Színház

Ketten jöttek…

Sławomir Mrożek: Próféták
2012. május 9. szerda

…a három királyok is, nem csak a próféták Sławomir Mrožek drámájának a Koma társulat által színpadra alkalmazott átdolgozásában. A darab megírása óta ugyanis Menyhért (Mohai Tamás) és Boldizsár (Fekete Zsolt) eltette láb alól Gáspárt, így már csak ketten üdvözölhetik az új megváltót, pontosabban megváltókat.

Vékes Csaba rendezésében jó néhány változtatást eszközölt, bőven van eltérés az eredeti mű és jelen színpadi adaptáció közt. Így – ha lehet – még abszurdabbá formálódott, ami már eredetileg is abszurd volt, s az újdonságok aktuálissá is teszik a darabot.

A próféták például újabban nők (Szabó Vera és Huzella Júlia). Ez nem is csoda, hiszen a társadalmi nemi szerepek olyan sokat változtak az utóbbi néhány évtizedben, hogy már akár egy asztalos is lehet nő, ahogy a régens szolgálója, Héte (Lass Bea) is eredeti végzettsége szerint asztalos. Ez azonban további zavart okoz a konzervatív királyok számára, hiszen ők egy férfi prófétát vártak. Ám a régens (Horváth Illés) megjegyzi: „legalább nem négerek”. Az már igazán túl sok lenne a bölcsek számára, akik egy változó világban hirdetnek régi értékeket, s próbálják minden áron fenntartani azok érvényességének látszatát (akár társuk életének árán is).

A rendezés – a Mrożek-szövegben rejlőkön túl is – számos problémát vet fel. Úgy mint az elnyomás vagy a népesség mértéktelen és mérsékelhetetlen növekedése, a másság és a változások el nem fogadása. Mégis, a központi kérdés a látszatvilág, vagyis a világ látszaton alapuló működése.

Egészen mindegy, hogy mi történik, a népet, amely úgyis csak tömegként viselkedik, minden körülmények között biztosítani kell arról, hogy minden a terv szerint halad. A vezetőség, a politikus és a bölcsek, akik mindenről döntenek, olyannyira kényszeresen igyekeznek fenntartani a látszatot, hogy végül maguk rontanak el mindent, s alattuk dől össze a kártyavár, amelyet építettek.

A látszat témaköréhez tartozik a hatalom gyűrűje is, amelyet a régens látszólag visszaadott, ezzel látszólag lemondva hivataláról. Ez is lényeges változás a Mrożek-drámához képest. Méghozzá azért, mert azt mutatja, hogy a rendezés újdonságai nemcsak a korszerűvé tétel szempontjából fontosak, hanem azért is, mert olyan kulturális kódokat hoznak mozgásba, melyekről az eredeti alkotásban nem esik szó. Így lesz a hatalom jelképe szalag helyett gyűrű, amely teljesen a régens ujjához nő. Ez akarva-akaratlan emlékezetünkbe idézi Tolkien meséjét, de a levágott mutatóujjról az is eszünkbe juthat, ahogy Purábl Kúnó (Andorai Péter) mutogatja a Csinibaba című kultikussá vált Tímár Péter-filmben Sztálin mutatóujját, amelyet sikerült megmenekítenie a ledöntött szobor maradványai közül. Ez pedig a fennálló rendszer elleni támadás gesztusává emeli Héte cselekedetét.

A régens kissé katonai jellegű viselete egyébként is a történelemből már ismert egyenruhás diktátorokat idézi. Héte öltözéke azzal párhuzamosan változik, ahogy kivetkőzik magából, s feltör elfojtott énje. A királyok leginkább keresztény szerzetesekre emlékeztetnek, a próféták esetében pedig teljesen a jelmezen múlik az egyformaság, amit sikerült is kielégítően megvalósítani az arcfestés révén. Sinkovics Judit jelmezei és a látvány, amely szintén az ő munkája, átemelik a játékot abba a fiktív korba, amelyben a történet valósága zajlik.

A díszlet egyszerű, igaz, hogy csak két helyszínt hivatott megjeleníteni. Az egyik a palota trónterme, a másik a pulpitus, ahonnan a néphez intézik beszédeiket a vezetők. A rács pedig, amely az oldalt ülő nézőket elválasztja a játéktértől, kordonokra emlékeztet, melyekkel a csőcseléket tartják távol a palotától. Az egyszerű, de találékony térelrendezés ellenére a használatban van némi kellemetlenség. Ahogy az emelvényre fel-le rohangálnak a szereplők, az egy idő után már kicsit sok, kicsit fárasztó, nem tűnik tökéletesen átgondolt megoldásnak.

Ahogy valamiért Héte karaktere sem tökéletesen átgondolt. Az altisztből és énekesnőből összegyúrt új szereplőt már beszélő neve jellemzi, leírja életét és feladatkörét. A rengeteg megpróbáltatás, amelyen keresztül megy, s az embertelen terhelés ahhoz vezet, hogy végül teljesen elveszti erkölcsi érzékét, normális emberi mércéjét, s a gyilkolásban leli élvezetét. Nem is annyira bosszúból végez elnyomóival, mint inkább, hogy megszabaduljon igájából, s végre fellélegezhessen. Lass Bea játékán jól észlelhetőek az elnyomott szolgáló lelkében végbement változások, mégsem követi elég fokozatosan ezt a folyamatot, túlságosan hirtelen történik meg a váltás a zavart, félénk és a nagyszájú, vakmerően visszaszólogató, elvetemült személy közt, aki, miután elteszi a véres kést, s kényelembe helyezi magát a trónon, rezignáltan mondja ki a végszót: „Alighanem összeomlik a világ.”

S ha ez nem is következik be, annak ellenére, hogy 2012-t írunk, mégis érthető, hogy éppen egy lengyel dráma színre vitele mellett döntött a társulat. Hiszen, ahogy Vékes Csaba is elmondja az önmagával készített interjúban: „Ami kortárs magyar, az a probléma, amit […] felvet, a hatalmon lévők intézkedései, a nép türelmetlensége, a mellébeszélések, a tragikomikus humor…”

Sławomir Mrožek: Próféták, Koma Bázis, Budapest, 2012. április 26.
Szereplők: Fekete, Zsolt, Horváth Illés m. v., Huzella Júlia m. v., Lass Bea, Mohai Tamás, Szabó Vera; Jelmez-látvány: Sinkovics Judit; Jelmezkivitelező: Borbás Gergő; Rendező: Vékes Csaba

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.