Archívum

Horkay Hörcher Ferenc: A Dante-paradoxon

2012. május

(Rezümé): Öregek vagyunk. Fiatalok, de öregek. Időérzetünk torzít (folyton beállítjuk). Előrerugaszkodunk, visszalépünk: keresünk (identitást). Felvetjük, hogy most vagyunk (ezek vagyunk még és ezek már). Helyezkedünk. Oda is vágyunk, vissza is (egy helyben toporgunk). A vágy értelmez. A vágyat értelmezzük. Folyton változás, mely predesztinált (ha­ladunk). Beletörődés, mely feszültséget okoz. „A test: szétrobbanó erők eredője. / A lélek maga a robbanás” (Megtisztulás). „Kényszerképzet / hiábavaló gyötrődés / öröklét” (Gondolattársítások a szerelem szóra).

Komoly előnybe kerül, aki – velem ellentétben – a fülszövegnél indul neki egy kötetnek, A Dante-para­doxon fülszövegében ugyanis valódi gyújtópontot találunk a versekhez, Fülep Lajos idézett gondolatát: „a sorsszerűség nem költői játék, végigkíséri Dante életét, s ő maga ehhez az ideához való hűségével vagy hűtlenségével méri önnön erkölcsi értékét”. Tekintsük tehát ezt kiindulópontnak: a sorsszerűség értelm(ezhetőség)ének vektorai, párhuzamai, erővonalai tartják és viszonyítják egymáshoz a kötet (többnyire szabad) verseit, miközben a címben is feldobott paradoxont a vágy, vágyódás fogalmának letisztázása, példákon átfuttatása adja (egyes versekben már-már egy rekonstrukciós igénye is érezhető a vágy fogalmának). Mindeközben a szerző sűrűn reflektál Dante életére és munkásságára, ez a viszonyulás azonban inkább csak alibi, mint értelemteremtő kapaszkodó – ez egyébként előnyére válik a verseknek.

Mivel az irodalomban végletekig élezettségében van jelen ez a kérdéskör (a szerelem, a vágy, a sors, a sors elleni küzdés, folytatnom sem kell…), egy ilyen vállalkozásnál nem elég a megélés egyéni jegyzetelési módjának vagy a részvétel hangsúlyozásának szándéka, bár a versek egy jelentős részénél ez kerül túlsúlyba. Jelen esetben az sem szerencsés, hogy a versek nyelvezete alig vállal konfliktust, néha mintha félne is többletet adagolni, és csak egyértelmű jelentésre törekeszik, sok vers éppen ezért egyetlen – így azonban túl direkt – megállapítás köré szerveződik, túlcentralizálttá válik. Ugyanakkor egy-egy ciklus mégis képes jelentősebb továbbgondolások érzékeltetésére, ennek legfőbb oka pedig, hogy az előbb említett konklúziók nem törekszenek megoldásokként megjelenni, inkább csak érvényes lehetőségeket körvonalaznak (kizárva ezzel a misztifikációt), illetve éreztetni igyekeznek, hogy ezeket a lehetőségeket érdemes és kifizetődő számba venni.

De foglalkozzunk még ezzel a sorsszerűséggel. Horkay előnyös pozíciót teremt magának azzal, hogy túllép a sors klasszikus értelmezésén, és nemcsak egy kijátszhatatlan felettes erő kijátszására tett kísérletként jeleníti meg a világban való jelenlétet. Aktívan bevonva az időészlelés problémáit (és paradoxonait) különböző életkorok és szerepek viszonylatában egymástól különböző om­ni­potenciák – melyek nála a vágy különböző megjelenési formái – erősödését és gyengülését, értelmét és értelmetlenségét vázolja fel, párhuzamba állítva ezeket a különböző életkor(szak)ok, illetve az azokba vágyódás értelmetlenségével – mindezt anélkül, hogy indokolatlanul állást foglalna. Ez azért jelentős lépés, mert így lehetőség nyílik a sors fogalmához kötődően a jelenlét és a „végkifejlet” viszonyának boncolgatására, és olyan apró (de annál jelentősebb) erkölcsi-etikai árnyalatok kimutatására, amik szerint a tudás megváltás, de a rutin elkárhozás; az emlékezés megváltás, de a nosztalgia elkárhozás; a lendület megváltás, de a dinamika elkárhozás. (A versírás dicsérete ciklusban ezeken kívül Horkay belekezd kiterjeszteni ezt a rendszert az írásra, alkotásra is, valószínűleg odáig igyekezett eljutni, hogy az alkotás megváltás, de a grammatika elkárhozás – azonban ez a vonal hamar félbemarad.)

A versek nyelvüket tekintve érezhetően nagyfokú nyelvi-logikai tisztaságra törekednek, kérdés azonban, hogy a költői eszközök egyszerűségével elérhető-e a tisztaság, hogy a visszafogott – bár kétségtelenül céltudatos – nyelv eredményezhet-e vibráló élességet. Másfelől A Dante-paradoxonnak talán nincs is szüksége erre az élességre, hiszen éppen a tartalmak nyitva hagyásával, továbbgondolhatóságával építkezik, s ami ehhez szükséges, az a felhasznált nyelvvel is véghezvihető – és végbe is megy. Még akkor is, ha talán túl sok kifejezés és logikai sor csúszik át a giccs határán – ami jelen esetben azért sem szerencsés, mert a giccs inkább valóságot fejez ki, mint értelmet –, ezek pedig gyengítik a művek hatásfokát. (Például az Óda a sörivó lányhoz című vers egyébként nagy­szerű töltetét teljesen kioltja az elhasználódott klisék egymásra halmozása: „Ahogy a sörharmat végig- / csorog a behűtött poháron, / ugyanabban a ritmusban / csordul ki szeme sarkán / egy könnycsepp, / s szalad végig a napsütésben”. Ellentétben például A Tánc: Testek esetében a sablonok nélküli „tiszta beszéd” már-már matematikai pontosságúvá élezi a mondanivalót, s vele együtt a hatást is: „És tovább: a test beszéde / a tánc, de nem próza. Ének ez, / dallam, ritmus és harmónia. / Amikor a zene utoléri, minden testtájék hangzóvá válik”.)

Mégis kiérezhető ezekből a művekből az igaziságra, de legalábbis az igaziság észlelésére, kitapintására való törekvés; egy kellő alázattal, ugyanakkor kellő öntudattal felruházott szemléletmód, ami éppen ezáltal minduntalan felül tudja írni saját kritikáját, és képes a vágy mértékegységeivé fogalmazni izolált tárgyait – képes megújítani. A szerző, talán nem is tudatosan, a távollevés kódját keresi: hiszen a sorsszerűség fennáll, a vágy fennáll, ráadásul egyik sem kiismerhető, pláne nem egységes – így sem hamissághoz, sem igazsághoz viszonyulni nem lehet, következésképpen a beletörődés ellenében egyedül a távollevés mutatkozhat alternatívának. A távollevés kódja azonban nehéz. Áttekinthetetlen, és ebben az értelemben talán ki sem fejezhető. Mégis érdemes belekezdeni, érdemes belebukni is, és ha Horkay Hörcher Ferenc bármilyen formában folytatni kívánja A Dante-paradoxont – ezt a belebukást csak ajánlani tudom.

(Magyar Napló, 2011)

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.