Archívum

Via dei Villini

2012. június

Négy évig éltem ott. Múltkor kísérletképpen, teljesség­gel ragaszkodva a felbukkanásuk sorrendjéhez, össze­írtam azo­kat a szavakat vagy a szavakhoz köthető emléktöre­dékeket, amelyek eszembe jutottak a „Via dei Villini” hívógomb le­nyo­másakor. Felsorakoztatom most őket, hát­ha van vala­mi értelme egészében is, nem csak egyenként.

San Nicomede. A követségtől a negyedik szomszéd telkén nyíló, ókereszténynek gondolt katakomba. A XIX. század végén találták, amikor nagy ásatásokat folytattak, készülve az 1900. évben mint szent évben megrendezendő ünnep­ségekre. A vezető ókeresztény régészek tekintélye sokáig mindenkit meggyőzött arról, hogy itt kell lennie a Szent Péter apostol első római követői közé tartozó Szent Niko­médész sírjának is. Azonban sem sírhelyet, sem feliratot nem találtak. Egyszer a vatikáni Régészeti Felügyelőségtől kértem egy idegenvezetőt, mert Entz Géza barátomnak szerettem volna megmutatni ezt a különben mindig zárva tartó sírlabirintust. Meg is jelent egy ifjú hölgy vihar­lámpával, mert lent még a villany sincs bevezetve, igen helyeslendő, környezetvédelmi okokból. A mélybe vezető lépcsősor után igen furcsa sírokat mutatott. Ezek ere­de­tileg ciszternák voltak; tudniillik kiderült, hogy egykor fönt, a dombtetőn volt egy temető, mégpedig pogány te­mető: ez a pince­rend­szer a virágok öntözéséhez szük­séges összegyűjtött esővizet tárolta. Azután fent elfogyott a hely, és elkezdtek a ciszter­nákba is temetkezni. Pogány egyre kevesebb, testvé­riesen vegyülve kereszténnyel, egy­re töb­bel. Már csak egy rejtély maradt (természetesen azon túl, hogy akkor hát hol van a tovább­ra is névadó Szent Niko­médész sírja): honnan öntöz­ték a temetőbővítés után a virágokat?!

Zokogó fiatal magyar házaspár. Biciklivel jöttek Rómába, a Colosseum előtt ellopták kerékpárjukat a rászíjazott mál­hával együtt, amelyben benne volt a pénzük és az útlevelük is. Szombaton történt mindez, természetesen a konzulátus és a követség is zárva volt, a piacról hazafelé jövet én tes­sé­keltem be őket a kapu elől, ahol az egereket itatták. Fel­hív­tam a budapesti Belügyminisztériumot, és bemond­­tam a falu nevét, ahonnan jöttek. Mondták nekem, hogy ott van ugyan rendőr, de az mindig részeg, és nem szokta felvenni a telefont. Kérdeztem a fiatal párt, hogy van-e egyáltalán elérhető rokonuk. Árvák voltak, és csak a férj tudott egy keresztapát megnevezni Várpalotán, de annak sem volt telefonja. Kérésemre egy rendőr előállította a keresztapát (aki éppen horgászott, és azt hitte, hogy az engedélyével van valami baj), és bekísérte az őrszobára. Ott beismerte, hogy valóban ő a keresztapja a kirabolt férfinak, és vállalta, hogy megadja azt a pénzt, amit majd a konzul kiutal, hogy hazautazhassanak Rómából. Szegények a földszinti nagy­ tár­­salgóban aludtak a szőnyegen. Hívtam őket étterembe enni, de nem fogadták el, mondták, ők a követségről a lábu­kat ki nem teszik ebbe a förtelmes városba.

