Képzőművészet

Privát Budapest

Philippe Gras kiállítása
Tímár Dalma
2012. június 25. hétfő

Philippe Gras abban az időszakban érkezett Magyarországra, amikor a magyar és szovjet külügyminiszterek megállapodtak Moszkvában a szovjet csapatok kivonulásáról, Göncz Árpádot ideiglenes köztársasági elnökké választották, és megalakult az Antall-kormány. Két világ határán éltek az emberek, örülve annak, hogy felszabadultak a több évtizedes elnyomás alól. De mit látott ebből a „mit sem sejtő” francia, aki a párizsi Őszi Fesztivál fotósaként érkezett Budapestre?

Gras, akinek eddig publikálatlan budapesti képeiből egy kiállítást szervezett a Francia Intézet, 1942 áprilisában született Párizs 15. kerületében. Az École Estienne, azaz a Kép- és Tervezőgrafikai Művészeti Főiskola után divatfotózással és standfotózással is foglalkozott, szabadúszó fotósként pedig főként újhullámos zenei fesztiválokon, dzsesszkoncerteken, kortárs előadásokon készített képeket, riportokat. Európán belül és kívül (Vietnám, Irán, Kambodzsa stb.) is sokat utazott, munkásságának egyik fő elemévé vált az ember- és eseményábrázolás. Cikkeket és könyvet is írt a népi képi ábrázolásmódról és a mozitermekről. Aztán később, 2007 februárjában több francia lapban, többek között a Le Monde hasábjain is beszámoltak munkásságáról és hirtelen bekövetkezett haláláról.

A művész archívumából előkerült fotók több mint húsz év távlatából idéznek egy olyan korszakot, ami mindenkinek mást jelent: egy erős szelet, egy arcon ütést, egy Coca-Colát. A politikai és gazdasági helyzetet figyelmen kívül hagyva, ha kinézünk az ablakon, talán ma sem látunk mást: az arcok és az érzések mit sem változtak. Ralph Dahrendorf német-brit szociológus szerint a társadalmi átalakuláshoz hatvan év kell, az említett előző kettő átváltásához tizedannyi sem.

A kiállításon látható témákat alapvetően három részre oszthatjuk. Az egyiket a „kortalan” épületek alkotják; a második részt az emberek, tevékenységek; a harmadikat pedig az embereket, világokat, területeket összekötő hidak.

Az épületek konkrétan és szimbolikusan is sok mindent hordoznak magukban. Gras centrálisan megszerkesztett, szimmetriára törekvő komponálásaival dicséri az építészeti munkákat, a magyar tervezők tehetségét. A fővárosban élők számára olyannyira megszokott homlokzatok, domborművek, szobrok és gangos társasházbelsők új színt kapnak. Persze nem fizikai megjelenésükben, amit sajnos ma is vitathatnánk, hanem ahogyan valójuk visszatükröződik a tökéletes kompozíciókban. Érdekes, hogy még a legtöbb természetes fény is szimmetrikus árnyékokat hagy.

A művész fővárost bejáró útvonala alapvetően a központra (Vörösmarty tér, Deák tér, Ferenciek tere stb.) koncentrálódik, egy általános turistajáratra. Sem a már akkor kínai árusokkal teli Józsefvárosi piacot (erről nagyon sok érdekességet láthatunk egy Magyarországon élő kínai professzorról szóló, Az út című dokumentumfilmben), sem a padon fekvő hajléktalanokat nem látjuk. Viszont kétségtelen, hogy jelen van az apróságokra felfigyelő fotográfus árgus szeme: kötögető idős hölgy a padon, nyelvtanfolyamról szóló táblát tartó lányt szórakoztató idős úr, egy magas állványról a lenn álló társához beszélő csaknem mezítelen munkás, utcai rajzolók egymás hegyén-hátán, egy-egy modell mögött sétáló szemétszedő.

Az utolsó „fejezet” a már említett hidaké, amelyek egyben szimbolikus jelentőségűek is Magyarország és Budapest történelmében. Az ábrázolt Lánchíd, Szabadság és Erzsébet híd, egészben és részletekben, akár önmagukban, akár egy autóssal-motorossal elképzelhetetlenek lennének Budapest nélkül. Vagy éppen fordítva. A hidak maguk lehet, ma már nem jelentenek többet funkciójuknál, de a fotográfus archívumába nem véletlenül kerültek be, és talán nem csak azért, mert a legtöbb turista számára ezek jelentik a legszebb látványosságot.

Izgalmas kérdés, hogy vajon egy átlagos turista és egy fotográfus mit lát meg egy városban, egy „másik” életben, illetve a látott tárgy ábrázolása mennyire megtervezett. A mű választott témája valószínűleg annál komolyabb és bensőségesebb, minél jobban ismerjük azt. Ennélfogva Gras ellenpéldája lehet Bruno Bourel, a szintén párizsi születésű fotográfus, aki 1992 óta él Magyarországon. Legismertebbek a már harmadik kiadását élő Fényrajzok – Budapest című könyvének képei, amelyek a ’90-es évek fővárosi zsidó negyedét mutatják be.

Az 1990-es évben már több mint huszonöt éve dolgozott Philippe Gras a fotográfusi pályán. Budapestről készült fotói tulajdonképpen privát képek. Most jelképes örökségek a rajongóknak és tisztelőknek, s nem utolsó sorban a magyar embereknek, akik újabb korlenyomatokat kaptak az elfelejthetetlen rendszerváltozásról. A Francia Intézetben augusztus 31-ig körbejárható kiállítást június 7-én nyitotta meg Soung Gras, a művész felesége és Francois Nicoullaud, a Philippe Gras Baráti Kör elnöke, Franciaország egykori budapesti nagykövete. Most a Magyarországon élő francia közönség is megismerheti az alkotásokat, megszemlélheti az egykor két világ határán álló Duna menti várost.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.