Irodalom

„Emlékszel, merre jártál?”

Juhász Attila: Nehézfény
Gláser Diána
2012. május 24. csütörtök

Juhász Attila több mint száz verset felölelő kötete, annak zaklatott sorai pontosan úgy nehezednek rá a befogadóra, mint a címben idézett, nyugtalanító kérdés. A Nehézfény helyenként gyönyörködtet, de nem kalauzol, nem ad szabad utat – ahogy a borító sem, amely foltokban felderengő, mikroszkopikus közelségű kőfalként behatárolt emberi mivoltunkat jeleníti meg.

A győri költőtől nem idegen, a köteten átívelő természeti helyzetképek az általános emberi élet elsődleges szféráját ragadják meg, olykor általánosan, mindentől függetlenül, impressziókat fel-felvillantva, néha a szerelem mint emberi szükséglet alapvető tényezőjeként, ahogyan a Kétismeretlenes című első ciklus alkotásaiban is. A nyitó vers még a kötet egészére valló általános ontológia felől fürkészi a titkokat, később már a szerelem és a természeti elemek különleges kölcsönhatása elevenedik meg, akár a női alak szemlélése által, a természet láttán vagy a közös élmények helyszíneként. A természettel való folytonos érintkezésben, ismétlődő dallamok játékának világában teljesedik a szerelem egyfajta egyesítő erővé, amely által a testek úgy ébrednek egymásba, mint újjászületéskor. A térbeli mozgás mellett hangsúlyossá válik az idősíkok váltakozása, a pillanat, az idő múlása által (a lebontott ház, a csókok romantikáját őrző kőhidak) vagy a szubjektív időnek megragadásával (a csókban meglassuló hajnal megfestése).

A születés motívuma teljesedik ki az én önmeghatározásának szakaszában, a Saját képére című versciklusban, hiszen a természethez, a társakhoz kötődő egyén is önálló emlékeiből építkezik, megfejti mások jeleit, és saját képével nyomot is hagy környezetében. A ciklusban egymás után tűnnek fel a gyermek- és felnőttkor képei, emléktöredékei, egészen a Mama című vers közvetlen közelségéig. A József Attila azonos című alkotásával párhuzamba állítható rövid helyzetkép találóan jellemzi Juhász Attila stílusát, az egyetlen pillanat alkotta feszültséget: „Félig szakadt kötényzsebében / Csomós zsinegdarabkák / Fagyos fagyott a föld / Elsőszülöttje ott dörömböl”.

Mintha csak hirtelen elrugaszkodnánk a gyerekkor és a családtagok közeli emlékeitől, a harmadik, Távol Kelet című etap már a természeti lét általános helyzetképeit eleveníti fel. Kezdetben még lassú szemlélődés jellemzi ezt a szakaszt, a japán tusrajzokra emlékeztető pillanatképek: varjú száll, üveglapon hamvas gyümölcsök – kavicsmeder, szemben a végtelen szántás soraival, apró szirmok felvillantása. A látszólag elhagyott tájban is érezni az ember jelenlétét, s habár nincsenek éles határok, az érintetlen állapot a ciklus végére valló nyüzsgő cselekvéssé változik: visszatérnek a gyermekkori jelenetek a gesztenyeburkot repesztgető kisgyerek képével, viháncoló lányok felidézésével.

Negatív értelemben világítja meg identitásunkat az Úti jegyzetek című záró ciklus, ahol mérget sóhajt a föld, a tél langymeleg, a korábban porladozó hegyek szétomlanak, vegyszer zuhog, és a napraforgó az életuntság jelképpé alacsonyodik: „aszott fejét csüggedve, áll. / Száraz szivacs, ha megtapintod.” A pusztulás képeivel zárul a kötet, mintegy vissza-visszautalva előző állomásaira: „az úton az arany sár. / Emlékszel merre jártál?”

Juhász Attila verseinek tudatos szerkesztésével az embert mint zarándokútját rekonstruálja térben és időben. Egyszerű, olykor töredékes szóhasználata, érzékletes képei pedig az emlékezés folyamatát idézik meg, ami éppúgy változik, s alakítja a személyiséget, mint maga a megtett út.

Juhász Attila: Nehézfény, Napkút, Budapest, 2011.


Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.