Mappa

A Pegazus szárnya és patái

Ajánlat párbeszédre a XII. POSZT elé
Szász Zsolt
2012. június 5. kedd

Ha nem tudod elkezdeni, végy egy idézetet, hátha a nagy előd már megfogalmazta, amit mondani szeretnél. Járj el úgy, mint egy színész, akinek szüksége van egy szerepre, hogy a maga nevében beszélni tudjon. Vegyülj el, állj be az egyik vagy a másik táborba, ha nem akarsz éhen halni. Bizonyítsd be újra és újra, hogy szükség van rád, vagy vonulj vissza, és tüntess el mindent, ami rád emlékeztet, mert máris túl nagy az ökológiai lábnyom, amit mostanra magad után hagytál.

„…a lezüllesztett színház, ahol a Pegazus szárnyait patái helyettesítik, egy egész nemzetet tud közönségessé tenni és elaltatni” – mondta volt Garcia Lorca.

De még mielőtt belekezdenénk, íme egy személyes adalék a művészi hivatásról, mert e nélkül minden megszólalás érvénytelen.. Mielőtt mint pályakezdő az apai áldást elnyertem volna, Leonardo da Vinci festészetről szóló traktátusával (Trattato della pittúra) bíbelődtem a gyakorlati rajzos tanulmányok mellett. Vajon egyénileg vagy közösségben sajátítható el jobban a mesterség? Nem volt érthető számomra, hogy praxisra vonatkozó tankönyve jó negyedét miért szenteli a mester ennek a látszólag felesleges, önmagával folytatott dialógusnak. Ma már tudom, hogy a színház világában is termékeny lehetne egy efféle felvetés. Az idézet eleje így hangzik: „A színház az egyik legkifejezőbb eszköz egy ország építésére. Légsúlymérő, amely egy ország nagyságát vagy hanyatlását jelzi. A finom érzékenységű és minden ágában – a tragédiától a bohózatig – jól irányított színház néhány év alatt képes megváltoztatni egy nép fogékonyságát.” De mire legyen fogékony a nép, a kommunitas?

Obligát módon azt mondanám, hogy saját magára. Kazinczy, a Hamlet első propagátora és magyarítója ezt úgy mondaná (mint ahogy írta is a nagymonológ fordításában), hogy ez itt a göcs. Talán ez a külső–belső dialóg, ez a minden mai színházi szereplőben ott mocorgó kérdésfelvetés dolgozik bennem is a tavalyi POSZT óta. Nyugtalanít egy, a vita hevében pontatlanul használt kifejezésem, de legfőképp az, hogy nem jött létre a nyíltsisakos párbeszéd a fesztivál kétségkívül legjelentősebb két előadása kapcsán (Csak egyszer élünk…; Mesés férfiak szárnyakkal), pedig a rendezők ugyanarról a Pegazusról szóltak, és ugyanúgy a nemzet, az ország, a nép fogékonyságára apelláltak, mint Lorca.

De semmi kedvem „népnemzetizni”. Igazából az érdekel, hogy miféle kánon is az, melynek védelmében minden rendű-rangú fegyvert be kellett vetnie a POSZT-ot életre hívó és azt tulajdonló szakmai grémiumnak. Tanulságos lehet ennek a kérdésnek a körüljárása azért is, mert a XII. találkozó már a Színházi Társaság és a Teátrumi Társaság közös rendezésében fog megvalósulni. S ahogy hallani, a kritikus hangú felvetéseknek máris elejét vették azzal, hogy a versenyprogramban szereplő színházak a maguk szája íze szerint válogathatják és hívhatják meg azokat a szakembereket, akiktől a méltatásokat várják. Konszenzuskeresés ez, vagy gyávaság? Vagy a néven nem nevezett, de nagy hatalmú és fortélyos félelmet gerjesztő kánon késztette erre a döntésre az érdekvédő szervezetek felelős vezetőit?

Ha most újrajátszhatnánk a fent emlegetett tavalyi vitát, Mohácsit a részvétlenség vádjával illetném inkább, s nem kérnék számon rajta holmi álláspontot (ez volt az inkriminált kifejezés, ami akkor kicsúszott a számon). Mindenek előtt azt kérdezném tőle, hogy vajon tudatos-e a részéről annak a hatásmechanizmusnak a működtetése, melyet mint az előadás nézője én botrányként éltem meg. S biztos vagyok benne, hogy nem én voltam az egyetlen, akiben felmerült a kérdés, hogy vajon a Gulágot megjártak unokáival, a mi gyermekeinkkel – amikor a magyarokat a János vitézből vizsgáztató „petőfiánus” ruszki tábornok diabolikus tréfáin kuncognak előre – nem az történik-e valójában, hogy a múlt törlődik a tudatukból végképp, mindenestül? Hiszen a színpadi mimikri, a színházi csetepaték nyíltan felvállalt kigúnyolása bombabiztosan rántja magával a szerelem mítoszát, a buta magyarok fejében oly mélyen meggyökerezett tündérországot is. Nagyszüleiknek az orosz megszállótól elszenvedett sérelmeiről a mai húszéveseknek nincsenek élő tapasztalatai – már csak ezért sem ildomos hát ezt a manipulációval kiváltott gúnykacajt, nemtelen indulatot az úgynevezett ellentábor rendezői, igazgatói ellen fordítani.

