Archívum

„Szobor-hallucinációk” rajzban – Plasztikai formák súlyban

„Kollázs” Hadik Gyula művészetéről
2012. május

„…a művészet nem tömegszórakoztató eszköz,
hanem a kor szellemi lenyomata.”
1

Curriculum vitae, szelvényekben

Szülővárosa Nagykikinda, középkori nevén Nagykeken: a magyarság s Hadik Gyula számára mára egy állandósult atlantiszi állapot helye s neve; a gyermekkor különös lebegése az emlékek tengervizében. A fia, András jegyzi fel róla, hogy egyszer a ’90-es években többedmagukkal betértek Nagybecskerekre, s a múzeum folyosóján így szólalt meg az apja: „Gyerekek, engedjétek meg, hogy egy pillanatra leüljek a díványunkra!”2

„Azt mondják, halva születtem” – meséli egy 2008-ban datálódott interjúban a Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjének friss birtokosa, az ősz öreg: „az orvosunk még kamaszkoromban is hátba vágott, és nevetve mondta: nekem köszönheted, hogy élsz.”3 Majd így mintázza meg szavakkal – utólag – a szobrászat mai doyenje paranormális megpróbáltatásainak következő stációját: „hétévesen megtört a felhőtlen időszaka az életemnek, tüdőbeteg lettem. Annyira válságos állapotba kerültem, hogy a város mind a négy orvosa ott tanakodott felettem. A lázam állandóan negyven fok felett volt. Emlékszem, halálmadárként ültek az ágyam körül, eldöntve, hogy nincs segítség.”4

1931 és 1941 között szerb elemi iskolába és gimnáziumba jár. Igen nagy szeretettel, azonosulással és emberséggel emlékezik vissza első rajztanárára, Adamovics Sándorra, a 2003-ban Arany Érdemkereszttel kitüntetett, egykor maga is a sokat tűrtek és próbáltak osztályába tartozó 20–21. századi modern Odüsszeusz, Hadik Gyula, a szobrász: „mai, rohanástól elcsigázott társadalmunk már csak a hangos, látványos sikerre képes odafigyelni. Pedig ma is vannak, akárcsak a múltban, távol a zajos sikerektől, műtermi csendjükben szívósan munkálkodó alkotók, akikről vagy még nem vesznek tudomást, vagy akiket már elfelejtettek, és jelképes sírjukat soha nem fogják teleszórni virággal.”5 (Lelkemnek becses e kortársi mondat, legszívesebben folyóiratunk egyik árbocára tűzném, lobogónak.)

A tizenegy éves gyermek 1936-ban egy spliti (Dalmácia) nyaralás során lát először igazi szobrot, Meštrović Grgur Ninskijét (Nini Gergely). Majd 1941-től Szegeden magyar nyelvű gimnáziumba jár, ahonnan egy nap elszökik, hogy megnézhessen egy filmet Kisfaludi Strobl Zsigmondról, akinek éppen Molnár Ferenc áll modellt. A látottak kitörölhetetlenül a lelkébe ivódnak, de csak később fog a mintázásba. Itt Devich Sándor okítja a rajzra, aki a háború után a Szépművészeti Múzeum főrestaurátora lesz, és később a „szabadbölcsész” hallgató Hadik Gyulát bevezeti annak neves könyvtárába. Érdekes azonban, hogy első igazi, mély szoborélményét 1944 őszén, Budapest utcáin bolyongva kapja. A dolog a modern szobrásszá érett Hadik Gyula világát tekintve egyáltalán nem lényegtelen! Erre a következőképpen emlékezik vissza a szerb, német, francia nyelvismeretet szerzett, először a Pázmány Péter Tudományegyetem Jogi Karát megcélzó, a katonaság elől menekülő egykorvolt fiatalember: „egyszer csak, ahogy az Egyetem tér felé keveredtem, a sűrű reggeli ködből kibomlott előttem egy »bronzkatona«. Mintha a nagybátyám halálának az illusztrációját láttam volna. Kő­talapzaton áll, és géppuskasorozattól találva esik össze. […] Az egyetemisták hősi emlékműve volt az egyetem épületének oldalán, Zala György alkotása. […] Úgy voltam vele, ahogyan később egy alkalommal a főiskolán Mednyánszky Verekedés után című képével kapcsolatban. Barcsay mester azt mondta, hogy az ilyen képet nem kell elemezni. Hagyni kell, hogy az a maga nagy szuggesztivi­tásával az érzelmeket megragadja. […] Megismerve a világ- és az európai szobrászatot az volt az érzésem, ahogy az énekesnek van született alaphangja, amelyre »felépíti« az énekművészetét, a szobrásznak is van született »szobrász-alaphangja«. Erre építi formavilágát. Zalánál ösztönösen megéreztem valami »meleg tónusú alaphangot«, amely nekem szimpatikus volt. Később hasonló hangot véltem felfedezni Medgyessynél, Ferenczy Béninél, Kerényinél és Vigh Tamásnál. Vigh Tamásnál ez a »hang« lírai színnel is gazdagodik. […] A szobor »útmutatóként« kijelölte életutamat, amit nehéz kerülőkkel később végig is jártam. Életpályám »privát jelképe« is maradt ez a szobor.”6

