Irodalom

Jó sorok, rossz sorok

Závada Péter: Ahol megszakad
2012. május 30. szerda

Puzsér Róbert, hazánk legújabb megmondóembere több nyilvános fórumon, például az RTL Klub Fókusz című műsorában kijelenti, hogy a kortárs költészetet nem az Írók boltjában és nem a könyvtárban kell keresni; szerinte a kortárs költészet ma kizárólag az Akkezdet Phiai. Ezzel egy időben a Libri Kiadónál, egy verseskönyvhöz képest nagy sikerrel jelenik meg Závada Péter első kötete, az Ahol megszakad. Mint a fülszövegből kiderül: kamaszkorától az Akkezdet Phiai rapduó és slam poetry csapat tagja. Akkor most hol is keressük hát a költészetet?

Závada egyik interjújában olvashatjuk: a Libritől Simon Márton (a szóban forgó kötet szerkesztője) azzal kereste fel, hogy a kiadó megjelentetné az Akkezdet Phiai dalszövegeit. De ő inkább verseit látta volna kötésben, így született meg ez a verseskötet. Az ifjabb Závadánál ugyanis elkülönül a két szerep, a költő és a rapper. Műveit felolvasva csak néha kezd bólogató mozgásba a fej – ha versel, Závada Péter megszokott kapucnis pulóvere helyett érettségi öltönyébe bújik. Furcsamód mikor sört, kokaint, vagy más kábítószert említ (amik biztos jelzőkarói a lazaságnak) a versekben, akkor sem a rap-alteregóját idézően lazának, hanem csak erőltetetten könnyednek tűnnek a versek. Mintha húszéves kamasz volna. Mintha minden új volna neki. Míg a dalszövegeknél kisujjból kirázott, valóban tökös, ugyanakkor jelentéssel is bíró sorokat olvasunk („Ha valóságot akarsz, olvass Móricz Zsigmondot / Soha se nem mondtam, hogy mindig origit mondok.”), az Ahol megszakad költője kisujját félretartva arisztokratikus pózba vágja magát, arcán megjelenik a byroni spleen. Olyanokat ír – „élek, s ez nem az én hibám / ígérem orvosolva lesz” –, mintha nem találná a helyét a papíron. Vagy máshol (Fokok között): „Talán elkezdem, mire meghalok”

Kimódoltnak hat a sok idegen szó is: tipikus elsőkötet-betegség ez, amellyel a költők a legtöbb esetben csak azt igyekeznek mutatni, hogy volt már kezükben könyv. Olyan verscímekkel találkozhatunk, mint Résistence naive, Praghiera invernale, Hommage au vieux Pinocchio, Nuit parisienne, A véletlenek logisztikája, vagy a kötetzáró Konkáv. És ezek csak a címek.

A versek többsége első, és legtöbbször sokadik olvasatra is hasonlóan kimódoltnak hat. Meg sem lepődünk például a szonettforma felbukkanásán, ahol a rím, a ritmus – ahogy az el is várható egy tehetséges rappertől – rendben is lenne (néhol pedánsan, a fiatal Kosztolányit idézően), de mi az, amit állít ezekkel a rendes, jólnevelt darabokkal? Újdonságként hat-e például bárkinek az, hogy „Felnőtt még nem vagyok, de már gyerek se. / Se bölcsőm nem volt, sem kamaszkorom”? Mit kezdjen az olvasó ilyen sorokkal, mondjuk, József Attila után (azért nem övön aluli iderángatni épp őt, mivel Závada itt épp rájátszik), mint: „Értem, hogy anyám eltemették, / de nincs és nyugtalan vagyok, / ezt nem értem. Felnőtt lehetnék. / (A mosogatótál ragyog.)”? Aztán az önreflexió sem segít mindenen, legfeljebb szimpatikusabbá tesz. „Csapong az ősz, kabátot bontogat. / Csapongok én is. Semmi fontosat. / A szeptember merő banalitás. / A lényeget talán majd valaki más.”

Soknak tűnik a versekben az időjárás-jelentés, párkapcsolati hangulatlíra, városképleírás, ahol a költő Varró Dánielnél is édesebb, Babiczky Tibornál is kimértebb, Székely Szabolcsnál is szerelmesebb, Simon Mártonnál is szomorúbb. Závada mintha a vegytiszta Holmi-verseket akarná megírni. Ez volna a haladó, friss, előremutató? – töprenghetünk, és eszünkbe jutnak a kötetért sorban álló tinik.