Attól tartok, hogy itt valami túlspilázás történt, a trendnek, vagy még inkább a fennálló és fenntartandó kánonnak a jegyében. Bár maga a technika – ahogyan Enyedi Ildikó filmjében Simon mágus Péter bűvészmutatványáról mondja – „nem tűnik túlságosan bonyolultnak”: vigyünk be az ellenfélnek egy elegáns balegyenest, majd kérjük rajta számon a toleranciát és hívjuk fel a figyelmét a demokrácia magyarországi deficitjére, à la Bibó, és végül húzzuk fel a függönyt, hogy besüthessen végre a szellem napvilága a „remény színházába” is. Ez így PATA!

De ha már ezt a tavalyi produkciót felidéztük, óhatatlanul a mindenkori Nemzeti Színház különleges felelősségéről is szólnunk kell. Persze csak akkor, ha hiszünk még olyan magasztos eszmékben, mint nyelvnemzet, haza, hagyomány. Nem mellesleg megjegyzendő, hogy most is folynak a munkálatok azokon az „értéktérképeken”, melyek alapján az új előadó-művészeti törvény értelmében kialakul az új támogatási rendszer, megszületik a kiemelt és a nemzeti intézmények listája. A fenti fogalmakra e folyamat kezdeményezői is rendre visszahivatkoznak. De mivel (újra)értelmezésük Magyarországon ma még mindig nem tartozik a kötelező penzumok közé, ezért ellenpont gyanánt a csehek Moldva-parton épült nemzeti színházának oromzatán olvasható feliratot idézem: „A nemzet [emelte] önmagának.” Ugyanez a nekiszánás nálunk, provinciális megfogalmazásban így festett: az 1860-as évek Debrecenjében a közgyűlés azért döntött úgy, hogy állandó kőszínházat létesít, mert „Miskolcnak már van, egyébként meg, telik rá”. Íme a „múltba révedő” magyar! – Nem, kérem, inkább az öntudatos, saját értékrenddel és tulajdonnal bíró honi polgár. Nem most, akkor. Én sem tagadom, hogy a (kő- vagy repertoár)színház jelenlegi működési modelljét, formáját tekintve egy ízig-vérig polgári mentalitás vagy legalábbis igény szülötte. De ez nem csak Budapest hitbizománya, még akkor sem, ha a főváros stílus- és mintaképző szerepe elvitathatatlan. Csakhogy azt a ma is sokszor hivatkozott hazai polgárt nemigen látom érdemben megnyilatkozni manapság, pedig hiszek a polgári nemzetállam eszméjében.

És még mindig a kánonról. Tíz év távolából már az is jobban belátható, hogy mi volt a fanyalgás valódi oka az új Nemzeti Színház felépítésekor. A „szakmai” konszenzus hiánya? Az épület „ortopéd” volta? Korántsem. Sokkal inkább annak az eszement versenynek a végeredménye, hogy milyen pártállású kormány nevéhez és ideológiájához kötődik majd az elkészült épület, úgy is mint szimbolikus (szellemi?) produktum. Az úgynevezett színházi szakma akkor, e csatározás közepette valamit bizony elmulasztott. Nem fogalmazta újra önmagát, nem definiálta a helyét, szerepét a drámai módon változó magyar valóságban. Elfogadta, hogy kap egy új épületet a szeretem vagy nem szeretem kormánytól. Véleményvezérekre bízta a fogalmazást, s ezzel mintegy passzív nézői szerepre kárhoztatta önmagát a tekintetben, hogy mi történik vele a közeli és távoli jövőben, de hovatovább a múltját illetően is.

Ám ha már ez a téma szóba került, igazságtalan volna említés nélkül hagyni, hogy Imre Zoltán tollából azért olvashattunk azóta egy nagy ívű, tudományos igényű tanulmányt a szerinte már megalakulásakor, 1837-ben retrográd, nacionalista szellemiségű Pesti Magyar (Nemzeti) Színházról és az úgymond azóta is korszerűtlen szemléletű magyar színjátszásról (a teljes tanulmány elérhető a www.szinhaz.net 2011. januári számában). Bocsánat, drága olvasó – aki egyúttal kiváló néző is vagy­ –, hogy ilyesmivel traktállak, de ha hiszünk abban, hogy az európai színház, miként a régi görög városállamokban, ma is a polisz önmagát folyamatosan újradefiniáló intézménye, akkor ez a kitérő most megkerülhetetlen volt, mint ahogy nem mellőzhető a következő kérdéskör sem.