A háború végén a család áttelepül (vagy inkább menekül?) Szombathelyre – Hadik Gyula, a fiatalember itt készíti el első agyagfejét, amelyhez maga bányássza az anyagot –, majd tovább veszik az irányt Bécs felé. Az egykorvolt császárvárosban beiratkozik a Műszaki Főiskola magasépítés szakára, s egy magániskolában esti aktrajzra jár.

1946-ban egy bambergi (Németország) kitérő után már újra Budapesten találjuk, ahol abbahagyva a megkezdett jogi tanulmányait beiratkozik a Pázmány Péter Tudományegyetem művészettörténet szakára. Saját bevallása szerint azért, mert túlságosan ösztönösnek érezve magát, ezen kívánt volna segíteni a tanulással. Itt Gerevich Tibornak, az olasz reneszánsz kiváló tudósának és Genthon Istvánnak, a 19. századi francia művészet tökéletes ismerőjének hangulatos és élvezetes óráit látogatja, de közben beiratkozik a Parasztpárt Képzőművészeti Iskolájába is, ahol az első maradandó nyomokat hagyó korrektúrát Medgyessy Ferenctől kapja – „nem érdemes azt másolni, amit más már megrágott!”7 –, s itt találkozik Andrássy-Kurta Jánossal is, aki meghívja őt a műtermébe dolgozni. 1947-ben fel is veszik a Budapesti Képzőművészeti Főiskolára, ahol rajzait Kandó László, mintázásait pedig Kisfaludi Strobl Zsigmond korrigálja. Pezsgő időszak ez számára. Ő, aki a ’40-es években dobolt egy zenekarban, ’45 után, amíg lehetett, mert később az államrendőrség igazoltatásai ezt teljesen ellehetetlenítették, az amerikai nagykövetségre járt dzsesszlemezeket hallgatni. 1948-ban megtiltják a párhuzamos intézménylátogatást, így le kell mondania a „szabadbölcsészetről”, s 1949-ben mint osztályidegent eltávolítják a Főiskoláról. A megdöbbent ifjú mesteréhez fordul segítségért, aki csak azt tudja mondani neki: „fiam, borzasztó, ami itt zajlik”. Életének eme váratlan és sok mindent eldöntő fordulópontjára így emlékezik a művész: „kitűnő előmenetelem ellenére nem engedtek beiratkozni a következő szemeszterre, és még csak választ sem kaptam a miértre. Akkortájt akinek három hétnél tovább nem volt munkahelye, elvitték kényszermunkára. Erre nem vágytam, ezért elmentem dolgozni a törökbálinti Prékóhoz, azaz a 7038-as számú titkos fegyverüzembe. Ott tíz évet húztam le. […] A munkám annyiban volt jó, hogy 24 órás műszak után két napig otthon lehettem. A pihenőnapokat használtam ki, hogy restauráljak, és bedolgozzak az Alap Stúdióba. […] 1956-ban találkoztam Vigh Tamással, aki gipszöntési és faragási munkákat ajánlott, én pedig örömmel fogadtam a lehetőséget, akárcsak később Martsa István megkeresését, akinek szobrokat kellett nagyítani. Ezek a munkák tartottak életben.”8

A rendőri felügyelet évei alatt nemcsak az említett szobrászok keze alá dolgozott. 1957-től például Laborcz Ferenc jóindulatú közreműködése révén a Dési Huber István Képzőművészeti Kör esti aktóráin mintázhatott, majd 1959-től Kovács Ferenc, valamint Mészáros Dezső műtermében is segédkezett. Ugyanebben az évben felvételt nyert a Képzőművészeti Alap Díszítőszobrász Stúdiójába, így több neves épület helyrehozásánál tevékenykedett. 1963-ban felesége svájci rokonai segítségével európai tanulmányutat tesz. 1965-től Nagy László költő révén – mint annyi más perifériára szorult tehetséges alkotótársa –rajzokat közölhet az Élet és Irodalom hasábjain. Első önálló kiállítását csak 1966-ban rendezheti meg a svájci emigrációból hazatérő Jánossy Ferenc festőművésszel, a Budapesti Nőtanács II. kerületi épületében.