Akasztófakötél. Legalábbis annak hittem először, alkalmas is volna erre a célra, pedig csak a római közlekedési vállalat egyik sajátos szerszáma. Egy hatalmas píneafenyőről lóg, a Via dei Villini végén ugyanis egy kerek tér nyílik, amelyen villamos-végállomás is van. Ezzel a kötéllel szokták – álta­lam ismeretlen okokból – átállítani az áramszedőket, ami­kor megfordítják a kocsikat. Sokszor nézegettem vágyódva, különösen egy-egy eseménydús, néha budapesti főlátoga­tóval gazdagított nagyköveti értekezlet után.

Norvégia. Ha már a köteles ábrándozás sem segített rajtam, szerencsére volt a sarkon egy nagy újságpavilon, vettem egy horror-pornó karikatúra-képregényt, és azt gondoltam, hogy éppen Norvégiába repülök menedékjogot kérni.

Kábítószeres pizza. 1994-ben elterjedt találmány, a felta­lá­lók azóta lebuktak. Az első heavy metal pizzéria a Kis-Aventinus dombján nyílt, nem messze a Piazza Albaniától és Szkander bég szobrától. Óriás sorok kígyóztak előtte min­dig, ugyanis nagyon nehéz volt bejutni. Legalább annyi­ra illett környezetéhez, vagyis a csendes villákhoz és az ókeresztény templomokhoz, mint az, amely a mi csöndes és idillikus utcánkban nyílt meg. A főleg fiatalokból álló tömeget a pizzá­ba kevert kábítószer is vonzotta, nemcsak a zene, eleinte csak tánc után bicskáztak, később már helyette is. Kiváló szer volt alvás ellen. (Harmadik szembeszomszéd, balra.)

Szomáli cipőfűzőárusok. Eredetileg diplomaták voltak, de miután az őket kiküldő állam azzal a nem titkolt szándékkal hívta haza az összes követségi alkalmazottat, hogy felkössék őket, politikai menedékjogot kértek Olaszországtól, amely meghagyta nekik az épületet, és rájuk hagyta, hogy miből élnek. (Első szembeszomszéd, egyenesen.)

Olasz Minisztertanács (Consiglio dei Ministri). Sok iroda­épülete van szerteszórva a városban. Egy velünk szemben is állott, feltehetőleg onnan figyelték a régi szép időkben a magyar követségi elvtársak mozgását. Az én időmben oda kanyarodott be – nyilván jelentéstételre – hetekig az a rend­őr­autó, amely félóránként hajtott el lassan a követség előtt, ugyanis 1993-ban egy svédországi menekülttábor­ból Itáliába szökött egy őrült szerb terrorista, aki kiirtással fenye­getett meg néhány nagykövetet, köztük engem is. (Második szembeszomszéd, jobbra.)

Hátsó szomszédok, hatemeletes házban. Jelenlé­tükről és helytelenítésükről főleg éjjel tizenegy után értesítettek, han­gos ordítozással, nehezményezték ugyanis, hogy szerin­tük mi hangosan ordítozunk a kertben, egy-egy fogadás alkalmával.

Virtuális hátsó szomszéd, szállodában. Ez én magam vol­tam, hazatérésem után két évvel, amikor meghívtak egy konfe­renciára Rómába, és pont a nagykövetség melletti hotelban szállásoltak el. Ráadásul ablakom a saját hajdani erkélyemre nyílott. Némi nosztalgia kavargott bennem, pipa­füsttel hű­töttem, valamint a fentebb már említett akasztófakötél felidézésével.

Aktaselejtezés. Két fiatal diplomatatanonc végezte, Pestről küldték őket nyári gyakorlatra, s mivel hajdan tanáruk vol­tam Szegeden, illetve Budapesten, néha megörven­dez­tet­tek egy-egy ritka lelettel. A legszebb az a titkos terv volt, amelyet valamikor az elvtársak arra a nem várt, de esetleg bekövetkezhető incidens kezelésére dolgoztak ki, ha netán a felbőszült imperialisták vagy ügynökeik fegyverrel meg­rohamoznák a követséget. Az első sorban küzdött volna a hivatalsegéd és a sofőr, utána következtek volna emelkedő rangsorrendben a többiek, de ha a hordák áttörtek volna az első beosztott hulláján is, akkor a mindenkori nagykövetnek kellett volna őket móresre tanítani. Nagyot sóhajtottam, és lelki szemeim előtt megjelentem, amint kalas­nyikovom teljes tárát beleengedem a fasiszta csürhébe, majd kilehelem nemes lelkemet, és megtérek Sztálin kebelére.