Színház és politika. Egy évvel ezelőtt ezt a két fogalmat még nem volt ildomos egy lapon emlegetni színházi berkekben, hiszen évtizedekig az volt a közmegegyezés, hogy „csak jó vagy rossz színház” van, vagyis számunkra az érvényes megnyilvánulás egyedüli terepe a művészet. És tartotta is magát ez a konszenzus egészen addig, amíg az Új Színház igazgatói pályázatát követő kinevezés kapcsán nem kínálkozott lehetőség arra, hogy nagyban, mediális hangerősítőkkel felszerelve nyilváníthasson véleményt az úgynevezett szakma most már pártpolitikai(?) vagy ideológiai(?) alapon is. Ismét véleményvezérek léptek fel; de most már nem csupán a kritikusok, esztéták, hanem elsősorban a színpadi alkotók, írók, rendezők, színészek, színházigazgatók szálltak ringbe az úgymond fasizmus veszélyével fenyegető állampárti önkény térnyerését megakadályozandó.

A 2011 őszétől napjainkig zajló, nagy nyilvánosságot kapott vita számomra a paradigmaváltás kényszeréről és ugyanennek a kényszernek az újbóli elhárításáról tudósít. A régi politikai szóhasználatban ezt a jelenséget a palotaforradalom fogalmával írták le. Palotaforradalomról akkor beszélünk, ha a hatalom birtokosai, kihasználva az általános elégedetlenséget, idő előtt, általuk kontrollált formában és eszközökkel lázadást szítanak annak érdekében, hogy a „drámai események” irányítása továbbra is az ő kezükben maradhasson. Az információs társadalom korában ez a törekvés a tematizálási versenyelőny megszerzéséért és megtartásáért folytatott harcban kulminál. Egyfajta „kulturkampf” ez, melyet – tetszik vagy sem – muszáj is megvívnunk, mert ma ebben ölt testet a hatalom, lett légyen az inkább (csak) kulturális vagy kimondottan politikai természetű.

Félreértés ne essék, nekem sem tetszett Dörnerék hevenyészett pályázata. Attól tartok azonban, hogy ez csupán ürügyül szolgált ahhoz, hogy a színházi véleményvezérek a szélesebb nyilvánosság előtt sorban a porondra lépjenek. Ismerjük a mondást: sok lúd disznót győz. A végjáték volt a legszebb, mert a lehető legdemokratikusabb formát öltötte magára. Bőrfejűek és antifasiszták ütköztek meg szóban és tettleg a Paulay Ede utcában. Ez bizony NAGYON PATA! Valódi, vérbő performance – mondaná az utcaszínház művelésében megőszült Szász, e sorok írója. De inkább nem mondja, mert tapasztalatból tudja, hogy a színháznak, történjen az épületen belül vagy kívül, nem ez a dolga. A jelenség azért érdemel mégis említést, mert – ahogyan Illyés Gyula mondaná – elfödi, s ezzel még növeli is a bajt. De legyünk árnyaltak. Történt kísérlet arra is, hogy a művészi értelemben meddő egymásnak feszülés közepette, mintegy a „drámai események” vákuumában megképződjék egy harmadik oldal. Schilling Árpád oda nyilatkozott, hogy „Nincs szakmai krízis, mert szakma sincs” (Revizor online, 2011.10.08.). Azonban ma már az ilyen típusú „deviáns” megnyilatkozások is a kánon részét képezik, függetlenül attól, hogy a szó igazi értelmében van-e számottevő polgári egzisztencia Magyarországon, mert „polgárpukk” attól még lehetséges, ha nincs.

De mielőtt bekanyarodnánk a retorikájában radikális „harmadik út” zsákutcájába, hallgassunk meg egy politológust is mindarról, amit fentebb a palotaforradalom aktuális formájának neveztem. (Hiszen a pártpolitika is dolgozik rajtunk: a maga részét követeli, mondván, hogy ő a felkentje a mindenértelmű társadalmi újraelosztásnak, demokratikus alapon. Nála a pénz, tehát – ahogy mifelénk parasztosan mondják – ő petyegtet.) Az Élet és Irodalom 2012. február 3-i számában megjelent egy írás, mely éppen a témánkba vág. A nemzetállamok térvesztése című cikket a San Diego-i Kalifornia Egyetem szociológus professzora, Róna Tas Ákos jegyzi. A lepedőnyi szöveg második passzusának végén ez áll: „Ahogy a választók érdekeit a kormányok nem tudják érvényre juttatni, úgy tolódik el fokozatosan a politikai vita nyelve a valós érdekek és érdekellentétek megfogalmazásától az identitáspolitika és a kultúrharc irányába.” Az egyenlőbbek, a nagyok tehát tudnak valamit, tudniillik hogy van közös harci terep az ideológia mezején túl is. S e küzdelem valódi céltárgya a politikailag és esztétikailag korrekt beszédmód, a P.C., a médianyilvánosság nyelve, mely nem a buta Augusztok sajátja. Érezz, lájkolj, lelkesedj, kommentelj, te is olajozod, fenntartod a rendszert. Amit ismersz, amit mindenki ismer, vagy ismerni vél. – Vagy nem egészen így áll a dolog?

