katalin
2012. augusztus 17. péntek

A Dovin Galéria megtörve jelenlegi, szobrászati profilját szusszanásnyi időre visszafordult a tájhoz, amely a 2004-es és 2007-es esztendő közötti tevékenységének központi motívumát jelentette. A kiállítás szomorú apropóból jött létre; a galéria pár hónapos kihagyással újfent Délceg Katalin emlékének adózik Navigációs szürkület című tárlatával. Délceg Katalin 1988-tól 2010-ben bekövetkezett haláláig volt a galéria széles körű szakmai tevékenységének irányítója; védnöksége alatt a Dovin Galéria a kortárs magyar képzőművészet egyik legjelentősebb támogatójává lépett elő.

A mostani tárlat is – a galéria jó szokásához híven – három fiatal verselővel, Izsó Zitával, Sirokai Mátyással és Bajtai Andrással nyitotta meg kapuit a Galamb utca 6. szellős enteriőrjében, amelynek letisztult egyszerűsége legalább annyira hívogató a mit sem sejtő szemlélődő számára, mint az üveg mögött felsejlő festmények; Konkoly Gyula első pillantásra is asszociatív „tavirózsa-performansza”, vagy Baranyai Levente alaposabb vizsgálatot igénylő, távolba futó topográfiái.

A táj és emlékezés misztériumát vizuálisan boncolgató művek méltó előszót kaptak a megnyitón elhangzott költeményeknek hála, amelyek intenzív képiségükkel arra a múltra tekintenek vissza, amely soha nem lehet archaikus és elhaló, sokkal inkább a jövőből visszafelé köszönő és most, ebben a percben is ható. A szavak és az idősíkok konstellációja lassan a tér szöveteibe oldódik, ami megelőlegezi számunkra a festmények univerzumát. A múlt résként nyíló szakadékként tűnik fel, és félő, hogy jövőnk is a fellegekbe vész, ha a morózus hegységként materializálódó sorsnak éppen úgy tartja kedve. Kilátástalan helyzetünk rákényszerít, hogy megtaláljuk az utat, hogy mi, egyszeri lények is kiszóljunk a végtelenből, de küzdelmünk folyton-folyvást halálra van ítélve.

Fénycsóvák azonban mindig vannak, amelyek utat mutatnak, sejtetnek, melyik oromra is kapaszkodjunk tovább. Abban a pillanatban, hogy valakire mint szólóra, mint egy „hangasszonyra” emlékezünk, aki nem valami elmúlt világé, hanem személyesen bennünk foglal helyet, a gyász üresen csengő szavai hirtelenjében telítetté válnak.

A dolgokra való emlékezés efféle macskaköves útjai foglalkoztatják a tárlaton szereplő művészeket is, akik az antikvárius tájképfestészetet elsöpörve önmagukká igyekeznek tenni a tájat, és meglelni benne a szubjektív emlékezésre irányuló lehetőségeket. A kiállításon öt merőben különböző megközelítés feszül egymásnak, amelyek (kedvező módon elkülönítve) úgy fejtik ki hatásukat, hogy közben egyik sem válik hangsúlytalanná a másik mellett.

A galéria kapuján belépve Ötvös Zoltán lilában, citromsárgában és világoskékben pompázó festményei fogadnak bennünket. Ötvös Zoltán jelenleg is a Dovin alkotói körét gazdagítja; munkásságát önálló kiállításai révén Pécsről is ismerheti a nagyérdemű. A művésztől ezidáig sem volt idegen a komplementer színek használata, de az eddigiektől eltérően most nem érezzük meghökkentőnek az összhatást. A kihagyásos technika mellett a hegyek és parttalan tengerek pasztellé szelídülő árnyalatai erősítik a kompozíciók levegősségét. A sorozat tagjai egyfajta folyamatot is elénk tárnak: a közvetlenül tapasztalható trónfosztását és a „talán még meg sem éltre” való emlékezés szintjeit.