Az urnák. Nemes márványoszlopon álltak, porfírból min­táz­ták őket. Rejtély, hogy pontosan mikor alkotta őket ismeretlen mesterük, mert a követség melletti rezidencia épülete – legalábbis nagyobbrészt – a Goethe által is igen kedvelt Villa Patrizi hátsó kertjének egyik épülete volt hajdan, és e két urna a földszinti díszterem ajtaja mellett állt jobbról és balról. Jobb vendégeim mindig kérdezték, és én hosszan magyaráztam a különböző építészet- és művé­szet­történeti hipotéziseket, de egy idő után eluntam. Ha kérdezte valaki, hogy mi is ez, rámosolyogtam, és így vá­laszoltam:

– Régi magyar szokás szerint ezekbe az urnák­ba temetjük el az előző nagykövetek hamvait – és atyáskodva meg­paskoltam őket. Elborzadva, de tisztelettel néztek rám, nehéz sorsú diplomatára, különösen a negyedik évben. Aztán maguk­ba mélyedtek, és láttam, hogy tetemesen emel­kedett bennük a magyar nemzet megbecsülése.

Hajnali három óra. Volt egy kedves olasz államtitkár, aki sokszor keresett fel, igen jóízűen vacsorázott, majd utána elaludt. Mindig e forgatókönyv szerint cselekedett, eleinte meglepett, később eszembe sem jutott volna már zavarni, ő maga is elővigyázatosan, a vacsorát záró konyak után a legkényelmesebb fotelt választotta ki hipnológiai tanul­mányai céljára, és rendkívül illedelmesen hortyogott. Közben én az összes többi vendéggel mindent meg­beszél­het­tem, akik szép lassan el is búcsúztak, a végén diploma­táim­mal együtt egyedül maradtunk az alvóval.

Hirtelen felriadt, megdörzsölte a szemét, és mintha mi sem történt volna, elkezdte mondani azt a fontos infor­m­ációt, amiért tulajdonképpen meghívtam, és amiért eljött. Ez álta­lában három órakor következett be, ötre már el is ment, frissen, fiatalosan, én pedig megvacsoráztam, ugyan­is az asztalnál egy falatot sem tudtam enni, mert társalognom kellett. Fél hatkor már ágyban voltam, de elaludni nem tudtam, mert többnyire ilyenkor hívott telefonon Veronából tiszteletbeli konzulunk, aki civilben ugyan mentő- és hajó­orvos volt, de úgy látszik, para­pszichológiával is foglalkozott.

Dél-tiroli bográcsgulyás. Roland Riz dél-tiroli szenátor nem­csak Magyarországnak és különösen a magyar festé­szetnek volt nagy barátja mint politikus és műgyűjtő, hanem a magyar konyhának is. Az 1927-ben, a dél-tiroli Bolzanóban született jogász édesapja bíró volt, aki hajdan a Monarchia idején Eger­ben szolgált. Ezért mindig bogrács­gulyásra hívtam, amit imádott, ráadásul csípős­ paprikával. Cserébe meg­osztotta velem legjobb ötleteit a felvidéki és erdélyi, illetve az elszakított országrészek magyar kisebb­ségeinek védelmére, hiszen egész életében a dél-tiroli német kisebb­séget szolgálta, sikerrel. Én hűségesen haza is küldtem javaslataimat, de úgy látszik, a szlovák, román stb. illetékesek nem szeretik a bográcsgulyást.