Legalább a nyelvet ne hagyjuk! Itt mégiscsak otthonosabban érezhetjük magunkat, hiszen a nyelv mindennapi kenyerünk már pár ezer éve, amióta versenyben mérettetnek a szavak és cselekedetek az európai színpadokon. Meglehet, hogy a versenyhátrány éppen ebből a tényből, a magas szintre emelt, kifinomult gyakorlatból adódik. A több ezer év alatt felhalmozódott nyelvi tapasztalatból. Igen: lassú és összetett az a beszédmód, amivel élünk. Értelmezett és megjátszott szövegek, interpretáció, még csak nem is saját, ha tartjuk magunkat a régi metódushoz, és íróilag jól megdolgozott szövegekből indulunk ki. Hagyomány a korszerűség ellenében? Összetett mondatok, alá és fölérendelt mondatszerkezetek, változó hangsúly és jelentés. Lehet, hogy ez a bajok eredője? Bonyolultak vagyunk, és ezért egyúttal érthetetlenek is? Nehéz kérdés ez. Talán csak annyi személyes megjegyzést tennék hozzá még ehhez, hogy színházi működésem 34 éve alatt egyszer sem sikerült nyilvános kritikai fórumokon (a hazai színházi fesztiválok vitanapjain) az érvényes színházi nyelv kérdéséig eljutni. Jobb sorsra érdemes pályatársaim működésében is azt látom, hogy hátrányba került mindenki, aki saját színházi nyelven próbált megszólalni. Korán jöttek, így aztán végül elkéstek, még ha csak annyi időt fordítottak is a művekre, mint amennyit azok feltétlenül megköveteltek. Engedtessék meg hát e paradoxon: talán ideje volna lassítanunk annak érdekében, hogy ne a másikat próbáljuk utolérni, hanem önmagunkat.

A kritika státusa is megingott. Mint festőtanonc én még úgy tanultam René Berger ikerkönyvéből, hogy a festészet művészete és a megítélés művészete párban, jegyben jár egymással. Vagyis hogy ugyanazt a tárgyat (képet), amit létrehozok, első kritikus nézőként saját magamnak is meg kell tudnom ítélni. Csodálkozom, hogy ezt az alaptételt a színház világában nem ismerik, vagy nem érvényesítik a gyakorlatban manapság. Mondván, hogy az elméletesek menjenek a fenébe, hiszen ez a szakma a praxisról szól! Sokan még mindig azt állítják, hogy a színdarab mint műalkotás csupán a szubjektum terméke, s mint ilyen, egy másik szubjektumnak, a kritikusnak van kiszolgáltatva, aki, mint tudjuk, az a különlegesen képzett néző, aki jogosult egyúttal a kánon kialakítására is.

Kedves barátaim! Attól tartok, hogy bennünket évtizedeken keresztül az orrunknál fogva vezettek. Valakik ügyesen kihasználták azt az egyszerű tényt, hogy mivel a folyamatos aktivitási és bizonyítási kényszer miatt nemigen volt időnk megnézni egymást, nem volt átfogó képünk arról, hogy itt vagy ott ki hogyan míveli a mesterséget. A jövőre jubiláns Weöres egykor ezt így fogalmazta: „itt mindig jó volt a szigetelés”. Tudniillik az elszigetelés. Egymástól, a tárgytól, a külhoni példáktól. Talán ez változik meg mostanában alapvetően, kedvező irányban, a szabadságnak, a technikának, a sokáig nélkülözött „elméleteseknek” és színháztörténészeknek hála. Információban sincs hiány, ha csak azt veszem, hogy a színházi „lapok”, az internetes fórumok ma már nemhogy napról napra, de óráról órára, vagy online élő egyenesben tudósítanak nemcsak a színházcsinálók teljes körének legapróbb mozdulásáról, de a közönség rezdüléseiről is. A mennyiség és minőség, a tartalom és forma kérdése vetődik fel itt, pontosabban az, hogy mikor és melyik oldalon merül fel végre komolyan egy, a mai fórumoknál átgondoltabb, a szakma művelői és a közönség számára is hasznosabb szakmai lap igénye. Vajon támadnak-e prófétái egy új kánon kialakításának?