Nemere Réka vászna valamivel határozottabb témát állít elénk; ez persze korántsem vétek. A művésznőt az utóbbi években a horizontális és vertikális kapcsolata foglalkoztatta; előszeretettel festette például az ifjúság által birtokba vett focipályák kapufélfáit. A jelenleg látható festmény, az Ablak VI. Nemere Réka kevésbé figuratív alkotói korszakát idézi fel. Az ablak a befogadóképesség és egyúttal a kifelé fordulás hagyományos szimbóluma, de a furcsa képkivágás okán már-már konstruktivistának tűnő beállítás határozottan a művésznő védjegye. Az ablak – akárcsak az ember maga – szűrő, amely bizonyos dolgokat beenged, másokat pedig kizár. Emlékezetünk működése is ablakhoz hasonló, érzékeny történés, amelyben bár borítékolva kéne lennie a tartalomnak, mégis esetleges.

Konkoly Gyula, aki festményeinek témáját újabban a strandon keresi, Nemere Rékához hasonlóan csupán egy képpel képviselteti magát a kiállításon. Most csak ennyire futotta a hely, bár életműve bőven lehetővé tenné a további virágesőt. Monet zsenialitását felelevenítő vásznának türkizben és törtfehérben játszó tavirózsái a sebtében felfestett hatásra játszanak, de a pasztózus festésmód rácáfol a nagy előképre. Konkoly Gyula vászna elnehezül a sötét festékréteg alatt, hogy aztán egy nagy tomparózsaszín színfoltban oldódjon fel a festmény alsó terében. Legyen ez bár a szürkület halvány reménysugara vagy pusztán az egyensúlyra törekvés a mű terén belül, a festmény méltónak mutatkozott a címadó kép titulusára.

Baranyai Levente új alkotásai pedig akár navigálhatnának is bennünket, hiszen az utolsó utazás élményét cseppfolyósítják; a topográfia régre visszanyúló hagyományát értelmezik újra. Baranyai Levente (eddigi művészeti irányvonalát folytató) festményei részletekből felépülő, de eggyé homogenizálódó látványt tárnak elénk: mintha repülőről tekintenénk le a troposzféra sűrű levegője által eltorzított tájra, amelynek apró házai, folyói fémes csillogásban állnak össze. A művész a búcsú pillanatát örökíti meg, amely talán a leginkább visszakapcsol minket a tárlat létrejöttének indítékára, Délceg Katalin elvesztésének mély fájdalmára.

Gémes Péter, a tárlat ötödik művésze sajnos már nincs köztünk, így nehezen emlékezhetne az egykori igazgatónőre, ennek ellenére választott műve beleilleszthető a kiállítás tematikájába. A tartóoszlopon szerényen meghúzódó alkotás egy triptichon oldalsó táblája, amely a (jelen esetben hiányzó) főjelenetet volt hivatott hangsúlyozni, azonban most önálló jelentést kap. A fotóvászonra nagyított kettős férfialak bal kezében egy fát, vagyis saját egyéni életútjának szimbólumát tartja, jobb kezében pedig egy bárkát, amely önnön korlátainak legyőzését jelképezi. A kompozíció főalakját az önismeret érdekében történő befelé fordulásként, az inspiratív és termékeny emlékezésként is értelmezhetjük, de elsősorban az ember tájként való realizálódásának vagyunk szemtanúi.

Az önmagába visszaforduló szimbólummal teljessé váló tucat öt szálként fut egy – csendes belenyugvástól és rezignáltságtól terhes – textusba, amely méltóképpen emlékezik Délceg Katalinra. Rá, aki még így, jelen nem létében is képes irányt mutatni nekik, a Dovin tagjainak, és persze mindnyájunknak.

Navigációs szürkület – In memoriam Délceg Katalin
Dovin Galéria
2012. július 12. – szeptember 5.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.