Erre mondaná, mint ahogy mondta is, írta is Vigh Tamás, Platónt idézve: „próbára nem tett életet nem is érdemes élni.”

„Jellegzetes 20. századi, közép-európai, magyarországi művészsors” – jelenti ki Wehner Tibor művészettörténész. „Megszakításokkal és háttérbe szorításokkal, méltatlan egzisztenciális megpróbáltatásokkal terhelt pálya, súlyos szakmai konfrontációk, mellőzések, késői kiteljesedés – ezek a Hadik Gyula szobrászművész életútjára, munkásságára is jellemző, tipikus, meghatározó erejű tényezők.”9

Az élet kereke azóta valamelyest a helyére billent. Hadik Gyula az említett kitüntetéseken túl 2009-ben Munkácsy-díjban is részesült.

Művészet, amely „kicsit jobban szereti a szépet, mint a csúnyát”10

A Muravidék (képzőművészet, irodalom, kulturális létformák) című periodika egyik számában Pécsi Sándor képzőművész, költő, író és előadóművész a következőképp kezdi „Sohase puszta eszközként” című szubjektív filozófiai tanulmányát: „Bevallom, gyakran félni szoktam. Félek ettől a rossz ízlésű kortól, az életre kelő gépektől, az egyre gépiesebbé váló emberi viselkedéstől. Szorongással tölt el ez a kihalt, csillogó valóság. Fenyegetőnek érzem a reklámóriásplakátok pózait, grimaszait. Csak tárgyak, csak dolgok, csak eszközök… Valami egyre jobban hiányzik. A tárgyak vannak miértünk, vagy már mi vagyunk a tárgyakért? Eszköz, cél, alany és tárgy fogalmai összekeverednek. Össze lehetne rakni másképp is a világot? – Majd Immanuel Kant (nem tudok szebbet mondani) jézusi eszmekörben mozgó felszólítását idézve igazolja kérdésének jogosságát: „Cselekedj úgy, hogy az emberiséget mind saját személyedben, mind mindenki máséban mindenkor egyúttal célként is kezeled, sohase puszta eszközként.”11

„A szellemi alkotásokat önmagukban mérik. A küzdelem az alkotáson belül folyik [de hisz maga az élet, a jellem, a személyiség is egy hosszan tartó nagy alkotás! – jegyzem meg én], és az alkotó egy személyben küzdő meg ellenfél is” – mondja a tisztes kort megélt, a nyolcvanhatodik évét tavaly november 22-én betöltő Hadik Gyula szobrászművész.12 Akinek rendkívül küzdelmes, s mégis tisztességes, s ezenfelül tiszteletre méltó, tiszteletet érdemlő életpályája is arra figyelmeztet bennünket, hogy a gyötrelmes, keserű próbatételeket és csapásokat, valamint a nemcsak ravasz, ámde annál kegyetlenebb csapdákat állító 20. század a 21. kezdetével még nem ért véget automatikusan. Mert ne szépítsük a dolgok állását: az a bizonyos pokolbéli negatív világ, ha szebb, vonzóbb formában, de ma is itt épül bennünk és körülöttünk.

Ezzel szemben az örök cél, a „kategorikus imperatívusz” – bármily nehéz is ezt kimondani, hát még megélni és megcselekedni – mégiscsak az marad számunkra, hogy valamivé válni! Valahogyan, valaminek és valakinek vagy valakiknek a segítségével – a lelki nemesség értelmében – embernek maradni, és mind erkölcsi, mind szellemi értelemben átminősülni, magasabb rendűvé válni! A negatív eszméknek bölcsen ellenállni, az elferdült társadalmi, politikai, gazdasági és egyéni utópiáknak nem behódolni! A létrontásból kiszállni! A világ édesen kísértő, lelkeket mérgező kihívásaira életóvó, becsületes válaszokat adni! – Mert így, a múló idő haladtával egyre inkább úgy érezni, hogy Hadik Gyula életének döntésmozzanatai ezekről a helyes válaszadásokról, művészetének minta­értékű munkadarabjai pedig a megbetegedett emberi szellem és lelkiismeret meggyógyításáról, a sérült vagy megtagadott örök törvények helyreállítási műveleteiről szólnak. (Talán ezért foglalkoztatták őt olyan sokféle változatban például a Kharón-, Mózes-, Jónás-, Krisztus- [corpus-] vagy a be­cketti Godot-ra várva-témák!)