Persze adódik itt is egy csapdahelyzet, melynek valódi természetét a színháziaknak érdemes volna kifürkészniük. A már emlegetett információs társadalom világában odáig jutottunk, hogy kívülről generált információéhségünk kielégítése közben megfeledkezünk arról, hogy néha ennünk is kellene. Nem betűt, kenyeret. Összeurópai válságjelenség ez. Ennek az állításnak a megvilágítására hadd hozzak egy Pintér Béla színpadára kívánkozó szemléletes példát. Történt a minap, hogy Pécstől nem messze, a gyógyfürdők Mekkájában, Harkány városában komoly társadalmi vita bontakozott ki arról, hogy miért pártolt el tőlük a pénzes nyugati turista. A derék atyafiak meg is találták a bajok kútfejét, mondván, hogy minden bizonnyal maga az ördög áskálódik ellenük. Nem Mefisztó vagy Lucifer, hanem az a helyi ördögfi, aki a város új címerében éktelenkedik. Ha enni akarnak adni a gyerekeiknek, el kell hát tüntetniük a címerből a beste férget, bármennyire is jogosan szerepel ott. Hiszen hozzá kötődik a gyógyító forrás legendája, mely természeti kincsnek a város korábban a maga biztos megélhetését, nyugati turistáit köszönhette. Meg lehet mosolyogni, ki is lehet gúnyolni e gyermeki naivitást, mely láthatóan nem érzékeli, hogyan kerül itt egymással konfliktusba a racionális célszerűség elve és az ősöktől örökölt mágikus szemléletmód (egyébként van ebben a városban Wass Albert-szobor is, és rovásírással van kiírva a település neve minden ki- és befelé vezető úton). Ehelyett azonban én inkább a magunk háza táján söpörnék, és azokat a színházi babonákat hoznám szóba, melyek ellen boldogult emlékű drámaírónk, Hubay Miklós is sokat hadakozott hosszú élete során.

Korunk hazai színházi életének talán legbénítóbb mítosza vagy inkább babonája, hogy a színházon joggal számon kérhető társadalmi érzékenység megléte csak a mindennapi krízishelyzetek hipernaturalista eszközökkel történő felmutatásával bizonyítható. Csak az lehet igazi, elkötelezett, modern, újító szellemiségű, „innovatív” színházművész, aki bátran a közönség pofájába vágja mindazt a mocskot (trágárságot, pornográfiát, erőszakot, ordas eszméket stb.), melyek nap mint nap tagadhatatlanul körülvesznek bennünket. Ez is egyfajta agresszió, ez is PATA! Csak zárójelben teszem hozzá, hogy a sajtó, a médiumok azért úgyszintén jócskán ludasak abban, hogy elsősorban ezek a riasztó jelenségek borítják el az agyunkat, mert ugye hír, szenzáció és botrány nélkül ebben a felgyorsult beszédű, hadarós világban talán már lélegzetet se tudnánk venni.

Van-e köze a kétféle babonának vagy naivitásnak egymáshoz? Véleményem szerint igen. Méghozzá olyan aktív és érzékeny kapcsolatrendszerben, melynek már pénzben mérhető, nemzetgazdasági vonatkozásai is vannak. Persze ki tudná azt megmondani, hogy például Mundruczó Kornél legutóbbi opusa, a Nehéz istennek lenni – melynek témája a Beregszásszal nevesített szexrabszolga-piac – milyen képet alakít ki a magyar társadalomról a nyugat-európai – német, holland vagy belga – néző tudatában, és hogy ez a kép miképpen függ össze azzal, hogy Harkányba egy ideje nem jön a német turista. Valami közelebbi vagy távolabbi kapcsolat feltehetően viszont mégiscsak lehet közöttük a kultúrpolitika és a gazdaság összefüggésrendszerében, mint azt a legutóbbi EU-Parlament kontra magyar kormány vitája nyomán született sokkoló nyugati újságcikkek és televíziós tudósítások is bizonyítják. Világossá téve, hogy az országunkról kialakult (vagy inkább mesterségesen kialakított) negatív kép igencsak rombolja a korábban felépített pozitív országimázst, ami nélkül pedig nehéz az idegenforgalmat, pláne a kulturális turizmust fejleszteni. Nem mellesleg jegyzem meg, hogy legutóbb erről a Nyugaton tapasztalható hangulatváltozásról Kocsis Zoltán tudósított érzékletesen és hitelesen az UNESCO által meghirdetett Nemzetközi Liszt-év és a Nemzeti Filharmonikusok Liszt-turnéja kapcsán. Nyugat-európai piacra (is) dolgozó kétlaki művészeink – nemcsak a színháziak, de az írók és filozófusok is – meglehetős vehemenciával nyilvánítanak véleményt arról, hogy nálunk komoly bajok vannak a demokratikus intézményrendszerrel, a jogállamisággal, a személyi és művészi szabadságjogokkal. Ezeknek a nemzetközi szakmai fórumokon hallatott segélykérő jajkiáltásoknak egyik fő szólama, hogy a független és újító szellemű, európai értékrendet képviselő alkotó értelmiséget Magyarországon módszeresen üldözik, hovatovább egzisztenciális és fizikai létében is veszélyeztetik. Hogy kik és mik? A keresztény kurzus ideológiáját minden módon erőltető, tűzzel-vassal érvényesítő kormány és az ordas eszméket valló jobboldali pártok.

