Irodalom

Szélcsendben

Szolcsányi Ákos: A felszínről
Szentpály Miklós
2012. július 26. csütörtök

Amikor még nem voltak motoros vitorlások, hatalmas hajók várakoztak teljes mozdulatlanságban akár hetekig a vak tengerek közepén, amíg újra meg nem indult a szél. Közben a fedélzeten gyűltek az indulatok: a legénység talán zúgolódni kezdett, talán csak tompult érzékekkel bámultak egymásra a matrózok és a tisztek, ahogy egyre jobban elhatalmasodott rajtuk a csüggedtség.

Szolcsányi Ákos versei ilyen szélcsendben születtek, s ezt az érzést a kötet mondatainak domináns jelenideje tűrhetetlenné fokozza. Szélcsendben született versei egyszerre vadsággal és tompasággal telítettek. Idegenek. Zavarnak. Amit rögzítenek, az túl van azon a pusztaságon, ahol még otthonosan érezzük magunk, mégis ismerős mindez. Ez a zavaros távolság elviselhetetlenül szenvtelenné teszi a kötet világát. Olyan állapotba kerülhetünk a verseket lapozgatva, mint a kötet harmadik ciklusában A humorista című vers beszélője: „a vér nyugalma nem változott meg, hiába / hallottam, ahogy lüktet, / láttam, ahogy alvad.”

Afféle megfordított „de profundis” versek ezek. A költő szerepből szerepbe lép, hogy bejárja a felszín hatalmas távlatait. Így rendezi be versvilágát s illeszti helyükre az „alaktalanokat”, a „szeretőket” és a „dolgozókat”. Ez a szerepjáték valóban illeszkedik a középkor óta időről időre felbukkanó és egyre bővülő műfaj, a haláltánc hagyománytörténetébe, ahogy erre a kötet borítóját uraló Bernt Notke-freskórészlet is utal. Szolcsányi sikerrel idézi fel ezt a műfajt az ezredfordulós világ díszletei között: plüssmaci, kamionsofőr, idegenvezető, humorista szembesül saját egzisztenciális helyzetével.

Éppen ezért ez a – felszínen – tompa, de mérgezett indulatokkal teli versvilág különös módon utat mutat az engesztelés felé: Szolcsányi Ákos versei melankóliával töltött versek, mégse vádolhatnánk a költőt részvétlenséggel. A versekben előtörő empátia még az élettelen tárgyakra is kiterjed, ahogy azt Borsik Miklós is kiemelte a kötet fülszövegében: „nincs a felszínen semmi, aminek sorsa ne volna.” Így talán sorskönyvnek is nevezhetnénk ezt a negyvenhét verset tartalmazó kötetet.

Ám megesik, hogy Szolcsányi túlfeszíti a húrt, kiesik a szerepéből, ilyenkor hajszál választja el attól, hogy olcsó módon filozofálni kezdjen, mondatai bántóan szentenciózussá válnak, stílusa ellaposodik: néhol úgy érezhetjük, valójában meditációkat olvasunk, nem verseket. Azonban hirtelen átvált egy frissebb nyelvre, így a szentenciák is új jelentéssel gazdagodnak. Mindettől versei igencsak tömörekké, sűrítetté válnak.

A tömörség megteremtéséhez persze hozzájárulnak a mottók: Szolcsányi Ákos Szép Ernő Néked szól című hosszúversének sorait tördelte két-három soros mottókra, így a kötet versei felfoghatók úgy is, mint kommentárok Szép Ernőhöz. A felszínről verseit olvasva egyértelműen kiderül, az ezredfordulós költőt hasonló megismerésvágy hajtja, mint egykor a legendás nyugatost. Verseiben őt is „a »magányos csavargás« gesztusa, a »jóság keresése«, az »adjátok vissza« kiáltása határozza meg”, ahogy Tandori Dezső jellemezte Szép Ernőt. Legszembetűnőbben mindez A város című versében mutatkozik meg, ez a költemény olvasható a kötet hátlapján is: „A hagyomány szerint a böjt / idejére kiutasított kurvákat / fogadta vissza e napon a város, / a férfiak lementek a Tormes / partjára, az üzlet szokott / terére, kenyérrel és / borral köszöntötték a nőket.”

Úgy tűnik fel tehát, a keresés és a megismerés adja ki ennek az egyedi hangulatú kötetnek körvonalait. Ezt a jelleget erősíti fel a Herman Melville Moby Dickéből származó, a kötet elejére illesztett mottó: „Minden látható tárgy csak kartonálarc, ember. De mindenkoron – az eleven testben, a kétségtelen cselekedetben – egy ismeretlen, de gondolkodó valami alakítja a vonásokat a nem gondolkodó álarc mögül.” Mintha ez az „ismeretlen valami” szervezné ezt a kötetet, ami mindeközben szembe is fordul a versek fájdalmas tompaságával: „Ha az ember ütni akar, üssön az álarcon keresztül.” S ez a feszültség hívja elő a versek ritmusát. Ez hitelesíti a pusztaság szavait. Szolcsányi Ákos ugyanis gondosan kialakított megfigyelőpontjait az álarcok mögé helyezte: így lesz a kötet legfontosabb motívuma az álarc, melynek átütését már az olvasóra bízza.

Szolcsányi Ákos: A felszínről, Kalligram, Pozsony, 2012.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.