„A szellemet beletenni a műbe ma sem egyszerű” – állítja a fehér szakállú Homéroszok, Tolsztojok és Tagorék mai unokája, az évezredek élet- és művészettapasztalatát lepárló és magába gyűjtő öreg mester abban az írott-szerkesztett szobrászportréban, amelyet Várnagy Ildikó „rajzolt” róla 2001-ben.13 Mert tisztában van azzal az ősi nyilvánvalósággal, hogy az anyag a gondviselő kezek áldásos simogatása, gondoskodása, ténykedése, beavatkozása által képes magához kötni a szellemet, s ezáltal képes megszólítani az emberi lelkeket is. S ami a másik emberben már megtörtént egyszer, az az örök életre is esélyes egyben. Ezért alkotó értelmével folyton kérdez, újabb és újabb kételyeket támaszt, de mindig mindenre válaszol, ha kell, kiemel és elkülönít, összegez és tömörít és leegyszerűsít, eljutva a cáfolhatatlan bizonyosságig (Mózes, ólom, 1976; Fésülködő, ólom, 1979; Torzó, kő, 2003; Önarckép, vörös márvány, 2004).

Abban a kiválóan szerkesztett Életmű-katalógusban,14 amely a művész nyolcvanadik életévére készült el, Vigh Tamás (a kolléga és barát) a következő szókapcsolatokkal és fogalmakkal jellemzi Hadik Gyula alkotásait: „Szobrászata a tömör, letisztult formákhoz jutott el. Újító, de nem forrongó és nem látványosan fellépő újító, hanem filozofikusan összefoglaló szellem. Ő így modern szobrász. Plasztikájának ereje, ha mozgalmas is gyakran, mégsem a formák dinamikájából, hanem inkább a súlyából származik.”15 Bizonyos műveivel kapcsolatban pedig (pl. Rodin, ólom, 1978) kiemeli azok finom „humorát és formajátékát”, bújtatott „iróniáját, amelyek az életről szólnak”, valamint „absztrakt és geometrikus építőelemeit, amelyek a végtelen világ sejtelmeiként” kelnek életre.16

Wehner Tibor művészettörténész pedig így összegzi ugyanott ennek a művészetnek esszenciális irányultságait: „fenségesség és közvetlenség”; „emelkedett ünnepélyesség és köznapiság”; „meleg emberi érzésekkel átitatott, esendő, de méltóságukat nem vesztő, fel nem adó alakok”; „lágy líra, finom irónia, humanisztikus vezérlőelv”.17

Hadik Gyula a szobrászat szinte egész skáláját bejárta már az alig megmunkált, antropomorf jellegű talált kőtől vagy fától a jellemsűrítő realista portrékig és alakokig; az archaikus, a népi és a naiv művészet ihlette formavilágtól a jellegzetesen „hadiki” emberkubusokig (Anyaság, ólom, 1976; Corpus, festett fa, 1994; Lépegető. ólom, 1997; Régi emlék, festett fa, 2000; Síremlékterv, bronz, 2001; Kuporgó, mészkő, 2003); a szétszedhető és összerakható szerkezetesség redukcióján keresztül az eszmék megalitikus vagy sztyeppei-turáni tömbösítéséig (Tanulmány, vörös márvány, 1990; Pirogránit I–IV., 2003; Önportré, márvány, 2004); a klasszikus szépségideáltól a formabontás és a nyugtalan felületalakítás gyönyörűségéig (Női akt, fehér márvány, 1962; Michelangelo, gipsz, 1970 k.; Mózes, kő és gipsz, 1977; Atléta, bronz, 2004; Kontraposztó, bronz, 2004).