De maradjunk csak a saját babonáink világánál, és forduljunk inkább színháztörténeti félmúltunk nem elhanyagolható tényei felé. Beszéljünk a „harmadik útról”, a függetlenekről, a radikalizmusról, az újítás esélyeiről és az alternativitás mítoszáról. A téma érdemi megvilágításához Pintér Béla legutóbbi előadása, a Kaisers TV Ungarn kínálkozik apropóul, annál is inkább, mert ebben a darabban a fentebb már megpendített nemzeti tematika – az 1848–49-es forradalom és szabadságharc –, sőt maga Petőfi Sándor is központi szerepet visz, és a sajtóvisszhangok alapján az is megjósolható, hogy a szakma nyilvánossága előtt is terítékre kerül majd a POSZT idején.

Pintér, mint eddigi darabjaival mindig, most is provokál. Az előző játék, a Tündöklő középszer még arról szólt, hogy a tehetség felbukkanása miféle „bajba” sodorja a közösséget és magát a kiválóság hordozóját is, aki mindent elkövet azért, hogy ezt az irritáló „anomáliát” elnyomja magában. A Kaisers TV a nagyság leépüléséről, ellehetetlenüléséről szól, de az utód megveszekedett erőfeszítéséről is, hogy hősnek tekinthesse az apját, aki az ő segítségével újrajátszhatja és megnyerheti még az elveszített csatát is. Nem tisztem méltatni az előadást ebben a mostani keretben, csak arra hívom fel a figyelmet, ami üzenetében a legszembeszökőbb: elodázhatatlan a nemzedékek párbeszéde, és jogunk van pozitívra fordítani negatív viszonyunkat a múlthoz, saját történelmünkhöz.

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ez a „produktum” csak úgy kipattant egy zsenigyanús alkotó fejéből, s hogy mint műalkotás így csupán a maga egyediségében ragadható meg. Holott ha belegondolunk, ez az előadás – mint ahogy Pintér egész „totális” színházi működése is – annak a hivatalos színházi gyakorlattal dacoló ellenzéki tradíciónak a folytatása, melynek gyökerei immár minimum hatvan évre nyúlnak vissza. A legkevesebb figyelmet sajnos éppen ez a markáns színháztörténeti vonulat kapja manapság. Vélhetően azért, mert a kőszínházi intézményrendszer válsága és törvényi újraszabályozása, a szakmában dolgozók minősíthetetlenül rossz egzisztenciális helyzete, valamint a hiszterizált légkör minden más érdemi szakmai szempontot kitakar. Láthatóan nem hatásos a most éppen függetlennek nevezett érdekvédelmi szervezetek képviselőinek retorikája sem, amikor csak a színházi nyelvújításban betöltött innovatív szerepüket és a kőszínházakénál nagyobb társadalmi érzékenységüket, valamint a drámapedagógiai gyakorlatban betöltött kulcsszerepüket hangsúlyozzák. Miközben a szférák közötti átjárhatóságra éppen azok az egykor ellenzéki „alapító atyák és anyák” a legjobb eleven példák, akik most többnyire kőszínházi vezető pozícióban vannak, vagy eddigi teljesítményeik alapján méltán emelkednek ki a mezőnyből, többek közt azért is, mert okkal-joggal elmondhatják, hogy ők már végrehajtották azt a bizonyos nyelvújítást, és nemcsak alternatív színházi működésük idején, hanem a kőszínházi közegben is.

Ha igaz Spiró Györgynek a 2011-es DESZKÁn tett kijelentése, hogy időközben a színház önálló művészetté vált, tudniillik megszabadult az irodalmiság béklyóitól (a ma is jellemző /ön/cenzúrától és a normáknak való megfelelési kényszertől), akkor érdemes volna közösen végiggondolni, de most már teljes komplexitásában, hogy mi is történt a magyar színpadokon az elmúlt hatvan év folyamán. Ide tartozik, hát visszaidézem még egy pillanatra az ominózus legutóbbi Pintér-darabot, hogy érthető legyen, mire is gondolok. Az idei DESZKÁ-ra válogató grémium (a színpadi szerzők) azzal az indokkal ejtették a Kaisers-t, hogy úgymond „baromi jó az előadás, de mint dráma nincs jól megírva”. Hm… szerintem inkább fordítva áll a dolog – de igazából most nem is ennek az eldöntése a legfontosabb. Azt, hogy a műfajhatárok szinte teljesen elmosódtak, mindannyian érzékeljük, ebben nincs vita a színházi alkotók körében, de a közönség táborában sem. Abban a kérdésben viszont, hogy mit értünk ma a drámai színház fogalma alatt, biztosan nagy volna a szórás, ha lenne a válaszokból egy reprezentatív mintánk. Jeles András nagy feltűnést keltett Drámai események című, 1985-ben bemutatott műve mindenesetre még mindig jó összehasonlítási alapul szolgálhatna ahhoz, hogy miben és hogyan volt társadalmi értelemben is elkötelezett akkor az a bizonyos alternatív „másik színház” (ahogyan Balassa Péter nevezte), és hogy ezzel szemben mennyire független ma egy színházművész vagy társulat.