Elsőre kevés olyan momentum van, ami nem a jólfésültséget, az irodalmiaskodás érzetét erősítené bennünk, hogy „éppen csak hagyja, nem kell akarnia” (Tőlünk jobbra). Ilyen üdítő kivétel a Pesti sampon, ahol előterem hirtelen a humor, megidézve egy reklámot és Babits Mihályt egyszerre ilyen versszakokkal, mint „Oktogon. Felhők szűrte fény. / Napsáv a Cafék üvegén. / A sarkon barna hajszalon / mereng a bíbor alkonyon.” (Vájt fülű szakmabeliek a „hajszalon” és „alkonyon” összecsengését talán nem találják majd kellemesnek, és szerintük a jambusok és trocheusok sem stimmelnek, de egy első kötetes szerzőnél mindenképp túlzás volna ez a szigor.) Fenti sorokat visszaolvasva mintha a lazaságot kérném számon most a költőn, pedig nem a lazaság áll neki igazán jól. Hanem az, amikor valóban megszakad.

Ezt ő is érezhette, hiszen láthatóan efelé is próbált ellépni a kötetben. Sokszor ugyan, mint a Boldog óra zárlatában, ahol egy sörözős semmiségből fejfájósan komorkodósba megy át, arányt téveszt, a ló túloldalára csúszik. És például a Szinopszisban is azt érezzük, pózol, mikor így komolykodik: „Hát mondd: ha most ez így veled ma nem megy, / hogy is mehetne bármi nélküled?”; vagy ugyanott irodalmiaskodó, mikor ezt írja: „a polcon Rilke dől egy Proust-kötetnek – eltűnt időnkben mennyi révület!”. De képes visszaevickélni a ló hátára: „Platánfaág a lelógó ereszbe: beléd oly görcsösen kapaszkodom.” Vagy itt a Bontás zárlata például: „Erősen koncentrálok. / Mármint csak arra, rád, hogy /mit kéne most éreznem. / Nem passzolunk lélekben. / Belefekszel az ölembe, mintha a bölcsőd lenne./ Megmarkolod a farkam. / Együtt szorongunk halkan.” Ami mindenképp őszintének hat olyan versfelütések közt, hogy „Asszem, ez már a regénybeli ősz.” (Hallstatt)

Többször képes mindazt helyrehozni halk, hivalkodástól mentes lírával, amit előtte modoroskodással vitt tévútra: a „[...] de ólmos szemhéjaim leragadnak: / nehéz redőnyei a kirakatnak” zárlatként a szakadékból húzza fel például az Amíg alszom című verset, ha adunk neki esélyt ezután a középiskolás sor után: „az eszmélet rideg realitása”. Lehetne még ideállítani kiragadott részleteket (például a Még ma velem leszel utolsó két sora a gyerekszobára árnyékot vető tölggyel emlékezetes megoldás. A Csak addig-ciklus, valamint olyan versei, mint a Mese, a Benne, téged, a Klauzália vagy a Hiánydramaturgia azt mutatja, Závada Péter képes rá, hogy beszakítsa a papírt, első kötethez képest egyébként egyáltalán nem is rossz találati aránnyal.

A kötetért történő sorban álláshoz ez önmagában nyilván kevés volna. Kígyóztak viszont már sorok rosszabb portékákért is, azt pedig mindig örömmel nézzük, hogy fontos birtokolni egy print formátumú könyvet. Hogy még van ez a fétis. Talán épp az aktuális kedvenceken keresztül fognak eljutni esetleg máshoz is, mint ahogy történik ez a Twilight-, illetve Harry Potter-könyvek esetében.

De akkor hol is van a költészet igazából? Az Írók boltjában, MC-k mikrofonjának túloldalán, a molyrágta kardigánok bolyhaiban, könyvek sárga lapjain, vagy memóriák őrzik nullákra és egyesekre osztva, golyóstollal írják lekávézott spirálfüzetbe? Közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk: ez mindegy. Ha jó a sör, nem a pohár formájától lesz jó. És ha rossz, nem menti meg semmilyen dizájn.

Závada Péter: Ahol megszakad, Libri, Budapest, 2012.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.