Zene

Egy leporolt bálvány tragikuma

Paradise Lost: Tragic Idol
2012. május 17. csütörtök

Az Elveszett paradicsom a brit irodalom egyik remekműve, megkockáztatom, talán keletkezési korszakának legfontosabb alkotása, amelynek hatása nem csak érződik a mai napig, de kutatók seregét foglalkoztatja narratívája és értelmezése. E hatástörténet részeként John Milton munkájának címe új értelmet nyert 1988-ban, mikor Halifax városában néhány fiatal megalapította a Paradise Lost zenekart. A Peaceville Three legidősebb tagja (a másik kettő alapítási időrendi sorrendben: My Dying Bride és Anathema) a doom-death metal pionírjaként kezdte, majd szintén stílusformálóként evezett át a gothic metal szomorkás tengerére.

Idén megjelent albumuk pedig arra tett kísérletet, hogy mindkét irányzat általuk lefektetett legfontosabb elemeit egyesítse. Az ebből kisült doomos gothic metal pedig felidézi számunkra a banda karrierjének sokak számára legfényesebb időszakát: az ’90-es évek eleji-közepi Icon és Draconian Times albumok virágzását. Hogy ez mennyiben sikerült, arra most megkísérlek fényt deríteni.

A fent említett hangulat hamisítatlanul árad a borítóról. A szokatlanul összetett kép az őszbe öltözött halált ábrázolja, megsárgult virágok és növények indái között. Bő, szintén sárgás ruhát visel, hosszú, ősz haja hátraomlik, a kezében pedig egy emberi arcot mintázó maszkot tart. Ezt a maszkot azonban e pillanatban nem viseli, így csupasz, koponya arca felviláglik, ezzel pontosan beazonosítva, kit is láthatunk. A háttérben pedig valamiféle örvényt fedezhet fel a szemlélő, a teljes alkotást a halállal összefüggésbe vonva. Az árnyékos-homályos gót romantika ezen eszközei bár újszerűen materializálódtak a borítón, mégis tökéletesen illik a sorba a korábbi anyagok tükrében.

A halált megszólító néma külső jegyek a belsőben szólalnak meg hallhatóan is. Az első tétel, a Solitary One sajnos könnyedén megijesztheti a hallgatóságot, főként a nagy, erős képi benyomások miatt. Bár Greg Mackintosh félreismerhetetlen riffjei és Nick Holmes szintén védjeggyé vált énekdallamai határozzák meg, mégis veszélyesen egysíkúra sikerült. A hozzáadott zongorabetétek pedig rövid időre azt az érzést keltették bennem, mintha egy harmadrangú gothic metal csapat debütáló lemezének a klisékből összeállított részleteit hallanám.

A továbbiak azonban totálisan kárpótolnak. A szokásosan jó hangzású kiadvány 46 perce valóban igyekszik visszanyúlni a ’93–95 közötti időszak eredményeihez, ami részben sikerül is neki. Azok a keményvonalas rajongók, akik az említett évek zenéjének egyenes vonalú folytatását várták, bizonyosan csalódni fognak, hiszen azóta igazán éretté vált nem csak maga a zenekar, de a benne játszó zenészek is, nem várhatjuk el tőlük, hogy újra huszonévesként tekintsenek a világra.

A nyíltabb tekintetű és fülű olvasók számára viszont a korábbiakhoz hasonló élményt fog jelenteni az album meghallgatása. Az olyan szerzemények, mint a Crucify, az Honesty In Death (az e dalhoz készült klipet lásd alább), a korai idők agresszívabb megszólalását idéző Theories From An Other World vagy a címadó Tragic Idol mind a Paradise Lost-repertoár értékes darabjaivá válhatnak. Nem csak a dallamok, de a szövegek is színvonalasak (bár témaválasztásuk, depresszív hangulatuk a külső szemlélő számára egysíkú lehet), nem véletlen, hogy a My Dying Bride énekes-szövegírója, Aaron Stainthorpe mellett Nick Holmes tartható számon a kortárs brit metálélet legjobb poétájaként.

A banda új felállásának dobosa, Adrian Erlandsson bár már bemutatkozott a Draconian Times MMXI című élő CD/DVD-n, most az új dalok kapcsán mutathatta meg, hogy dobtudása, amit az At The Gates-beni közreműködése óta is sok helyen halhattunk (köztünk Mackintosh side-projectjében, a Vallenfyre-ben is), a Paradise Lostban is megállja a helyét. A másik négy úr is hozza az elvárt szintet, dinamikusan együtt mozognak minden pillanatban, bebizonyítva, hogy ők a világ egyik legjobb gothic zenekara a mai napig.

Régi és új is egyszerre tehát a Tragic Idol. Szomorú, mint mindig, fájdalmas, mint a kezdetekben, és soha ki nem hunyó tűz ég a legmélyén. Leporolt, régi hangulatok és dallamok keveredtek egy stílus nagy öregjének kohójában, új ötletekkel keverve, ami olyan ötvözetet hozott létre, amely az egyik legerősebb és legnemesebb fém(zene)ként kapott helyet egy korongra égetve.

Paradise Lost: Tragic Idol, Century Media Records, 2012.


további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.