Szintén a VI. DESZKA Fesztiválra készülve derült ki, hogy jószerint nincs miből nagyszínpadi előadásra alkalmas, egész estés darabot beválogatni, mert ilyenek ma már nem is igen íródnak a kortárs műhelyekben. Elgondolkoztam, hogyan lehetséges ez. A szép számmal sorjázó krízis- vagy válságjelenségek, a feldolgozásra váró történelmi traumák nem érdemelnének meg évente egy-két nagyobb lélegzetű alkotást? Vagy a közönség manapság nem bírna végigülni egy több felvonásost? Már annyira reménytelen volna a helyzet, hogy ezt a kérdést nem is érdemes szóba hozni? Vagy tán annyira reményteljes, hogy eljött a felhőtlen szórakozás ideje? Gondolhatunk bármit, ezekben a kérdésekben a válaszadás és a döntés joga továbbra is a közönségnél marad. Annál a közönségnél, akit a – szerintem sértő – színházi szóhasználat szerint nálunk még mindig „nevelnek”, sőt „kinevelnek”. Tudniillik a színház vagy a neves rendező, esetleg egy direktor önmagának. Értem én, hogy e szóhasználat mögött felsejlik valami az obligát reformkori hármasságból – hogy az irodalom, a színház, egyáltalán a művészet tanít, nevel, szórakoztat –, ám van ennek ma egy olyan felhangja is, mely az állampárti diktatúra frazeológiájára hajaz. De talán még nem tartunk ott, hogy olyan módon „gondozzuk” a közönséget, mint ahogy a „magyarunkat” ajánlotta volt gondozni nem is olyan régen Esterházy Péter. Ejtsünk szót ehelyett inkább a kortárs drámaíró és a színház közös felelősségéről.

Ugyancsak az idei DESZKA Fesztiválon, de más nézőpontból beszélt napjaink darabínségéről a Víg Színház igazgatója, Eszenyi Enikő. Mindenek előtt arra hívta fel a hallgatóság figyelmét, hogy egy ezerszemélyes színházban milyen hangképzési kultúrára van szüksége egy színésznek. Szemléletes gesztusával azt tette érzékletessé, hogy a nagyszínpadon nem hangozhatnak el akármilyen minőségű szövegek, mert csupán a technikai kivitel sikerének – a nagy tér átbeszélésének – is az az alapja, hogy egy textus mennyire árnyalt és tagolt – gondolati értelemben, illetve szövegszerűségében. Tehát ismét a már fölemlegetett drámai beszédmód, a stilizáció, a színpadi nyelv mibenlétének a kérdése merült fel. Ám arról a nyelvi igényességről, amelyről Eszenyi Enikő beszél, mára már szinte teljesen lemondtunk a társadalmi valóság megragadásáért folytatott ádáz küzdelemben: a kortárs színpadi szerző egyértelműen lefelé nivellál, a köznyelv alantas rétegének trágár kifejezésmódját, rontott stílusát kultiválja. A társadalmi alulnézet dominanciája, a deviáns magatartásformák favorizálása, a humornak jószerint már csak a kötelező iróniában megnyilvánuló, leszűkített értelmezése a kortárs magyar drámairodalomban és színházi gyakorlatban egy irányba mutat: olyan jelzésértékű szimptómákat produkál, melyek Lorca szóhasználatával élve a közönségesség jellegzetes ismérvei.

Akarunk-e és tudunk-e tenni valamit ezen elszabadult tendenciák ellenében? Elégségesek-e azok az anyagi eszközök és szervezeti keretek, melyek most a drámapályázatok által adva vannak? A Drámaírók Kerekasztalának vezetője legutóbb, az első Gödör-béli nagy találkozó alkalmával világossá tette, hogy csupán a Katona József drámapályázat késedelmes kiírása is milyen anomáliákat eredményez a napi kőszínházi működésben. Ha valóban ekkora az egymásrautaltság és az anyagi természetű kiszolgáltatottság az állammal szemben, akkor sürgősen cselekedni kellene. Mert arról még nem értesültem, hogy a közvetítésnek – az új drámától a közönségig – lenne általunk létrehozott és kontrollált „intézményes” formája (ha csak a DESZKA szakmai megbeszéléseit mint informális fórumot nem tekintjük valami hasonlónak). Ebben a témában, tudniillik a színházkultúra társadalmasításának az ügyében bátran ajánlható például a lengyel gyakorlat, ahol a kortárs színház láthatóan jobban érinti és érdekli a lengyelség egészét (lásd Magdalena Jankowska cikkét a Magyar Napló 2010. májusi számában, Boom az új lengyel drámairodalomban címmel.) Lehet félrenézni, és azt mondani, hogy ez a közvetítő szerep csupán a kőszínházak és az ott foglalkoztatott dramaturgok feladata. De ha meggondoljuk azt, hogy a ma legtöbbet foglalkoztatott kortárs szerzők lényegileg mindenhova (repertoárszínházba, alternatívoknak, függetleneknek, rádióba, a tv-nek, a filmiparnak stb.) dolgoznak, akkor azt hiszem, hogy egy olyan ügyről van itt szó, melynek megoldásában a szakma egészének kötelező lenne részt vállalnia. Mondom ezt azért is, mert szintén a legutóbbi DESZKÁ-n történt egy határátlépés, mely sokunkat aggodalommal tölt el.

