Irodalom

A velünk élő Ottlik

Eőri Brigitta
2012. május 17. csütörtök

Ottlik Géza idén lenne százéves. Ebből az alkalomból ünnepi kiadásban jelentette meg a Magvető Kiadó a Hajnali háztetőket. A Rózsavölgyi szalonban Szegő János, a Magvető szerkesztője Fenyő D. Györggyel és György Péterrel beszélgetett.

A Magvető Kiadó részéről már hagyománynak tekinthetjük, hogy baráti, otthonos hangulatú könyvbemutatókat, felolvasásokat szervez. Most – a Hajnali háztetők új kiadásának apropóján – a Rózsavölgyi szalonban beszélgetést, elsősorban Ottlik Géza befogadástörténetéről. Az első kérdés („Mikor olvastátok először Ottlikot?”) a válaszok fényében nagyon találó indításnak bizonyult. György Péter rövid hezitálás után kijelentette: pont olyan rég, „amióta az eszemet tudom”, Fenyő D. György pedig a katonaság évei alatt. A két beszélgetőtárs már ezzel alapvető tényt, mondhatni axiómát fogalmazott meg az Ottlik-prózáról: ez a szövegvilág velünk él. Ott van támaszként a kezdetektől – amikor ugyanazokkal a kérdésekkel küzdünk, melyekkel Ottlik hősei is –, és ott lesz akkor is, amikor visszatekintünk a múltra, régi magunkra.

Fenyő D. György, az ELTE Radnóti Miklós Gimnázium magyartanára a taníthatóság felől is értelmezte az ottliki prózát. Mivel számára az Iskola a határon volt az első olvasott mű (és általában ez szerepel a középiskolák végzős osztályainak tematikájában), többször is azt hangsúlyozta, mennyire szorosan kapcsolódik a mű az önértelmezéshez. Kiemelte, hogy még a gyakorlott olvasó is elbizonytalanodik attól a kérdéstől, hogy vajon hány évesek ezek a gyerekek, Bébé, Medve, Apagyi? A tizennyolc éves diákok, a katonatársak, bármely felnőtt úgy érezheti, hogy a szereplőkben magára vagy a barátaira ismer; és mégis, a gyerekek még csak tizenegy évesek.

Szegő János felvetette, hogy számít-e, hogy fiúk vagy lányok olvassák. Van-e különbség a befogadásban? Személyes tapasztalata szerint a lányok kevésbé szeretik az Iskola a határont és talán a többi Ottlik-regényt, mert kevés a női karakter bennük. Fenyő D. György szerint azonban ez tizenkettedikben és onnantól kezdve már nem számít.

György Péter a személyiség állandóságának kérdésével vette át a szót – Ottlik álláspontja szerint hős az, aki kimozdíthatatlan a középpontjából; a kor irodalmában ez egyedi elképzelésnek számított, emlékeztetett az esztéta. Szerinte Ottlik abban is különleges, hogy műveiben nincs ideológia. Ottlik olyan finoman helyezi el a dátumokat, olyan könnyen olvastatja magát, hogy azt az illúziót kelti, hogy a szellemi-fizikai elnyomás kibírható, és tényleg az – állapította meg végül György Péter. A beszélgetés során szóba kerültek az Ottlik-prózával szellemiségében rokon szövegek: Kosztolányi Dezső, Esterházy Péter, Nemes Nagy Ágnes, távolabbról pedig Robert Musil művei. Érdekes anekdoták is felmerültek, például K. Jakab Antal egyszerű és tragikus mondata: „Nem, én nem éltem túl.” Tudjuk, hogy tisztában volt azzal, mekkora terhet ró egy műre, ha bekerül a kötelező olvasmányok körébe. Fenyő D. György szerint pozíciójában az hozhat változást, ha a tanításban nagy hangsúlyt kap a kortárs irodalom.

Szegő János könnyedebb témára terelte vissza a beszélgetést – ez elsőre sikerült is neki. Felhívta a figyelmünket, hogy Ottliknál a sportot szinte mindig a futás jelenti, és sosem a foci. György Péter szerint elsőre úgy tűnik, hogy ez individuális dolog, úri sport – „aki fut, azt ne zavarják”. A későbbi próbálkozások azonban már nem zökkentették ki Szegő partnereit a rejtett politikai tartalom és a valós háttér értelmezésének síkjából. Az eltérő vélemények mellett abban ugyanakkor mindnyájan egyetértettek – a hallgatóság is –, hogy Ottlik műveit újabb száz év múlva is biztosan olvasni fogják.

Hajnali háztetők – a Magvető Kiadó könyvbemutatója, Rózsavölgyi szalon, 2012.május 9.


Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.