Mózes-feje különös műfaj: „nem egyszerűen műtárgy, hanem eszme is”.18 Philemon című szobrát egy villámcsapás döntötte fából faragta és festette elhunyt felesége emlékére, amely őskori bálványokra emlékeztető. „Ifjúsága fekete színeit és a művészet égkék színét együtt akarta látni szobrán.”19

A rajzait is, amelyek között feltűnően sok az önarckép, illetve a hasonmásaiként tekinthető művészportré, s amelyeket ő „szobor-hallucinációknak” nevez, akárcsak a szobrait, megszólító célra szánta. Mind-mind megannyi dekoratív, szerkezetes és drámai erővel bíró, egyedi csoda! A szobrokkal teljesen egyenértékű művek ezek, amelyekből ugyanazok a sajátosan „hadiki” vonások, élet-, szellem- és lélekzárványok sugároznak, mint lényeglátó, tökéletes egyszerűségre törekvő, bensőséges hangulatot árasztó plasztikáiból. Szabadi Judit művészettörténész írja Gulácsy Lajosról szóló kismonográfiájában, hogy a festő „többnyire valamilyen egyhúrú érzelemmel együtt saját magát is bebörtönözte képeinek patinássá vált bensőségességébe”, s „úgy fogta át a művészet, az élet és a természet összefonódó organizmusát, hogy objektív távolságba került tőle”.20 Úgy érzem, ezek a szavak Hadik Gyula ceruzával, szénnel és krétával csomago­lóanyagokra, újságpapírokra, plakáthátlapokra és cementeszsákokra készített monumentális rajzaira is ráillenek. Tudniillik a művészet–élet–természet titokzatos színné, formává és illuzórikus testté lett harmonikus, bensőséges és személyes egy­ségét – mondhatni, egyszerre alanyi és egyetemes szentháromságát (!) – sehol se lehet büntetlenül megbontani. Tehát a művek egyszeri és megismételhetetlen mivoltát Hadik Gyula a világ semmilyen kincséért se áldozná fel! S a rajzokból éppúgy nem száműzte a szívet, az érzelmeket, mint a szobraiból. Sőt az sem lehet véletlen, hogy egyik grafikájának a Naconxypánban hull a hó (2002) címet adta, ugyanis ezzel a nyilvánvaló utalással saját álom-, emlék- és képzeletvalóját a Gulácsy-féle fantáziavilág örökkévalóság-szerűségével hozta összefüggésbe. Ám az örökkévalóság-szerűségek nemcsak megbonthatatlan vizuális igazságtartalmak, de időtlen emberi és társadalmi probléma- és kételyfogalmazványok is egyben. Azaz lehetnek olyan sötét és drámai hangulatot árasztók is, mint amilyet például a Godot-ra várva (2008) című grafikájában vázol fel. „Vajon az értelmünk nem tévedt-e régen el az éjszaka végtelen terein?” – kérdezi a mű egyik árnyképszerű alakja Pozzo éjszakamonológja visszhangjaként…

Hadik Gyula tehát munkásságával bebizonyította, hogy így is, azaz őszinteségből, keresetlenségből, tiszta etikából, szellemből, eszméből, lélekből és szeretetből is össze lehet rakni újra egy, a hagyományokból táplálkozó, új világot.

Jegyzetek

1 Hadik Gyula, Gvárdián Ferenc és Kárpáti László kiállítása = Uő., Zárt tömbök nyíltsága. Életmű-katalógus, szerk. Hadik András, Budapest, 2005, 29.

2 Hadik András, Kelet-ravennai mozaiktöredék = Uo., 4.

3 Várhegyi István, Kikindától a lovagkeresztig, http://kerthelyseg.hu/?p=423

4 Uo.

5 Hadik Gyula, Egy elfelejtett szobrász emlékére = Uő., i. m., 24.

6 Uo., 25–26.

7 Uo., 27–28.

8 Várhegyi István, I. m.

9 Wehner Tibor, Hadik Gyula művészetéről = Hadik Gyula, i. m., 6.

10 Várnagy Ildikó, Szobrászportré írásban = Uo., 14.

11 Pécsi Sándor, „Sohase puszta eszközként”, Muravidék, 2005/8, 4.

12 Hadik Gyula, I. m., 24.

13 Várnagy Ildikó, I. m.,13.

14 Hadik Gyula, I. m.

15 Vigh Tamás, „Próbára nem tett életet nem érdemes élni” = Uo., 5.

16 Uo., 5.

17 Wehner Tibor, I. m., 7.

18 Vigh Tamás, I. m., 5.

19 Várnagy Ildikó, I. m., 14.

20 Szabadi Judit, Gulácsy, Corvina, Budapest, 1969, 17.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.