East Balkán címmel láttunk a fesztiválon egy drámaiatlan előadást, melyet Tasnádi István jegyzett mint drámaíró. Tizenhat-tizennyolc éves gyerekektől riportformában begyűjtött szövegek alapján, a drámatanár-rendező, Vidovszky György inszcenálásában 16–21 éves gyerekek játsszák sorozatban középiskolásoknak a Bárkán. Ha bárkinek, aki e produkciót nem látta, az lenne gyakorlott színháznézőként a kényszerképzete, hogy a „darab” révén megtudunk valamit arról, milyen okok és körülmények vezettek a három fiatal halálával végződő, az egész országot megrázó tragédiáig, nos, az téved. Ezen a színpadon a tragédia egyik áldozata sem hal meg. De azt a fajta tömeghisztériát sem látjuk, aminek következtében százával vesztek oda nem is olyan régen Németországban, egy koncert alkalmával. Az East Balkán esetében csupán a mentális halál regisztrálható: az ideálok nélküli narkós, agresszív, prostitúcióra könnyen kapható fiataloké, akikhez „modern módon” szocializálódik a gyermekét egyedül nevelő „jó fej” anyuka, áttételesen az egész felnőtt magyar társadalom. Hogy miért gondolom határátlépésnek az alkotók efféle eljárásmódját, attitűdjét? Elsősorban azért, mert drámátlanít, elaltat, kioltja bennünk, nézőkben az érzékenységet, de ami még veszélyesebb, a középiskolai tanulókban is. Erre tényleg meg merem kockáztatni a kijelentést, hogy az állásfoglalás (álláspont) nélküli gyáva színházművészek hagyják el a pályát.

Mielőtt az összes jól képzett dráma- és színházpedagógus visszatámadna, hadd ragozzam tovább ezt a jelenséget. Meggondolta-e valaki is, hogy éppen az efféle tragédianélküliséggel, a „tiszta, valódi és egyenes felmutatással” alapozzák meg fiataljainkban a következménynélküliséget? A nevelés csődje általában ott kezdődik, amikor a személyiségükben még integrálatlan kicsinyekben tiltással nem ültetjük el, nem véssük be a közvetlenül életmentő védekező mechanizmusokat, és ott teljesedik be, amikor a legimpulzívabb – ilyen értelemben legdrámaibb – kamasz korosztálynak nem adjuk át a morális kódokat, például a drámai műnem természetének és a színház mibenlétének szakszerű megtanításával. Ezen a területen kárhoztatható leginkább a liberális szemlélet, legalábbis a tekintetben, hogy minták nélkül, vagy mint ebben az esetben, ellenpont nélküli rossz mintákkal eresztjük ki őket a nagybetűs életbe, ahol viszont, ha tetszik, ha nem, döntésre, döntésekre lesznek kényszerülve. Beszélgettem a tinédzserkorú előadókkal, így tudom, hogy a jó szándékot az East Balkán alkotóitól sem lehet elvitatni. Mondom mindezt akkor, amikor az új Nemzeti Alaptantervben az ének–zene és a tánc mellett előírják követelményként a dráma oktatását is. Ajánlom ezt a tényt minden kolléga szíves figyelmébe, mert nem nagyon láttam, hogy ez ügyben a szakma véleményt nyilvánított volna a márciusban lezajlott társadalmi vita idején.

Mondandóm vége felé közeledve, a jövőről való elmélkedés kapcsán fel lehet tenni a kérdést: ennyire reménytelen volna a mai magyar színház helyzete, vagy ilyen negatív a megítélése itthon és/vagy külföldön? Sok-sok Pata és sehol a szárny? Vajon csupán formai átalakuláson megy át mostanában a színházművészet, vagy egy eddig soha nem tapasztalt, társadalmi méretű funkcióváltás folyamata zajlik benne és körülötte? Ha ez utóbbi, akkor mindnyájunknak érdemes meggondolnunk, hogy végső értelemben mi is a mi funkciónk, mi a hasznunk.

Egy elméleti fizikus csillagász nemrégiben azt mondta, hogy minden földi dolog teljes egészében a Nap terméke, lévén hogy a teljes anyagmennyiség belőle szakadt ki, és nincs olyan (élő vagy élettelen) parány a földön, ami ne az ő fényét sugározná ki magából, még ha ezt a sugárzást nem is mindig látjuk, mert többnyire hőkibocsátás formájában érzékelhető. Valószínűleg a színházcsináló az az emberfajta, aki egy kicsit jobban sugárzik. Az ő kisugárzásának köszönhető a jó kedély helyreállítása és megőrzése embertársainkban. Talán az se lehet véletlen, hogy a magyar himnusz így kezdődik: Isten, áldd meg a magyart, / Jó kedvvel, bőséggel” – mintha a költő szerint a bőség is a jókedvből következne…

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.