Zokni. Na, ez nem volt annak a magyar szocialista poli­ti­kusnak a lábán, aki egy szép napon meglátogatott, mert úgy érezte, magyarázattal tartozik. Előző este ugyanis nem jelent meg – noha meghívott vendégként várták – a frissen nevet változtatott, régen csak Olasz Kommunista Pártnak hívott, olajfa felé tendáló alakulat ünnepségén. Nagyon egyszerű magyarázattal élt: rájött arra, hogy a fogadáson föltehetőleg zokniban kellett volna megjelennie, ezért úgy döntött, hogy inkább a szállodában marad.

– Teljesen igazad van – mondtam a nálam tíz évvel ifjabb politikusnak –, ahogyan tegnap este megfigyeltem, szinte mindenkin volt zokni, sőt cipő!

– Hát éppen ez az! Én hosszú ideig akarok élni, és már Faludy György is megírta, hogy a hosszú élet titka a zokni mellőzése.

– És mi jót csináltál fogadás helyett?

– Hrabal Őfelsége pincére voltam című regényét olvastam, tudod, a hajdani szolnoki repülőtiszti főiskolán az olya­nok­nak, akik végül is nemigen tanultak meg repülni, adtak egy magyartanári diplomát.

Értettem a célzást, énfelségem intett követségünk pincé­rének, hogy nyissa ki a második üveg whiskyt is.

Gömbvillám. Egy zivataros nyár éjjel, kettőkor jött be az ablakon. Nagy pukkanással kilőtte a tévét, azután – szeren­csére – kisétált. Az egész házban megszűnt természete­sen az áramszolgáltatás, és ami nagyobb baj, tönkrement a követség teljes távközlési rendszere, amellyel a speciális antennák révén tartottuk a kapcsolatot Budapesttel. Jelen­tettem, majd szakembereket hívtam a hiba elhárítására. A munkát vezető mérnök, miután benyújtotta a borsos szám­lát, megkérdezte tőlem, hogy ki lehetett az a zseni, aki az épület ormán a tévéantennára köttette be a villámhárítót. Én persze diplomatikusan hallgattam, de azután meg­ér­dek­lődtem, hogy melyik évben készült ez az egyedi konstrukció, így aztán azonosíthattam a tettest, vagyis az akkori nagy­követet, aki valóban nem nagyon értett az elektromosság­hoz, ellenben kiválóan tudott kutyákat pároztatni. Egészen fantasztikus korcsokat hozatott létre az erre a célra kivá­lasz­tott ebekkel, és ezeket a kutyácskákat mint speciális magyar fajkutyákat ajándékozgatta szét nagykövet kollé­gáinak.

Szaharai por. Az egész dombon hemzsegtek a legkülönfé­lébb macskák. Valamilyen rejtelmes oknál fogva két szom­szédos követség autóit szerették legjobban, azokon napoz­tak. Az egyik a szaúd-arábiai volt, nyilván tudták, hogy Mohamed szerette a cicákat, vagy bíztak a nagykövet negy­ven feleségében, akik időnkén fegyelmezett sorokban indul­tak bevásárolni. A másik az etiópiai volt: nemrég újra kinyitottak a mészárlások és háborúk egyik szünetében, és feltűnően etették a macskákat. Egy szép napon igen finom vörös por lepte be szinte egész Rómát, a mi békés követségi dombunkat is. Az újság megírta, hogy e port egyenesen a déli Szaharából fújta idáig a szél. A járókelők fuldokoltak, a macskák pedig boldogan hemperegtek. Üze­ne­tet küldött az afrikai anyaföld.

Perczel Zita. Nagyon szeretett engem és családomat, el is jött a búcsúestemre, bele is írt a vendégkönyvbe, még­pedig azt, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy ebbe az épületbe beteszi a lábát. (Szépészeti okokból ide tettem, pedig az eredeti cetlimen Az urnák címszó után következik.)

Részlet a szerző Éljen Kun Béla! Suzy nimfomán című készülő könyvéből, amely a Kortárs Kiadó gondozásában jelenik meg az idei könyvhétre.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.